A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1900 / 50. szám - A PTKV. tervezetének a törvénytelen gyermek viszonyait tárgyazó rendelkezései összehasonlítva a német polgári törvénykönyv vonatkozó rendelkezéseivel
A JOG 199 A debreceni kir. törvényszék mint váltóbiróság (1900 mire. 3-án 3,090 sz. a) Első magyar általános biztosító társaság debreceni f&ügynöksége felperesnek Ny. János alperes ellen 174 korona és jár. iránti perében következőleg itélt: Az 1899. október 26-án 16,141 sz. alatt kelt sommás végzés hatályának fentartása mellett tartozik alperes a Debrecenben 1899. július 23-án 174 koronáról kiállított váltó alapján mint •elfogadó a kereseti 174 korona váltóösszeget stbit. megfizetni. Indokok: Alperes abbeli kifogásának valódiságát, mintha a kereseti váltót kitöltetlenül adta volna át felperesnek s azt kelet, lejárat és rendelvényes tekintetében felperes utólag és megállapodás ellenesen töltölte volna ki, mivel sem bizonyítván, ebből folyólag nem vehető figyelembe. Elesik alperesnek a felperes perelhetőségi jogosultsága ellen tett kifogása, a mennyiben a kereseti váltó a felperesként fellépett Első magyar általános biztosító társáság debreceni fóügynökségének rendeletére lévén kiállítva: ennek a perviteléhez az igazgatóságtól külön meghatalmazásra annál kevésbé volt szüksége, mert a 2. sz. a. kötvény igazolása szerint alperes a biztosítást a debreceni főügynökséggel kötötte meg s a kötvényt is ez a főügynökség állította ki. De nem vehető figyelembe 2-szor alperesnek a biztosítási szerződés érvényessége s illetőleg a követelés fennállása ellen a K. T. 485. §-ának 4-ik pontjára alapított kifogása sem : mert miként a perben eskü alatt kihallgatott K. E. B. F. és L. B. tanuk egybehangzóan igazolják, midőn alperesnek a biztosítási kötvény alapján kiállított díj kötelezője 1899. julius-9-én lejárt, alperes ugyanekkor a biztosítási szerződést továbbra is fentartani kívánván, a már lejárt 174 korona biztosítási díj kifizetésér, e 1899. október hó 15-ikeig halasztást kért és kapott, s ennek fejében állította ki a kereseti váltót, mit felperesnek át is adott, a dijkötelezőt pedig vissza vette. Minthogy ezek szerint kétségtelen az, hogy a kereseti váltó az 1899 július 9-én már esedékessé vált 174 koronát tevő biztosítási díj kifizetése céljából lett kiállítva, s átadva s igy az fededeti váltónak nem tekinthető és a K. T. 485. §-nak 4-ik pontja sem alkalmazható, miért is tekintettel arra, hogy alperes a kereseti váltó értékét lejártakor ki nem fizette, holott mint elfogadó a V. T. 21. §-a alapján annak lejáratkor való kifizetéseért váltójogilag felelős; ugyanezért az alperes kifogásának elvetésével a kibocsátott sommás végzést továbbra is hatályban fentartani s alperest a kereset értelmében marasztalni kellett. A debreceni kir. Ítélőtábla (1900 április 4-én 1,109. sz. a.) a kir. törvényszék ítéletének azt a részét, a melylyel a 16,141/99. sz. sommás végzésnek részben hatályban való fentartásával az alperest mint az 1899. július 23-án 174 koronáról kiállított váltó elfogadóját arra kötelezte, hogy a felperesnek 46 kor. 71 fill. tökét stbit megfizessen, helybenhagyja, ugyanannak az Ítéletnek többi részét azonban megváltoztatja és az említett sommás végzés többi részének hatályon kivül helyezésével a felperest keresetének többi részével elutasítja síb. Indokok: A felperes a keresethez A. alatt mellékelt váltóban rendelvényesként lévén megjelölve, az előző elfogadó ellen kereseti joggal bir, annál inkább, mert az alperes azt nem is állította, hogy a felperesként fellépő főügynökség cégje a cégjegyzékbe ninjs bevezetve. A felek között nem vitás az, hogy a keresethez A. alatt mellékelt váltó a 2. sz. alatt mellékelt okirat szerint megkötött biztosítási szerződésből folyó negyedik évi biztosítási dijról állíttatott ki, a melyet az alperes az 1899. július hó 1-én tartozott volna kifizetni, a melyet azonban nem fizetett ki; ellenben vitás a felek között az, hogy az alperes a váltót a felperesnek a biztosítási szerződés fentartásának és a lejárt díjrészlet fizetésének az 1899. október 15-ik napjáig való elhalasztásának kikötésénél fizetés gyanánt adta-e, vagy sem ? A biztosítási dijakról kiállított váltók az ellenkezőnek bizonyításáig fedezeti váltóknak lévén tekintendők, miután nincs kellő bizonyíték arra, hogy a felek a váltó fedezeti minőségét megszüntették, K. Eleknek vallomása ugyanis ebben a tekintetben mint saját tényében forgó vallomás bizonyítékot nem képez; és miután az alperes nem bizonyította be azt az állítását, hogy a felperes a váltólejáratot megállapodás ellenesen töltötte ki: a kihallgatott tanuk vallomása alapján azt kellett megállapítani, hogy az alperes az 1899. július 9-én lejárt díjrészlet fizetésére nézve az 1899. október 15-ik napjáig halasztást nyert, eszerint felperes eddig a napig vagyis 98 napig a kockázatot abban a reményben viselte, hogy az alperes a biztosítási dijat az engedett halasztás leteltével fizetni fogja, az erre az időre eső díjrészletet tehát az alperes a felperesnek a viselt kockázat ellenértéke gyanánt viselni tartozik. Ellenben az alperes biztosítási dijat az engedett halasztás elteltével sem fizetvén ki, a biztosítási szerződés a halasztásra megadott napon a kereskedelmi törvény 485. §. 4. pontjában foglalt rendelkezés szerint hatályát veszítette s igy a kockázat viselése ezen a napon megszűnvén, a biztosítási dijnak ettől a naptól számított többi részét az alperes sem köteles fizetni, miért is az első bíróság ítéletének a 98 napra esedékes biztosítási díj vagyis a 46 koronára és 71 fillérre vonatkozó rendelkezését helybenhagyni és az Ítéletnek ezt az összeget meghaladó részére vonatkozó intézkedést ellenben megváltoztatni és a felperest keresetének ezt meghaladó részével elutasítani kellett, annyival is inkább, mert a biztosítási díj oszthatatlansága megszűnik a kockázat oszlhatalanságának megszűntével. Igaz, hogy a biztosítási szerződés megszűnik akkor is, ha megszűnik az érdek a biztosításra s igy a gép eladásával megszűnik az arra vonatkozó szerződés is, ennek dacára ez első bíróság mégis helyesen rendelkezett azzal, hogy a G. Elek tanú kihallgatását erre vonatkozóan el nem rendelte, mert ennek a tanúnak kihallgatása sikerre nem vezethetne; az alperes ugyanis a gép eladásának és az eladás bejelentésének idejét közelebbről meg sem határozta, de sőt maga is azt vitatja, hogy az eladás bejelentését nem ő, hanem G. Elek tanú teljesítette, a tanú részére a kérdő pontokat be nem mutatta s a felperesnek azt az előadását a következő periratban meg nem tagadta, hogy a szerződésnek ezen az alapon való megszűntét csak a díjrészlet lejárta után kívánta s eszerint G. Elek vallomása, aki különben is csak saját tényéről tanúskodnék, a per eldöntésére befolyást ugy sem gyakorolhatna. A magyar kir. Curia (1900 nov. 23. 682. sz. a.) a kir. ítélőtábla ítéletét helybenhagyja. Bűnügyekben. Ha a csendőr a panaszosnak kijelenti, hogy a gyanúsítást alaptalannak találja és hogy igy csendőri beavatkozásnak nincs helye, a panaszosnak az a cselekmenye, hogy e kijelentés után 20 frtot adott a csendőrnek, hogy az általa gyanúsított ellenében a nyomozatot mégis teljesitse, a Btk. 470. §-ába ütköző vesztegetésnek ismérveit foglalja magában. A karánsebesi kir. törvényszék (1899. jun. 16-án 3,040. sz. a.) A. Dionisz-et az ellene emelt s a btkv. 470. §-ába ütköző megvesztegetés vétségének vádja és következményei terhe alól felmenti. Indokok: A megejtett nyomozás és a megtartott végtárgyalás adatai szerint : A. D. prilipeci lakos vádlott 1899. jan. 7-én a bozovicsi csendó'rörs előtt azon panaszt tette, hogy tőle mintegy 2 hó óta elváltán élő (törvényes) neje A. Zsuzsannáján. 4-én távollétében a lépcsők alá rejtett kulcsnak segélyével zárt ajtaját kinyitván, lakásába hatolt s onnan egy nyitott szekrényből 9 drb. tíz forintos bankjegyet eltulajdonított. Ezen panasz folytán ü Miklós és T. István csendőrök a nyomozást megkezdték s első sorban vádlott A. Dionisz-nál tartottak kutatást, a mikor ennek ágyában 150 frtot s ugyanekkor ágyasa S. Máriának övében 12 frt 50 krt találtak ; miután azonban vádlottnak a feltalált 150 frtra nézve tett azon előadása, hogy ő ez összeget egy földnek eladásából szerezte, a további nyomozás során megcáfolást nyert és mert vádlott panasza a nyomozó csendőrök előtt aggályosnak tünt fel : a csendőrök vádlott előtt kijelentették, hogy neje ellenében — kellő gyanuok hiányában — el nem járnak, mert ily körülmények között nem is áll jogukban. Dacára a csendőrök ezen határozott nyilatkozatának, vádlott O. Miklós csendőrnek azt válaszolta, hogy ha már nála nyomoztak és mindent összehánytak, menjenek el nejéhez is, kutassák ki azt is és ugyanekkor átadván O. Miklós csendőrnek 20 frtot azt mondt a, hogy nyomozzanak nejénél, szorítsák és gyúrják meg, mert alapos az a gyanúja, hogy a 90 frtját csakis ő lophatta el. Vádlott beismeri, hogy miután a csendőrök kérelmét teljesíteni nem akarták, a 20 frtot O. Miklós csendőrnek tényleg átadta és pedig azzal, hogy ha már nála kutattak, nyomozzinak erélyesebben neje ellen is, mert az ellopott 90 frtja csakis nála lehet és mert erre a csendőröket állhatatosan kérte,azok őt feljelentették. Tagadja egyébként, hogy a pénzt azért adta, illetve felkínálta, hogy nejét bántalmazzák a csendőrök. Minthogy pedig O. Miklós és B. Péter tanuknak vallomásával igazolást nyert vádlottnak ama védekezése, hogy a 20 frtot O. Miklós csendőrnek nem valamely hivatali kötelesség megszegése fejében, hanem azon célból adta, hogy az általa gyanúba vett neje ellen folytassák a nyomozatot, mit O. Miklós csak azért tagadott meg, mert szerinte a válott feljelentése alaptalan, minthogy ebből kifolyólag vádlott a jelzett összeget csakis a neje ellen folyamatba veendő nyomozás nagyobb sikere érdekében a csendőrök buzdításául kínálta fel, azon kifejezéssel jelezve az erélyességet, hogy szorítsátok meg egy kicsit, miután vádlottnak véleménye szerint a nyomozás a csendőröknek különben is kötelességében állott, igy tehát a szándék hiányában vádlott ellen a cselekmény tényálladéka megállapíthatónak nem mutatkozik, ugyanezért őt az ellene emelt vád és következményeinek terhe alól felmenteni kellett. A temesvári kir. Ítélőtábla (1899. aug. 4-én 3,888. sz. a.) a kir. törvényszék Ítéletét helybenhagyja. A m. kir. Curia (1900. okt. 18-án 10,559. sz. a.) által, mindkét alsóbiróság Ítéletének megváltoztatásával vádlott a btk. 470. §-ába ütköző megvesztegetés vétségében bűnösnek mondatik ki s ezért ugyanezen §.-nál fogva a 91. §-hoz képest 8 napi fogházra és 10 korona pénzbüntetésre Ítéltetik. Indokok: Minthogy O. M. csendőr kijelentette a vádlott előtt, hogy ennek a neje ellen kifejezett gyanúsítását alaptalanak találja, s ily esetben a csendőri beavatkozásra jogosítva nincs: a vádlottnak az a cselekménye, hogy e kijelentés után 20 frtot adott a csendőrnek, hogy az állítólagos elveszett 90 frtja ellopásával általa tanúsított nő ellenében a nyomozatot mégis teljesitse,