A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 7. szám - A huszadik század első igazságügyi költségvetése. [7. r.]

A JOG rásból már tudomására jön annak, hogy a vádirat kézbesítése idején a terhelt már ismeretlen tartózkodásu lett és nagyon valószínű, hogy ez marad a vádiratnak a 268. §-a értelmében való áttétele után legott kitűzendő főtárgyalásra idézés idejében is és olyan eset foroghat fenn, a melyben a 470. §. harmadik bekezdése értelmében nyomozó levél kibocsátásának a szüksége állhat elő, egyszerre elesik minden okszerűsége annak, hogy a vádtanács a vádiratnak a 81. §. értelmében teljesíthetett közlése esetén is a 268. §. rendelkezéséhez képest áttegye az ügy iratait a kir. tszékhez, vagy esküdt bírósághoz és jogszerűbbé válik annak a követése, hogy a kézbesítésnek a 81. §. szerint teljesithetése esetén az iratok áttétele helyett a XXIII. fejezet 469— 170. §-a szerinti intézkedéseket tegye meg. Igen is, nem habozom kijelenteni, hogy abban az esetben, ha a B. P. említett 470. harmadik bekezdésének rendelkezéséhez az a magyarázat fűzhető, hogy ez által a kir. tszék és esküdt biróságtól is meg van vonva a jogosultság a nyomozó levél kibocsátásra, dacára, hogy a Hl. §-ban szinte az ismeretlen tartózkodásu terheittel szemben van az itt szabályozott eljárás előírva és dacára hogy ezzel szemben a 268. §-ban az íratok áttételére nincs különintézkedéstéve, — az ügy iratainak ide-oda küldözgetésétől s ezzel a bünpemek céltalan visszafejlesztésétől való idegenkedésemnél fogva is, én a törvény vonatkozásba hozott 81. és 268. §§-ait nem világos rendelkezése szerint, hanem jogszerűségi szempontból akként gondolnám alkalmazandónak, hogy a 81. §. esetében az ügy iratai áttétele előtt a vádtanács az ismeretlen tartózkodásu terhelttel szemben a 469. 470. §§. szerinti intézkedéseket tegye meg és csak ennek eredményre jutása után kövesse a 268- §-nak az ügy iratai áttételére vonatkozó rendelkezését. A feltételezett esetben indokolttá tenné véleményem szerint a 81. és 268 §-oknak a gyakorlatba az emiitett értelemben való átvitelét a törvény 472. §-a is, mely szerint a bíróság elé nem állitható terhelt ellen vád alá helyezésnek sem lehet helye, már pedig nem tagadhatni, hogy a 268. §. értelmében áttett vádirat, ha azt ugyanazon szakasz második bekezdése értelmében az áttétel után a kir. tszék, vagy esküdtbíróság nem találta elutasithatónak, a vád alá helyezés jelentőségével és következményével bir. De hát én nem osztom a törvény 81. és 268. §§-ainak engemet az érintett magyarázatra és alkalmazásra vezető azt a felfogást, hogy a 470 §. harmadik bekezdésével a kir. tszéktőí vagy esküdt biróságtól a nyomozó levél kibocsátására való jogosultság meg volna vonva. Nem osztom pedig azért, mert az én felfogásom szerint, különösen a törvény vonatkozó indokolásából kitetszőleg. a törvény hivatott §-ában a nyomozó közegekkel és vizsgáló bíróval szemben van a nyomozó levél kibocsátásának jogosultsága, a sürgős esetek kivételével, melyekben a vizsgáló biró is feljogosittatik, a vádtanácsra ruházva és nem az itelő bírósággal szemben, a melynek jogköre nem kisebb, hanem kiterjedtebb és a mely a terhelttel a bünper fejlettebb szakában foglalkozik és a melylyel szemben a nyomozó levél kibocsátására való jogosultságnak korlátozása nagyon is indokolatlan volna. Nem osztom a most vitatott felfogást azért sem, mert erre vezethető intézkedés a B. P. vonatkozó XVI., XVII., XVIII. fejezeteiben egyáltalán nem is foglaltatik és mert a vitatott felfogással nem volna kikerülhető, a mennyiben a terhelt a főtárgyalásra idézés vagy épen a tárgyalás megtartása idejének bekövetkeztével is ismeretlen tartózkodásuvá lehet, vagy megszökhet, az ügy iratainak a nyomozó levél kibocsátása céljából esetleg ismétlendő ide-oda küldözgetése, ez által pedig a B. P„ a per folyásának egymásutánja megzavarása árán, olyan indokolatlan, célszerűtlen kinövéssel, a bünper valóságos visszafejlesztésével toldatnék meg, a melyről nem tudom feltételezni, hogy létrehozása a törvény készítőjének vagy a törvényhozásnak szándékában állott volna és a melyet véleményem szerint nem lehet azon az alapon felépíteni, hogy a 470. § harmadik bekezdésénél vagy a XVI., XVII., XVIII. fejezetekben nincs kimondva, hogy az előtte való eljárásban megszökött, vagy ismeretlen helyre távozott terhelt ellen a kir. tszék vagy esküdtbíróság is jogosult a nyomozó levél kibocsátására, annál kevésbé, mert a meszebb menő intézkedésre jogosult bírósággal szemben ennek enuncialása véleményem szerint szükségtelen is, legfelebb nagyobb világosság lett volna általa elérhető. Mindezek alapján abban a véleményben vagyok, hogy a B. P. 268. értelmében az iratokat akkor is át kell tenni, ha a vádirat a terhelttel a 81. §. értelmében volt közölhető, ezt teszi indokolttá a törvény határozott, kivételt fel nem állitó rendelkezése és az a körülmény, hogy a vádirat közlése idején ismeretlen tartózkodásu terhelt a főtárgyalásra idézés idején esetleg már ismert tartózkodásu lehet. A B. P. 470. §. harmadik bekezdésében foglalt tntézkedésnekpedig aztaz értelmezését találom követendőnek,hogy ezáltal a nyomozó levél kibocsátásra való jogosultság csak a nyomozó közegekkel s a vizsgáló bíróval szemben van korlátozva s a vádtanácsra ruházva és hogy amennyiben az ítélő bíróság előtti eljárásban merül fel a terhelt elfogatása, letartóztatása, vagy kézrekeritése céljából a nyomozó levél kibocsátásának szüksége, e célból az ügynek a vádtanácshoz visszautalása nem foghat helyet. Alig szükséges felemlítenem, hogy az ellenkező felfogás tekintetében a 472. §-ra hivatkozás eredménytelen, mert hiszen a felhozott esetekben a vád alá helyezés, vagy vádirat áttétel az addig ösmert terhelttel szemben alkalmaztatik és mert a terheltnek nyomozó levél kibocsátásával kézrekeritése iránt az itélő bíróság által teendő intézkedés nem sérti meg azt az elvet, hogy főtárgyaiásnak, vagy Ítélethozatalnak a bíróság elé nem állitható terhelt ellen nem lehet helye, mert a főtárgyalás, valamint az ítélethozatal úgyis csak a nyomozó levél kibocsátásának eredménye után fog bekövetkezni s a nyomozó levél kibocsátása az itélő bíróság előtti eljárásban épen e célból tétetik; a főtargyalásm.k és ítélet hozásnak előkészítése pedig a vonatkozó fejezetek értelmében «eo ipso» az itélő bíróságra tartozik. Ezekben kívántam a B. P. ezúttal említésbe hozott szakaszainak értelmezésére vonatkozó nézeteimet nyilvánosságra hozni: ut audiantur et alii. A huszadik század első igazságügyi költségvetése, ÍFolytatás.) Kell-e ennél cifrább nyomorúság? Szükségtelen a külföld bármely államára vagy csak a szomszéd Austriára is utalnunk. — csak minden elfogulatlan, bármely párti honfitársunkhoz intézzük a kérdést: lehetőnek tartja-e, hogy egy biró vagy albiró, a kinek állása már kifelé is bizonyos decorumot megkövetel: 3,200 illetve 2,200 k. fizetéssel, családjával együtt tisztességesen megélhessen, magát és családját tisztességesen ruháztassa, gyermekeit iskolába járassa, itt-ott egy szakmun • kát vagy szaklapot beszerezzen, néha társaságba vagy szinházba is eljárjon és még néhány fillért netaláni betegség esetére is félretehessen ? Valóban isten csodája, hogy birói karunk mindennek dacára megközelithetlen és nem teszi az igazságszolgáltatást — keleti módon. — adásvétel tárgyává, a többet Ígérőnek martalékává. A bírák és bírósági alkalmazottak ezen kétségbeejtő helyzetét csiripelik a verebek a háztetőkön, ezt tudja mindenki az országban: kormány és parlament egyaránt, — és még sem jut egyiküknek sem eszébe még csak kis ujjukat is megmozgatni, hogy tűrhetőbb állapotot teremtsenek. Attól tartunk, hogy bekövetkezik majd a nap, mikor az igazságügyi gépezet megáll és az állam nem fog bírákat kapni, vagy pedig azokban, a kiket kap, nem lesz köszönet. Mert mindent lehet a bírótól követelni : önmegtagadást, buzgalmat, éjjel-nappali munkát, — de éhenhalált nem! Gyönyörű szervezetünk mellett pedig már körülbelül idáig jutottunk. Ezért pedig nem a szakministert, hanem az egész kormányt épugy mint a parlamentet teszszük felelőssé, mert jól fizetett birák nélkül nincs jó igazságszolgáltatás, — e nélkül pedig nincs anyagi jólét, nincs haladás és kultúra. A mint ezúttal, ugy már előbb is hosszú évek során át. bátran és önzetlenül emeltük szavunkat a birói kar érdekében és ugyanezt cselekedték az ügyvédi kar előkelőségei is, — ugy egyenkint mint testületileg. Joggal várhattuk volna tehát, hogy az érem másik — revers — oldala is egyszer napfényre jusson, hogy a birói kar is iparkodik majd viszonzásul az ügyvédekkel szemben, a collegialitás álláspontjára helyezkedni és a két kar közti, a fagyponton álló viszonyt kissé melegebbé változtatni. Eddig azonban mindebből ínég egy jottányit sem vettünk észre és az ügyvédi táborból felhangzó sok panasz és sérelem arra vall, hogy a birói kar nagy zöme — tisztelet a kivételeknek — az ügyvédekkel szemben még mindig érezteti hatalmi fölényét. Csak nemrég emelt egy ügyvéd e lapokban panaszt, hogy illetékes felebbviteli tanácsa előtt minden, elsőbiróságilag nyert perét kivétel nélkül elveszti, ugy hogy a tanácsnak vele szemben való elfogultságára kell következtetnie. Ily panasznak nem volna szabad felmerülnie, — már közzététele is csorbát ejt a birói kar tiszta, szeplőtlen pajzsán !