A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 41. szám - A kir. kincstár háramlási joga és az ezzel kapcsolatos kérdések

290 A JOG lévő jbirósag vezetője ellenőrzi. Biztosítást és zárlatot biróság rendelhet el, foganatosítással a kir. közjegyzőt bízza meg, ki a felvett okiratokról hivatalos másolatokat készit, azt az eredetiek beterjesztése után magának megtartja. Ingatlanokra tkvi hatóság rendel el végrehajtást, s az keresi meg azon társ hatóságokat, melyeknél a végrehajtásra alapul szolgáló többi ingatlanok tjkvei kezeltetnek. A kérvények ugy szerelendők fel, a mint azok felszerelését a telekkönyvi rendt. szabályai előírják. Az eljárásra a végrehajt, törvény szabályai megfelelően alkalmazandók. A javaslatnak ugy általánosságban, mint részleteiben való megvitatását a szakkörökre bizom. Egyéb perenkivüli ügyekben az eljárás egyszerűsítéséről más alkalommal fogok szólni. A kir. kincstár háramlási joga és az ezzel kapcsolatos kérdések. Irta: Dr. HAJICSEK GYULA, Pozsonyban. Magánjogunknak egyik régi tétele, hogy végrendelet és törvényes örökösök nélkül elhalt örökhagyónak hagyatéka, mint uratlm jószág, a szene koronára száll. In abstracto : az államnak ezen kiváltságos joga, a bölcseleti és a közjogi doctrina tanítása szerint, az állam legteljesebb souverainitásának inhaet ens alkatelemét képezvén : az államnak legfőbb, leghatalmasabb jogalanyiságában leli magya rázatát és az államnak az uratlan dolgokra nézve elismert és az egyesekét megelőző jogát képezi. In concreto : a mi jogrendszerünkben ezen kivül a szent korona tanának a legrégibb időktől fogva az adományozási rendszer utján történt érvényesítése is támogatja az államnak háramlási vagy máskép szállományi jogát, mely mint látjuk, közjogi alapon fejlődött és fejlődésének további folyamán át is megtartotta eredetileg birt közjogi jellegét. Ujabbi fejlődésünk ugyan megszüntette ezen adományozási (birtok) rendszert, de a szent korona, azaz a fiscusnak háramlási jogát továbbra is fentartotta, még pedig kétségkívül a régi közjogi alapon. Hogy ezen közjogi alapon a fiscus magánjogi jogviszonyok, — mint a milyen az örökösödés illetve a jelen esetben háramlás, — alanyává válhatik : az, a fentebb mondottak figyelembe vételével, mitsem von el annak közjogi jellegéből; minek folytán azon jogutódlás, melynek alapján a kincstár valamely elhunyt állampolgár hagyatékának birtokába és tulajdonába jut : sohasem mondható örökösödésnek, — ennek magánjogi értelmezése szerint, — hanem csak az ősrégi háramlásnak, melynek benső mivoltát a jogi terminológia éppen az által kívánta az örökléstől megkülönböztetni, hogy annak ugy a latinban, — caducitas, — mint a magyarban — háramlás, szállományi jog, — különleges kifejezést adott. A fiscus tehát sohasem lehet örökös azon magánjogi értelemben, mint az az egyes embereknél áll, minek folytán természetszerűleg nem élhet azon jogorvoslatokkal sem melyek az örököst, mint ilyent, megilletik. Tételes jogszabályként a kincstárnak ezen háramlási jogáról az országbírói értekezlet által életbeléptetett «Ideig lenes törvénykezési szabályok* 18. §-a és az örökösödési törvény (1894 : XVI. t.-c.) 12. fejezete intézkednek. Az «ideigl. törvkez. szabályoka 18. §-a kimondja, hogy a szent korona háramlási joga megszülemlik: ha nincs végrendelet és nincs törvényes örökös. — Eme rendelkezés az első pillanatra teljesen világosnak és kimerítőnek látszik, bár concrét esetben nem az. Ilyen eset, midőn a fenti rendelkezés valódi értelmét eldönteni képesek alig vagyunk. — például az, mikor az örökhagyó után maradt ugyan végrendelet, de az valamely alaki hiánynál fogva érvénytelen, illetve megtámadható ; vagy midőn létezik ugyan törvényes örökös, de az a törvényben meghatározott hirdetményi határidőn belül nem jelentkezett, tehát csak per iuris fictionem tekintendő nem létezőnek, és ennek folytán nincs a ki a végrendeletet megtámadja? Az ilyen felmerült esetről és annak jogászi szempontból való elbírálásával érvényre jutott elvekről kívánok a jelen alkalommal megemlékezni, annál is inkább, mert ez judicaturánkban még nyilt kérdést képez és megoldása veszélyes irányba kezd terelődni. Az első eshetőség elbirálálása alkalmával, — a mikor t. i. a végrendelet valamely alaki hiba folytán megtámadható : mindenek előtt azon elvi kérdés nyomul előtérbe: van-e a mi jogunk szerint ipso iure, azaz önmagában érvénytelen végrendelet? Erre, ha figyelemmel vagyunk a törvényre (1876 : XX. t.-c.) és a jogfejlődésre, szerény véleményem szerint, határozott n e m mel kell felelnünk, mert kétséget nem szenved, hogy, — habár a joggyakorlat a legnagyobb következetességgel, a végrendelet érvényességéhez a törvényben meghatározott alaki kellékek legszigorúbb betartását követeli is meg, — a törvény a végrendelet kellékeit nem az érvénytelenség, hanem a megtámadhatóság szempontjából állítja fel és hatá rozza meg. Ennélfogva vita tárgyát sem képezheti, hogy örökösödésnek alakilag érvénytelen, de a jogosítottak részéről meg nem támadott, tehát érvényes, végrendelet alapján is lehet helye, azaz hiányos, '— alakilag érvénytelen — végintézkedés is képezheti jogszerzés, örökösödés alapját mindaddig, mig a jogosítottak részérói meg nem támadtatván : az bíróilag érvénytelennek és hatálytalannak ki nem mondatik. Az állampolgárok vagyonáról és azoknak ősidők óta mindenütt és mindenkor tiszteletben tartott végakaratáról lévén szó : a törvényt a legszigorúbban kell magyaráznunk, annak rátióját keresnünk, miért is a kiterjesztő törvénymagyarázat alkalmazásának semmi esetre helyt nem adhatunk. — Az örökhagyó végakaratát vagyunk hivatva teljesíteni mindaddig, mig az bármely oknál fogva fennállhat és a törvényben meghatározott feltételek mellett az arra jogosítottak által meg nem döntetik, azaz érvénytelennek, semmisnek ki nem mondatik. Azonban hivatalból, a megtámadásra jogosítottak ez irányú fellépése nélkül, valamely alakilag hiányos végakaratnyilvánitást érvénytelennek és semmisnek kimondani: sem az állam, sem annak egyes functioszervei, tehát a bíróságok sem lehetnek illetékesek; nem pedig azért, mert ebbeli jogukat semmiféle törvényes intézkedésre alapítani nem tudják és mert ellenesetben a «sic volo, sic iubeo» ó-kori elv jutna a legteljesebben és az állampolgárok jog- és vagyonbiztonságának legnagyobb veszélyére, érvényre és uralomra. Valamely végrendelet érvényességét megtámadni jogrendszerünk szerint egyedül a törvényes örökösök vannak feljogosítva, ugy a törvény, mint az általános joggyakorlat azon. egyedül helyes elvből indulván ki, hogy a végrendelet megtámadására hivatottak, illetve jogosítottak körét, az örökhagyónak mindig különösen tisztelt végakaratára való tekintetből, a lehető legszűkebb körre kell szorítani. A törvényes örökösödés pedig ősidők óta a vérségi kapcsolat, illetve leszármazás kifolyása lévén : törvényes örökösnek magánjogunk szerint is csak azt ismerhetjük el: a ki az örökhagyóval vérségi kapcsolatban átlőtt. A fiscus szállományi jogát tehát ez oknál fogva sem mondhatjuk örökösödési jognak, illetve a kincstárt örökösnek ; minek folytán őt nem is illethetik olyan jogok, melyek a vérségi kötelék attribútumát, azaz a törvényes örökösök kizárólagos jogát képezik, mint a milyen eminenter a végrendelet érvényességének megtámadására vonatkozó jog, melyet a törvény és joggyakorlat a törvényes vérségi jogutódlás érdekeinek és kívánalmának megvédésére egyedül a törvényes örökösöknek biztosit. Az ((Ideiglenes törvénykezési szabályok)) idézett 18. §-a a fiscus háramlási jogát csak azon két esetben állapítja meg, 1. ha nincs végrendelet és 2. nincs törvényes örökös. Ez«m szakasz tehát nem tesz különbséget érvényes és érvénytelen, azaz megtámadható és meg nem támadott, valamint megtámadott végrendelet közt, a miből csak az következhetik, hogy a törvényhozó a fiscusnak háramlási jogát nem akarta kiterjeszteni azon esetre is, amidőn van ugyan végrendelet, de az megtámadható, vagyis ha azt a jogosított törvényes örökösök támadják meg : a biróság ítélete folytán érvénytelen. Ebből ismét azon következtetés folyik, hogy az országbírói értekezlet nem tartotta szükségesnek a kir. kincstárnak háramlási jogát, az alakilag hiányos végrendelet megtámadási jogának részére való biztosításával, ez irányban kiterjeszteni, másszóval nem akarta a fiscust a törvényes örökösökkel egy vonalba állítani. Fel kell tételeznünk tehát, hogy ha van végrendelet és ez alaki hiányok folytán megtámadható ugyan, de a törvényes örökösök által meg nem támadtatik: az érvényesnek tekintendő és ilyennek a kincstár részéről is elfogadandó, mely tény azután a fiscusnak hasonló esetben való szállományi jogának igénybe vételét kizárja. Más szóval a kincstárral szemben a végrendelet 1 é t e 1 e de nem annak érvényes vagy érvény tel en vo lta a döntő és irányadó. Evvel szemben a fiscus nem hozhatja fel védelmére azon hamis és téves állítást, hogy mivel a végrendelet alaki hiánynál fogva érvénytelen, tehát nem létezőnek tekintendő, mert hisz ki volt mutatva, hogy ipso iure érvény-