A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 27. szám - A sommás eljárás 117. 169. 188. és 210. §§-ról

JOGESETEK TÁRA FELSŐBIRÓSÁG1 HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a «Jog» 27. számához. Budapest, 1901. július hó 7 Köztörvényi ügyekben. A pozsonyi kir. ítélőtáblának 5. számú polgári döntvénye. Az ingatlan vételárából a végrehajtási törvény 207. §-a értelmében kiutalványozott tőkekövetelések után az utalványozik végzés keltétől tovább járnak-e még a végrehajtást elrendelő, illetve a sorrendi végzésben meghatározott kamatok ? Határozat : Az elárverezett ingatlannak vételárából a végrehajtási torvény 201. ij-a értelmében kiutalványozott tökekövetelések utána jogerős sorrendi végzésben meghatározott kamatok a jelzálogos hitelezőnek csak a kiutalványozó végzés kelte napjáig járnak. Indokok: A végrehajtási törvény 192. §-ának b) pontja szerint a jelzálogos hitelezők tőkeköveteléseivel egyenlő sorrendben elégitendők ki a tőkekövetelések után az árverés napjától tovább folyó és a sorrendi végzésben kamatláb szerint meghatározandó kamatok is. A 201. §. szerint pedig a kifizetés rendesen akként eszközöltetik, hogy a kifizetendő összeg a jogosított részére a letétből utalványoztatik. De a végrehajtási törvénynek a tőke és kamatok elsőbbségét szabályozó, illetve a kifizetés módja iránt rendelkező ezen §-ai nem foglalnak magokban kifejezetten rendelkezést arra nézve, hogy a kielégítendő tőkeköveteléseknek a sorrendi végzésben meghatározott kamatai az átverés napjától tovább még meddig járnak a hitelezőknek. Minthogy azonban a 201. §-nak rendelkezése azt feltételezi, hogy a biróság a jogosítottnak kifizetendő egész összeget, vagyis a sorrendi végzésben sorozott tőkét kamattal és a tőkével netalán egyenlő elsőbbséggel sorozott költséggel együtt kiszámítsa, ennélfogva ennek a §-nak rendelkezéséből okszerűen az követke- J zik, hogy a sorrendi végzésben kitett kamatláb szerinti kamatok csak addig a napig járhatnak, a msddig azok a biróság által a 210. §. szerint kiszámíthatók; ez a nap pedig csakis a kiutalványozó végzés keltének napja lehet; mert a törvény 201. §-a szerint az utalványozás a fizetésnek egyik módja lévén, ezzel ugyanegy jogi tekintet alá esik és ebből folyóan abban az esetben, ha a fizetés utalványozással eszközöltetik, a fizetés napjának a kiutalványozó végzés keltének napja tekintendő; ettől eltérő más gyakorlat pedig a törvény rendelkezésének meg nem felelhet; mert akár a kiutalványozó végzés jogerőre emelkedésének napja, akár annak a letétet kezelő kir. adóhivatallal való közlésének napja, vagy akármely más nap vétetnék annak a határnapnak, a meddig a sorrendi végzésben meghatározott kamatok a hitelező részére utalványozandók, azok az utalványozó bíró által biztosan és határozott összegben előre kiszámíthatók nem volnának, mivel a most jelzett napok egyikét sem lehet biztosan előre tudni és megállapítani és igy nem is lehetne a kiutalványozó végzést a 201. §. értelmében meghozni, mert ennek rendelkezése a kifizetendő egész összegnek meghatározásit, tehít a kamatoknak is pontos kiszámítását feltételezi. E szerint azt, hogy a kérdéses kamatok csak a kiutalványozó végzés kelte napjáig utalványoztassanak, nemcsak a törvényből levont okszerű következtetés, de a célszerűség indokolja. Igaz ugyan, hogy a vételárból kielégítést nyerő jelzálogos hitelezők érdekeinek legjobban megfelelne a kamatoknak egészen i a tényleges fizetés, azaz a pénzfelvétel napjáig való utalványozása, és hogy a hitelezők az által, hogy a sorrendi végzésben meghatározott kamatot csak a kiutalványozó végzés kelte és nem a pénzfelvétel napjáig kapják meg, bizonyos kamatveszteséget szenvednek, mert az államkincstár az 1882. évi 22,021. számú i. m. rendelet szerint a kiutalványozó végzés kelte napjától annak jogerőre emelkedésén tul még csak további 8 napig fizet a kiutalványozott összeg után letéti kamatot, ez pedig a sorrendi végzésben meghatározottnál rendesen alacsonyabb kamatláb szerint jár; a kamatkülönbözetből származó ez a veszteség azonban jelentékeny nem lehet, mert a kiutalványozó végzések tapasztalás szerint már csak ritka esetben támadtatnak meg jogorvoslattal és igy rendszerint csak rövidebb időről, vagyis napokról lehet csak szó a kiutalványozó végzés meghozásától a pénzfelvételig; a mennyiben pedig a felosztandó vételár nagyobb összegből áll és a kielégítendő egyes követelések is nagyobb összegeket képviselnek, melyeknél a kamatkülönbözet a hitelezőnek már néhány nap alatt is jelentékeny veszteséget okozhatna, módjában áll a bíróságnak ily fontosabb esetben a 201. §. végpontja szerint a kifizetést kir. körjegyző által eszközöltetni, mely esetben a hitelezőket kamatveszteség nem érheti, mert a sorrendi végzésben meghatározott kamatokat egész a kifizetés napjáig megkapják. Kelt Pozsonyban, a kir. ítélőtáblának 1901. évi május hó 1 í-án tartott polgári teljes ülésében. Hitelesíttetett az 1901. évi május hó 29 én tartott polgári teljes ülésben. Ha valónak volna is elfogadható alperesnek az az állítása, hogy nejének hűtlen magaviseletéről csak a különélés kezdetén értesült, minthogy a kereseti jog érvényesithetésére az 1894: XXXI. t.-c. 83. tj-ában kitűzött határidő ez esetben is az 1898. dec. 22. napjától s igy a különélésnek nem a kezdetére eső idő töl volna számítandó, alperes pedig azt nem is áilitotta, hogy a kereset megindításában erőhatalom vagy cselekvőképtelenség által gátolva volt, az életközösség megbontása előtt felmerült ténykörülmények önálló bontó okot egyáltalán nem képezhetnek, minthogy az ezekre alapítható keressti jog a viszonkereset előterjesztése idején megszűnt s azokra az idézett t.-cikk 84. § értelmében csak egyéb bontó ok támogatására történhetnék hivatkozás. A budapesti kir. törvényszék (1900. október 16-án 34,187sz. a.) D. Irén felperesnek B. F renc alperes ellen házasság felbontása iránt folytatott perében következőleg itélt: Felperes keresetével elutasittatik; ellenben az alperes viszonkeresete folytán a felperes és alperes között Losoncon kötött házasság felperes vétkéből az 1904: XXXI. t.-c. 80. §-ának a) pontjában meghatározott bontó ok alapján felbontatik stb. Indokok: Felperes nem bizonyította be azokat a bontó okul felhozott tényeket, a melyek alapján a házasság felbontását kérte, mert a tanuk vallomásából kiderült az az alperesi gyanúsítás, hogy felperes a házastársi hűség ellen cselekedett, ugyancsak a tanuk vallomása szerint valónak bizonyult, s ennél fogva nem is kötelességszegés az alperes részéről. Ennélfogva tehát az alperest el kellett utasítani keresetével. Alperes ellenben bebizonyította, hogy a felperes más férjével csókolódzott, férje távollétében fiatalembereket fogadott, a férjének nem főzött s esténként a házon kivül töltötte idejét. Ezek a tények pedig megokolják a H. I. T. 80. §-ának a.) pont jában meghatározott bontó okot. És mert a felek között kibékülést sem az ismételten megejtett birói békéltetési kísérletek, sem pedig a 6,171/900 sz. Ítélettel elrendelt hat havi ágytól és asztaltól való különélés nem eredményeztek és az, figyelemmel a feleknek már több év óta tartó tényleges különélésére, most már nem is remélhető; — minthogy továbbá a fent hivatkozott bizonyítékokkal megállapított tényállás mellett, figyelemmel a per összes körülményeire és a f.lek életviszonyait szorgosan méltatva, az együttélés a felbontást viszonkeresettel kérő alperesre valóban elviselhetlennek mutatkozik, mindezeknél fogva a házassági kötelék felbontandó volt, stb. A budapesti kir. Ítélőtábla (1901. febr. 6 án 9921. sz. a.) a kir. törvényszék Ítéletét helybenhagyja. A m. kir. Curia (1901. máj. 1-én 1235. sz. a.) által mindkét alsóbiróság Ítéletének megváltoztatásával, az alperes viszonkeresetével elutasittatik stb. I ndo kok: Alperes az 1899. június 22-én tartott tárgyaláskor azt állította, hogy a különélés kezdetén értesült arról, hogy neje 1893. évben tiltott viszonyt folytatott s a házasság felbontása iránt ugyanakkor előterjesztett viszonkeresetét az életközösség megbontása előtt felmerült körülményekre és arra alapította, hogy neje őt 1898. évi július hó 8-án elhagyta s hívására többé vissza nem tért. % Ha valónak volna is elfogadható alperesnek az az állítása, hogy nejének hűtlen magaviseletével csak a különélés kezdetén értesült, minthogy a kereseti jog érvényesithetésére az 1894: XXXI. t.-c. 83. §-ában kitűzött határidő az esetben is az 1898. dec. 22. napjától s igy a különélésnek nem a kezdetére eső időtől volna számítandó, alperes pedig azt nem is állította, hogy a kereset megindításában erőhatalom vagy cselekvő képtelenség által gátolva volt: az életközösség megbontása előtt felmerült ténykörülmények önálló bontó okot egyáltalán nem képezhetnek, minthogy az ezekre alapitható kereseti jog a viszonkereset előterjesztése idején megszűnt s azokra az idézett t.-cikk 84. §. értelmében csak egyéb bontó ok támogatására történhetnék hivatkozás. De nem volt felperessel szemben megállapítható az a körülmény sem, hogy felperes házastársi kötelességeit az életközösségnek megbontásával és ennek az állapotnak fentartásával szándékosan és ulyosan megsértette; mert a per során kihallgatott tanuk közül V. J. hallotta, hogy