A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 22. szám - Felébbviteli rendszerünk

A J ad II. Még a tervezet 395. §-ának rendelkezésére óhajtok egy pár szerény megjegyzést tenni : A tervezetnek ez a szakasza a sommás törvény 100. §-ában szabályozott egyezségi esküt továbbra is nemcsak fentartani akarja, de sőt azt tetemesen kiterjeszti. Az egyezségi eskü támogatására főleg két indok szokott felhozatni. Az egyik, a practicus indok az, hogy a felek a per tárgyáról szabadon rendelkezhetvén, nem tagadható meg tőlük a jogosultság, hogy az ügyet az egyezségileg megállapított esküvel döntsék el. A másik, a theoretikus indok pedig az eskü, nevezetesen a főeskü egyezségi természetéből fakad, és annak classicus eredetét hangsúlyozó hitre támamszkodik. Az utóbbi theoreticus kettős indokot illetőleg, az mindkét irányban téves és tarthatatlan ; mert az egyezség nem a per tárgya fölött, hanem az eldöntési eszköz fölött céloztatván, ennek az egyezségnek lényeges és constitutiv eleme abban is áll, hogy a peres fél ellenfelének célzatát, akaratát tudja és ismerje; már pedig ha ez a tudás esküvel döntetik el, a fél tudása nem lesz helyreállítva, s ekként az egyezség lényeges hiányban szenved, sőt a profanáit és ügyesebbnél a bigott és könnyenhivő ellenfélt egyenesen kizsákmányolja; de a classicus eredetbe vetett hit sem lehet érv ezen eskü fentartása mellett, mert ez a hit rég megingott és a korszellem által teljesen elértéktelenült, sőt az ujabb tudományos kutatások és mngállapitások szerint ez a hit egyenesen és határozottan téves. Mindkét indok azonban, t. i. a legelső is éppen ugy, mint az utóbbi kettős indok, lényegesen és határozott ellentétben van a szabad bizonyítási elmélettel és a bizonyítékok szabad mérlegelésének modern és egyedül célravezető elvével; mert az egyezségi eskünek alapja az egyik részről tett ajánlat, a melyet a másik fél. ha arra reflectál, vagy elfogad, vagy visszakínál: itt tehát ismét az általánosan perhorrescált delatio és relatio mechanismusa működik, még pedig alattomosan a bíróságon kívül. Ezen felül a bíróság nimbusával sem egyeztethető össze az olyan pertechn;ka, mely a birót a közvetítő szerepre kárhoztatja ; az pedig nem érv, hogy ez által a perek száma és ez által a bíróság munkája kevesbbithető lesz, annál kevésbbé, mert a sommás törvény uralmából merített tapasztalat bebizonyította, hogy a bíróság előtt ily eskük — bátran mondhatjuk — soha sem fordulnak elő, mert a felek nagyon jól ismerik az eskü lényegét és a fél önmaga akar csak esküt tenni, de ellenfele esküjéről hallani sem akar ; de különösen ne téveszszük szem előtt a birói hivatást sem, melynélfogva az ügy bírósági eldöntése nem meddő és capriciosus egyezségi eskükre, hanem csakis birói meggyőződésre alapitható. A mi végül a tervezet 395. §-ának azt a rendelkezését illeti, mely az egyezségi esküt a fél tudomásán kivül álló körülményekre is kiterjeszti. — a fentiek után fölöslegesnek tartom szerény és igénytelen eriticám alá venni ; elég lesz azokra hivatkoznom, a miket jelen fejtegetésem III. cikkében érintett juramtntum veritatis, ignorantiae és credulitatis elne vezés alatt ismert eskükre elmondottam; továbbbá hangsu lyoznom, hogy a tervezeti eskünek a modern perrendben való beillesztése kétségtelenül erős visszaesést jelentene. * * * Befejezvén a perrendünkben ismeretes és némi bővítéssel az uj perrendtartás tervezetébe is átment bizonyítási eszközök fölötti szerény fejtegetésem cikksorozatát, sajnosán kell constatálnom azt a tátongó ürt, a mely a perjogi bizonyosság és a mathematikai bizonyosság közt létezik. Ez a soha be nem tölthető ür onnan ered, hogy a perjog szabályai és bizonyítási eszközei tökéletlenek, sőt sokszor hamisak, ellenben a mathematika tantételei biztosak és örökérvényüek. De ered ez a nagy ür a perjogi és a mathematikai igazság rendszereinek különféleségéből is ; mert a perjogi igazság alaprendszere az inductio, ellenben a mathematikai igazság a deductio rendszerén alapul, a mennyiben a mathematika összes igazságai végeredményükben csupán az összeadás és kivonás csalhatatlan műveleteire támaszkodnak, és abból folyományoznak, mig ezzel ellentétben a perjogi igazságnak ily alaptétele egyáltalában nincs, azt fürkészni, kideríteni és megállapítani szükséges. Ezen kivül a legfőbb nehézség abban culminál, hogy a legtökéletesebb bizonyítási eszköz, a szemle tárgyának közvetlen megszemlélése, csak kivételesen és a perek elenyésző csekély számában vehető csak foganatba; ekként a történeti OG 171 bizonyításnak csak holt eszközei : az okiratok, és élő eszközei: a tanuk állanak a bíróság rendelkezésére. Ezeken van a fősuly, és ezek az eskü teljes kiküszöbölésével jelentőségükben kétségtelenül hatalmas lendületet fognak nyerni, főleg azért is, mert a laicus tömeg kénytelen lesz leszokni és lemondani a közmondásossá vált kesergő vigaszszólamáról, melynek akként ad kifejezést, hogy: «Ha leesküszi jogomat, száradjon a lelkére!» Az igaíságszolgáltatás elsőrendű állami cél lévén, nem szenvedhet kétséget, hogy a modern jogállamnak legfőbb kötelessége arra törekedni, hogy igazságszolgáltatása a lehető legnagyobb tökélyt érjen el. Ezt csakis a helyes értelemben vett szabad bizonyítási rendszer korszerű érvényre jutása által érheti el. Ennek a rendszernek, bár csak részben, az 1894. évi november 1-én hatályba lépett sommás törvénynyel való érvényre emelése által is alig reménylett szép eredményt értünk el. A szép eredmény az igazságszolgáltatás két oszlopos factorát: a birói kart és aí ügyvédi kart dicséri, a mely két factor nemcsak megértette, de át is érezte s ekként gyakorlatilag is megvalósította a sommás törvény bölcs törvényhozójának nemes és fenkölt intentióit, a melyek az anyagi igazság diadalra jutására irányultak. Bizom a hazai birói kar és ügyvédi kar modern képzettségében, önzetlenségében, puritán jellemében és igazságér/etében, — és azzal a meggyőződéssel zárom be szerény és igénytelen soraimat, hogy e két oszlopos kar napról-napra még teljesebben át lesz hatva a vállaikra nehezedő nemes feladattól és közös törekvéssel azon fog buzgólkodni, hogy a perjogi anyagi igazság ne csak ideális cél, hanem ténynyé megtestesült valósággá legyen ! / Felébbviteli rendszerünk. Irta: KELEMEN ERNŐ, kisvárdai kir. járásbiró. Szó esett mostanában «A J o g»-ban arról, hogy a kirtörvényszékek mint felebbezési-, illetőleg felebbviteli bíróságok a sommás perekben nem váltak be, s nem felelnek meg annak a várakozásnak, a melyet a sommás törvény tervezői hozzájuk fűztek, s maga a törvényszékeknek mint felebbviteli bíróságoknak a jurisdictrjja sem a felekre, sem az azokat képviselő ügyvédekre, sem az elsőfokban eljárt egyes bírákra nem megnyugtató. Sajnos, nagy általánosságban biz ezt el lehet mondani, bár a helyzet azért nem oly kétségbe ejtő, mint azt «A Jog» f. é. 15. számában dr. Frankfurter Sándor ügyvéd ur lefesti, a ki különben ugy látszik a való élet közvetlenségéből leste el mindazokat a sajnos tüneteket, a melyek felebbezési és felülvizsgálati rendszerünket bénítják s ez által nem egészen megbizhatókká vagy talán inkább nem egészen megnyugtatókká teszik azt. Hogy hogyan lehetne a helyzeten javítani, azt röviden elmondani nehéz, de a módot én szerintem, a mai rendszer meghagyása mellett, két alakban lehetne megtalálni, ugy a polgári-, mint a büntető-járásbiróságok elé utalt ügyekben. Az egyik mód abban az esetben, ha a polgári és büntető perrendek és perrendtervezetek megmaradnak a felebbviteli rendszernél a mai elvek mellett, csak az lehet, ha a törvényszékek felebbviteli tanácsait ugy a büntető ügyekben, mint különösen a sommás polgári perekben nagyobb gonddal és körültekintéssel állítanák össze s részben a mostani birói szervezeti szabályok módosításával a szokásos javaslati forumok figyelembe vételével azokat nem a kir. törvényszék elnöke, se nem a kir. ítélőtábla elnöke, hanem maga az igazságügyminister kirendelés vagy kinevezés utján akként állítaná össze, hogy a hármas tanács többsége, vagyis legalább két biró a magasabb birói statusba tartozzék, s a kik egyéb teendővel nem is volnának terhelhetők, mint hogy hetenként mondjuk kétszer-kétszer polgári és büntető felebbviteli tanácsokban vennének részt, a többi napokban pedig csak a törvényszék hatáskörébe elsőfokulag utalt ügyekben elnökölnének, szóval előadói tiszttel csak a felebbviteli tanácsokban volnának megbízhatók. A harmadik biró a törvényszék egyik gyakorlottabb s szintén a felebbviteli teendők ellátására kirendelt tehetségesebb birája lenne. Ez természetesen azt hozná magával, hogy a magasabb fokozatba tartozó birák létszámát minden törvényszéknél szaporítani kellene s nem lehetne megállapítani, hogy az elsőfokú birák közt 10%-ánál több a táblabírói fokozatú nem lehet, hanem minden törvényszéknél a birák létszámához mérten és az ügyforgalomhoz képest a törvényszék elnökén kivül 2—4, sőt több 1*