A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 24. szám - Fenyitö zárlat és biztosítási végrehajtás

A JOG és egy merőleges kis vonallal a mit szavazatom végérvényében képvisel, lehetővé teszem neked, hogy ama másikkal szemben, a kinek a nézetei nern az én nézeteim, a kivel szemben tehát nincs bizodalmam, de a ki mégis engem mint választó kerületem tagját képviselni akar, te légy az én nézeteimnek szószólója a nép küldötteinek gyülekezésén, a melyek ennélfogva a választó kerületi összesség kifelé érvényre jutott nézete lesz. A legeklatansabb esetben is csak ezt mondhatja a választó. Több joga nincs, követjét, képviselőjét, feleletre nem vonhatja, politikáját meg nem változtathatja, le nem mondathatja. Tehát rövid libellaszerü szereplése csak addig terjed ki, mig a népakarat a választó kerületben a követ személyében egyensúlyi állapotba nem jutott. Ezzel szerepe befejeződött. Az a haszon vagy kár, melyet képviselője szereplése révén az országnak hozott, vagy okozott, nem esik az ő felelősségére — azért képviselője teljesen maga, saját személyében felelős. Szóval politikai téren a nép szereplése jórészt csak hivatott férfiak választásában áll. Ez sikerülhet jól, kevésbbé jól, rosszul, de végzetes aligha leend. És elvégre egészen más a politikai vagy mondjuk közigazgatási téren a saját szereplés létalapja is. Az állampolgár, ha saját személyében végez közigazgatási funktiót, mint az különösen kisebb közületek keretében fordul elő. empirisztikus alapon a saját maga életviszonyaiból kifolyólag tisztában van a közjó vagy közkivánság fogalmaival, más szóval tudja mi kell polgártársainak és igy legtöbbször neki is, és igy azt cselekszi. Nem igy az igazságszolgáltatás terén, a hol a nép, ha részvételi jogosultsággal felruháztatik, a neki és érdekkörének teljesen idegen más dolgával kerül szembe. Itt közvetlen jogosztó szerephez jut és ezen szerepe által tulajdonkép teljhatalmú biróvá lesz a maga személyében, polgártársai fölött. Az igazságszolgáltatás pedig már jóval magasabb szellemi intellectust követel meg, mint annak a megállapítását, hogy az egyéni céloknak adott esetekben mi felel meg legjobban. Az igazságszolgáltatás, vagyis az igazságosztás gyakorlása megköveteli elsősorban a distinctiot, az eset körülményeinek mérlegelni tudását, a mit röviden hivatalos nyelven : itélő képességnek neveznek. Az az ellenvetés merülhet föl az ellen, hogy az ítélőképesség vele született tulajdonság — naseitur non fit — mely a laikusban épen ugy meglehet, mint a hivatásos itélő bíróban hiányozhatik, Ez elég erős ellenérv és a hétköznapi életben saját érdekekkel szemben, többnyire teljesen meg is áll. Ezzel szemben azonban véleményünk épen az, hogy az ítélőképességnek oly magas foka, a milyen a jurisdictióban megkívántatik, csupán iskolázottság, még pedig egyenesen agyi iskolázottság dolga, a melyhez az igazságügygyei összefüggő kérdéseknél jogászi előiskola és bizonyos jogászi alapfogalmakkal való tisztában létei múlhatatlanul megkívántatik. De még azt is megengedjük, hogy egyszerűbb hétköznapi jogesetek distingválásához épen ez a jogászi elmééi nem kell oly nagy mértékben, de épen azon főben járó jogesetek helyes elbírálásánál, a melyek pedig par excellence tartoznak az esküdtbíróság hatáskörébe, pusztán a józan ész határozottan nem elégséges. Többször volt alkalmunk utolsó időben napilapok oly cikkeiben, melyekben az esküdtszéki esetek bírálatával foglalkoztak, azon kitételt olvasni, hogy ezen és ezen esetben az esküdtek jobban és igazságosabban Ítélkezhetnek, mint a hivatásos bírák, mert fejők nincs elzavarva mindenféle jogi distinetiók és theoriák által. Eltekintve attól, hogy az ilyen kifejezések indokolatlanul és méltatlanul vonják meg a kir. bíróságoktól azon bizalmat, a melyie lelkiösmeretes és önfeláldozó munkásságukkal teljesen reá szolgáltak, különben értelmileg is helytelenek. A kik az ilyeneket irják, épen a hivatásos biró egyik legfőbb erényét rójják fel hibájául. Mert igen régi, de igaz mondás : qui bene distinguit bene docet. Es ez áll itt is. Helyes distinctio nélkül, legyen az akár jogi, akár pusztán a józan észen alapuló, helyes ítélkezésre még csak gondolni sem lehet. Már pedig megvan-e az a jogászilag distingválni tudás a népben, meg van-e a mérlegelni tudás nehéz képessége a jogászi elme iskolázásának még csak hirét sem halló nagy tömegben ? És itt már előrebocsátjuk azt, a mi egyébként döntő fontosságú fontos faktor, föltételezzük ugyanis az esküdtekről a felösmerési képességet, azt, hogy az esküdtek az előttük lefolyt tárgyalás folyamán az ügyet — az esetet — teljesen meg és átértették, vagyis más szóval a tényállással tisztában vannak. Az igazságot kitalálni egyike a legnagyobb emberi feladatoknak s a hivatásos bírónak is valóban feladata magaslatán állónak kell lennie, hogy azt helyes érzekkel kitalálja vagy legalább megközelitse. Sokan, nagy előszeretettel, és nem minden igazság nélkül hivatkoznak a magyar nép jogászi érzékérc, ítélőképességére. Lépten nyomon hallani azt a kitételt, hogy par excellence jogászi nemzet vagyunk. Szólás formának jól hangzik és annak el is lehet fogadni ; valójában azonban csak annyiban nyilvánul, hogy jogászi tu productiót hozunk létre, a melyet a jogászipálya el sem bír és a jogászok nem csekély contigense kiszorul más, például a commercialis pályákra. De a jogászi nemzetnek nem ez a kritériuma. A jogszolgáltatási kérdések iránti érdeklődés, mint azt pl. az olasz nép gyako;olja. már több jogász-népi qualificatiót ád. Hiszen bizonyos, hogy a magyar ember, a magyar paraszt józan eszű, meg is érti miről foly a szó. De mindazonáltal mindig bizonyos kisebbszerü és felemlités tárgyát képező csudálkozást ébreszt, ha egyik-másik: ebben, vagy amabban a kérdésben, okosan nyilatkozik. És az ilyen kivételes esetek megnyilatkozásának gyakorló iskolájává az igazságszolgáltatás nem válhatik, a nép józan Ítélőképességének sporadikus megnyilatkozása az egyéni szabadság korlátlan urává nem lehet. Nemzetünk különben is évszázados elnyomatásai folytán az intellectualis szellemi fejlődésben messze a többi nyugoti nemzetek mögött maradt és igy nem tekinthető puszta fraseologiai szóvirágnak az a sokaktól gyakorta hangoztatott kijelentés, hogy magas és felelősségteljes jogszolgáltatási kérdések megoldására a maga zömében valójában még meg nem érett. Apróbb, érdek és tudás sferáját tul nem haladó dolgokban a nép közreműködése ennek dacára — ha szükséges — igénybe vehető, de részeltetése több mint problematikus hasznú az országos igazságszolgáltatás felelősségteljes keretében a nagy és a közérzületben mély nyomokat hagyó főbenjáró bűncselekmények eseteiben. Fő ellenérvképen állhatna itt velünk szemben az, hogy a nép részvétele, az igazságosztásban tulajdonkép pusztán bizonyos ténykérdések fixirozására szorítkozik, a mi csak a felismerési képesség dolga és hogy jogkérdések eldöntése nem is kerül a nép-jury ítélőszéke elé. Elméletnek ez igy helyes s a kik a nép közreműködését az igazságszolgáltatásban szükségesnek tartják, azokra nézve eme fixirozás megnyugtató is lehet. De ha emlékünkbe idézzük az esküdtekhez intézett kérdéseket és pótkérdéseket, lehetetlen reá nem jönnünk, hogy ezek a puszta tényállás felismerésén és ennek fixirozásán felül bizony a legjobb megszerkesztés mellett is többet tartalmaznak, mert már annak megállapítása, hogy bünös-e a vádlott ebben vagy amabban, oly körültekintő, mondhatnók jogászi gondolkodást igényel, a melyet a jogászi nevelésben nem részesült néptől követelni nincs jogunk. És most vegyük csak azt, hogy hány esetben nem érti meg az esküdttestület a feleletre feladott kérdéseket, hány esetben nem értik meg bevallottan és még hány esetben be nem vallottan az esküdszék egyes tagjai. Gondoljuk el, hogy a verdikt többnyire mily hosszas tanácskozás, kölcsönös kapacitálgatás eredménye, maga az egész eljárás az esküdtek részvétele által mennyivel lassúbb és költségesebb, hány embert von el, rövidebb-hosszabb ideig tulajdonképeni polgári hivatásától és ekkor újból azt kell kérdeznünk, arányban áll-e hát az esküdtek jogszolgáltatása ezekkel és tényleg helyesebb, igazságosabb és az általános jogérzetnek valóban megfelelőbb lesz-e az ítélet, a mely ezeknek a közreműködésével hozatik meg ? Fenyitö zárlat és biztosítási végrehajtás. Irta: Dr. HEDVIG HENRIK budapesti ügyvéd. Egy concrét jogesetről van szó, melyben a fenyítő zárlat a biztosítási végrehajtással versenyez. A kérdés az, hogy a fenyítő zárlat és a biztosítási végrehajtás azonos joghatályu cselekmények-e, vagy sem ? Mert e kérdés eldöntésétől függ a peres felek elsőbbségének eldöntése, tehát a kielégítés kérdése is. Mert ha a bűnügyi zárlat megelőzte a biztosítási végrehajtást és a két jogi cselekmény hatálya azonos, ugy a bűnügyi zárlat a megelőzés okából a biztosítási végrehajtást megelőző rangsorozatban való kielégítést von maga után.