A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 24. szám - Megjegyzések a sajtótörvény 33. §-ához

A JOG 188 bíró a tárgyalás folytatására uj határnapot tüz ki, erre a mulasztó feleket is megidézi. Ha a fél az előkészítő eljárásban kitűzött Itatni napot elmulasztja, ez alapon sem igazolással nem élhet, sem pedig az előkészítő eljárás ismétlését vagy kiegészítését nem kérheti. Az előkészítő tárgyalásról vezetendő jegyzőkönyvbe fel kell venni a hivatalból kiderített tényállást is a bizonyítékok megjelölésével. A jegyzőkönyvbe felveendők a jelenlevő kir. ügyész neve és indítványai, valamint az ügy eldöntésére, vagy az eljárás menetére lényeges tényállításai és nyilatkozatai is a felajánlott bizonyítékokra való hivatkozással. A mennyiben e cím rendelkezéseiből más nem következik, az előkészítő eljárásban a járásbíróság előtti eljárás szabályait kell alkalmazni. Az első és második bekezdés helyes szabályokat tartalmaz, de nem fejezi ki határozottan, hogy ezek a szabályok a kir. ügyészre is vonatkoznak-e. Vagyis kérdés, hogy az ő elmaradása gátolja-e az előkészítő eljárás megkezdését és folytatását, továbbá, ha elmulasztotta a kitűzött határnapot, élhet-e igazolással és kérheti-e az előkészítő eljárás ismétlését vagy kiegészítését ? Kételyek kikerülése végett jó volna belevenni a javaslatba, hogy a második bekezdés a kir. ügyészre is vonatkozik. A harmadik bekezdésnél közölni kellene a «hivatalból» szót. A tárgyalást vezető bírónak ugyanis kötelességévé kell tenni, hogy a tényállásra vonatkozó összes adatokat jegyzőkönyvbe vegye és ne csak azokat, amelyeket hivatalból derített ki. Ellenkező esetben tévesen lehetne ezt a bekezdést magyarázni és a biró, különösen a 699. §-ban foglaltakra való tekintettel, megtagadhatná a felek által felajánlott bizonyítékok jegyzőkönyvbe iktatását és az előadásokból kiderülő tényállás felvételét. Ugyanezen indokok alapján a negyedik bekezdés is javításra szorul. Nem elég ugyanis, hogy csak a kir. ügyész indítványai, tényállításai, nyilatkozatai és bizonyítékai vétessenek jegyzőkönyvbe, hanem ugyanezek jegyzőkönyvbe veendők, ha a felek terjesztik is elő. Ennélfogva a «kir. ügyész» szó urán beszúrandó lesz «és a felek.» 692. §. Az előkészítő eljárás befejezése után a bíró a felvett jegyzökönyvet és a többi iratokat bemutatja, illetőleg megküldi a törvényszéknek. Az elnök határnapot tüz ki az ügy szóbeli tárgyalására, arra a feleket és mindazokat a személyeket hivatalból megidézi, kiknek kihallgatása az előkészítő eljárás eredményéhez képest szükségesnek mutatkozik. Egyebekben a 211. §. megfelelően alkalmazandó. A 692. §. az elnöknek széles jogkört biztosit, midőn az ő belátásától teszi függővé, hogy kiket idézzen meg a szóbeli tárgyalásra. Igaz ugyan, hogy a 211. §., amelynek alkalmazását a 692. §. is kötelezővé teszi, ezt a jogot minden perben megadja az elnöknek, de mégis czélszerü lenne törvénybe iktatni, hogy annak elbírálása, vájjon a szóbeli tárgyalásra kiket kell megidézni, a kir. törvényszék hatáskörébe tartozik. Valószínű ugyan, hogy az ügy előadójának is döntő szava lesz a tekintetben, hogy kiket idézzenek meg s igy a 211. és 692. §-ok rendelkezései a gyakorlatban némileg megnyugtatóbbakká lehetnek, r!e mégis csak jobb volna e kérdés eldöntését hármas tanácsra bizni, nehogy az ügy többszöri elhalasz tása váljék szükségessé a miatt, hogy nem idézték be mindazokat, akiknek vallomása pedig a per eldöntésére nézve a törvényszék nézete szerint döntő fontosságú. I Megjegyzések a sajtótörvény 33. §-ához. Irta: VÁRNAY SÁNDOR Budapesten. Két újságírói testület foglalkozott azzal az ügygyei, melynek tárgyát a budapesti sajtóbiróság Ítélete képezi, a hol az ítélkező bíróság, ellentétben egy 1894-ben 113. sz. a. hozott Curiai ítélettel, bünönek mondta ki nemcsak a szerzőként tekintett kőnyomatos tudósítót, de a közleményt átvevő lapok szerkesztőit is. Nem tagadható, hogy a dolognak nagy elvi jelentősége van, de felfogásunk szerint nem a testületi érdekekre való tekintet, hanem egyesegyedül a szigorú jogászi mérlegelés kell, hogy eldöntse ebben is a vitát. Az a nexus, mely a sajtószabadságnak fontos alapkérdéseit a szük professionatusi látkör egyoldalúságaiba akarja bevonni, fölöttébb veszedelmes első sorban éppen magára a sajtó függetlenségére nézve. Az újságírás nemesebb hagyományai kétségen kivül a mellett szólnak, hogy a szerkesztői felelősség fedezze a szerző felelősségét, nem pedig megfordítva. Ez az alaki felelősség elve, melynek garanciái azt célozzák, hogy a politikai hatalom üldözései elől immúnissá tegyék a vélemény szabadságát magában a szerzőben, annak zaklatásai ellen megoltalmazzák, bosszúja és keritgetései előtt hozzáférhetetlenné tegyék. Az anyagi jog a szerzőt kutatja, hogy felelősségre vonja a közélet kritikája közben tollával ejtett jogsérelemért; a sajtó joga azonban az alaki, a fokozatos! felelősség pajzsát szegzi az ellen, megállítja útjában a megtör ó igazságszolgáltatás kutató, nyomozó kezét s elhárítja azt az igazi tettes fejéről. Ez a közszabadság kérdése a sajtó utján elkövetett cselekmények büntethetősége tekintetében. A szerzőben mindig a nagy, az ezerfejü, a felelősségre nem vonható nyilvánosság vélelmezendő megszólaltnak, a hírlap egész magánjogi személyisége a felelős szerkesztőben domborodik ki ? nem egyeseket tehát, hanem az egész nagy nyilvánosságot van ő hivatva fedezni testével. Ennyi és sem több, sem kevesebb a sajtó ama kiváltságos jogállása, mely a modern alkotmányos intézmények kereteiben méltán megilletheti. Nem az újságírói hivatást, nem a publicistikai pálya embereit védelmezi a sajtó szabadsága, de a nemzeti élet összeségét, a maga legegyetemlegesebb érdekeiben. Nem egy testület privilégiuma követel itt oltalmat, hanem a polgárok közkincse és elidegenithetlen szent joga, sőt ezzel szemben nem volna nehéz kimutatni, hogy ép ebben a mértékben, a mint a sajtó hivatásszerű munkásai testületi szervezkedésének eszméje mind több tért hódit, a sajtó hivatásának igaz lényege iránti érzék nemcsak hogv nem emelkedik, de egyenesen hanyatlik, egyidejűleg az anyagi és kényelmi szempontok nagyobb mérvű előtérbe lépésével. A lapszerkesztéssel való foglalkozás erkölcsi és szellemi mértéke ma tagadhatatlanul devalválódott, a szerkesztő nem őre és letéteményese többé a közönség nagy ideális javainak, csak közvetítő ügynöke a vállalati tőke minél jobb kamatoztatásának. Innen az, hogy mig ma már a sajtószabadság nagy elvi garanciáinak elmulasztására irányuló kísérletek is hidegen tudják hagyni a sajtó munkásainak egy tekintélyes részét, hogy csak az esküdtszéki bíráskodásnak az 1897. évi XXXVII t. c. 16-dik paragrafusában történt megnyirbálására emlékeztessünk, addig a szabad és független véleménynyilvánítás intézményes biztosítékait egyáltalán nem érintő oly kérdések, mint az együttes felelősség kérdése, elegendők arra, hogy bizonyos nervozitást idézzenek elő a hirlapirás emberei közt. Mindennél jobban bizonyítja az, hogy a felelős szerkesztő azon jogállása, melyet a 48-iki sajtótörvény körülirt. a hirlapkiadási vállalkozás kapitalisztikus átalakítása folytán ma már lényegesen megváltozott; a felelősség helyett a felelősség eltolása, a nagy princípiumok helyett az apró személyes érdekek minél erősebb körülbástyázása vette át a szerepet. Már pedig az egyéni és polgári becsület hatályos megvédelmezését a sajtó túlkapásaival szemben nem az ítélkező fórum ilyen vagy olyan összeállítása, nem is a szerző még oly szigorú és elrettentő megbüntetése biztosítja, hanem egyedül a szerkesztői felelősség körének kiterjesztése az eddigi megszorító gyakorlattal szemben, azokig a határokig, melyeket a sajtótörvény nézetünk szerint egész világosan megjelöl. Ugyanis mit mondanak azok, kik sérelmet látnak a budapesti sajtóbiróság amaz ítéletében, melylyel az eredeti kőnyomatos szerzőn tul az átvevőket is büntetéssel sújtotta ? Okoskodásuk veleje az, hogy a fokozatos felelősség elve kizárja az együttes felelősséget, s ez utóbbi ismét flagrans ellentétben áll az 1848. XVIII. t.-c. 33. §-ával, mely a felelősség kiteijesztéséről szól a kiadó, szerkesztő vagy átvevő személyére. Azt mondják, hogy ez a kiterjesztés nem foghat helyet abban az esetben, ha a szerző ismeretes és felelősségre vonható Tehát a fokozatosság megvan nemcsak a szerző és kiadó, vagy szerkesztő, de a szerző és átvevő közt is. Ez az okoskodás merőben téves. A solidaris felelősség elvét a 48-iki sajtótörvény nem csak hogy ki nem zárja, de egyenesen előírja a 30. §-ban, a hol sajtóvétségért való elmarasztalás esetében a pénzbüntetésre nézve a szerző subsidiarius kötelezettségét félreérthetlenül megállapítja. De eltekintve ettől, semmi argumentum sem meríthető a törvény szavaiból arra nézve, hogy a szerző felelősségre vonása esetében az átvevőt büntetlenül akarta volna kisiklani engedni. Mit mond a 33-ik paragrafus ? « Mindama cikkekért, melyek valamely lapban megjelennek, ha a szerző felelősségre nem vonathatnék, a nyilatkozatban kijelölt felelős személyek is felelősséggel tartoznak. E felelősség kiterjed azon cikkekre is, melyeket más lapból vagy könyvből kölcsönöznek ; ilyen átvételi esetben a büntetés a szerzőénél vagy