A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 17. szám - Az albírák helyzete - Szabadságbünetetéseinek reformjához. [1. r.]

130 A JOG s ezzel közvetve a törvényhozásnak és igy az én gyarló véleményem porszem sem lesz BTK -ünk renoválásában s jól tudom, hogy egy elméleti ember véleményét a priori a doktrinérség jelzőjével fogadják a praktikusok : ennek dacára bátorságot veszek egyrészt azon meggyőződésemből, hogy a legpraktikusabb intézménynek iselvi alappal kell bírnia, különben összedől s a legpraktikusabb ujitök, reformerek is, öntudatosan, vagy öntudatlanul, de mindig valamely elmélet hivei és sokszor éppen igen is elfogult hivei, másrészt abból, hogy éppen az elmélettel foglalkozók kötelessége mélyebb vizsgálat tárgyává tenni a különféle reform törekvéseket véleményeket kikutatni azok elvi hibáit vagy előnyeit. Általánosan ismert dolog, hogy ma a büntetőjog tudománya az, ahol «szabad a vásár», ahol szakemberek és nem szakemberek, jogászok, orvosok, filozófusok, politikusok valódi «bellum omnium contra omnes»-t viselnek s reformeszmékkel, javaslatokkal szinte széttépik a szegény büntetőjogot. Az antropológia, sociológia, psychológia. jogbölcsészet, politi a, közigazgatás mind terra incogmtanak tekintik a büntetőjogot, melyet ők irányítanak, illetőleg ők akarnak reformálni, átalakítani, avagy megsemmisíteni. Távol áll tőlem, hogy e különféle reform törekvéseket ezúttal tüzetes bírálat tárgyává tegyem s még távolabb, hogy ezekkel szemben elfoglalt véleményemnek csalhatatlanságot vindicáljak s a büntetőjog mai alapjai ezen heterogén támadások ellenében nem is szorultak az én erőtelen védelmemre, de éppen ezek adták kezembe a tollat, mert «a büntetőjog csődje», s különösen a «szabadságbüntetések csődje », vagy kudarca kifejezések nálunk is szállongani kezdenek s ujabb elmélet és gyakorlati kriminalistáink közt is a modernség kritériuma kezd lenni a «classicus iskola* ócsárlása s a «társadalmi védelem» és a ((célszerűség)) hirdetése.2) A szabadságbüntetések vagy az egész büntetőjog csődje, mely Mittelstadtnek a «szabadságbüntetések ellen» 1879-ban kibocsátott s nagy port felvert füzetéből jött forgalomba, t e Íj e s e n igazságtalan és alaptalan kifej ez é s, melyet vagy feltűnési viszketegből, vagy felületes és elfogult bírálat alapján állithat valaki, s a melylyel körülbelül u?y vagyunk, mint a híres B r u n e t i é r e-téle mondással, aki «a tudomány csődjé»-ről beszél, a melylyel szemben azonban alaposan ki lett mutatva,3) hogy inkább csak az ő általa képviselt irány, elmélet csődjéről lehetne szólni, de a tudomány igazi bajnokainak óriás többsége egyáltalán nem haj andó csődöt kérni a tudomány ellen. Kétségtelen, hogy a szabadságbüntetések, mint mindenütt, ugy nálunk is reforma szorultak. Egy bizonyos pontig — mint igénytelen soraimmal alább éppen kimutatni szándékozom — igazuk is van a támadóknak, de hangsúlyozom, csak egy bizonyos pontig. A hiányokat, hibákat, melyek az emiitett támadásokra okot szolgáltattak, kell tehát először is leplezetlenül és őszintén feltárnunk és megállapítanunk s azután gondoskodni azok elhárításának, megszüntetésének eszközeiről. Természetesen, amint a szabadságvesztés büntetés mai alakjai elvi alapra vannak épitve, ugy azok reformálása is csak elvi alapon történhetik meg. S miután nemcsak külföldön, de hazánkban is a mai büntetési rendszer elvi alapjai lettek éppen megtámadva s a gyakorlati reformok is uj elvi alapokra felállítva : e<ért mellőzhetetlennek tartom, mielőtt a magyar BTK. szabadságbüntetési rendszerünk reformja iránt szerény megjegyzéseimet előadnám, előbb a büntetés s különösen a szabadságbüntetés alapját és célját rövid vizsgálat tárgyává tenni, különösen azon szempontból, hogy az ezek elleni támadások kellő alappal birnak-e s itt az alapelvekben van-e a hiba csakugyan, avagy m á: sutt? Azután óhajtom szabadságbüntetésünk mai alakjait, ugy a mint tényleg meg vannak valósítva, vagyis börtönügyünk mai állapotát vázlatosan bemutatni s kijelölni a reformálandó pontokat, vagyis reá mutatni a hibákra és hiányokra, végül általánosságban az orvoslás módjai s eszközei iránt nyilatkozni. 1. A büntetés jogalapja és célja. Mi a büntetésnek jogalapja, vagyis mi jogosítja fel az államot a büntetés alkalmazására, minő elv vagy minő elvek képezik alapját a büntetőtörvénykönyvnek s minő célokat tüz maga elé az állam a büntetési rendszer megalkotásánál, ezen philosophiai jellegű kérdésék első pillanatra talán akadémikus 2) L. Vámbéry Rusztem: A relegatio eredményei és büntetési rendszerünk reformja. 1898. 50. lap. s) L. Esterházy Sándor. A bölcseleti jogtudomány kézikönyve. Kassa 1897. 23. 1. jellegüeknek látszanak, de kissé mélyebb vizsgálódás bárkit meggyőzhet a felől, hogy ezekre való határozott felelet, illetőleg álláspont nélkül a büntetőjog s különösen a büntetési rendszer bármely kérdéséhez alaposan hozzászólni nem lehet. Az összes büntetőjogi és börtönügyi reformtörekvések is egyegy helyes vagy helytelen alapelv, elmélet szüleményei. A mai büntetőtörvénykönyvek legtöbbje, ugy a magyar, a német, belga, olasz btkvek, valamint az ezeknek álláspontját helyeslő irodalom, a közönségesen u. n. classicus iskola a fentebbi kérdésekre az u. n. összetett elmélet alapján áll, a mely szerint a büntetőjog alapelveit s igy a büntetés jogalapját az igazság és a hasznosság elvei együttesen képezik. A magyar BTK. javaslatának indokolása expressis verbis mondja, hogy : «ajavaslat elődéhez (az 1843-iki javaslathoz) csatlakozva, az igazság és a hasznosság egyesitett elveiből képezett alapelvben gyökerezik)). (Löw T. Anyaggyüjtemény I. k. 27. lap.) Ezen kettős alapnak megfelelőleg ezen elmélet szerint a büntetés célja is kettős, t i. a megtorlás és a javítás, a mit a BTK. indokai ugy fejeznek ki, hogy: «a büntetési rendszer s annak keresztül vitele megfeleljen a humanismus követelményeinek a nélkül, hogy az igazság s az ezáltal követelt kellő szigor figyelmen kivül hagyassék». (u. o. 47. 1. Az uralkodó elmélet tehát ezen kérdésekre nézve az összetett elmélet, mely a két szélső elméletet : a Kant és Hege 1-féle absolut igazság, vagy jogi megtorlás és a századunk elején keletkezett különféle relatív, vagy célszerűségi elméleteket összeegyeztetni, közvetíteni igyekszik. Ezen elméletet a büntetőjogi irodalom legtekintélyesebb része vallotta és vallja ma is magáénak s kétségtelenül ez az, mely az emberiség mai culturális fokának megfelel. Az absolut elméletek ugyanis melyek észparancsnak, erkölcsi vagy isteni igazságnak vagy merő jogi megtorlásnak tekintik a büntetést s annak célját tisztán a megtorlásban látják, oly ideálisak, hogy a reális életet ki nem elégíthetik. Az emberek mint gyarló véges halandók közt absolut igazságról nem lehet beszélni, csakis emberi, vagyis relatív igazságról, mely a különböző összeütköző emberi érdekeket a humanismus és a méltányosság alapján egyenlíti ki. A relatív vagy célszerűségi elméletek pedig a másik végletbe csapnak, t sztán a hasznosságot, a közboldogságot (Bentham) tartják szem előtt s ezért a büntetést merő célszerűségi eszköznek tekintik, melynek célja a társadalom védelme s ezzel a közboldogság biztosítása Ezen utóbbi elméletek tehát kelletén tul reálisak, mert a büntetőjog megtorló (repressiv) jellegét tagadják meg, a büntetést tisztán a megelőzés (praeventio) eszközének tekintik. A legújabb büntetőjogi irodalom azonban, mondhatni az utolsó két éviized irodalma, ismét a relatív elméletek felé fordul s a Lombroso- Ferri-, Mittelstadt-, Liszt-, Wargha-féle legújabb reformmozgalmak és törekvések nyíltan vagy leplezetten a hasznossági, vagy célszerűségi elmélet ujabb kiadásai. Az első támadást Lombroso és az ő iskolája intézte a büntetőjogi ural ;odó elmélet ellen. Szerinte a mai büntőjog hibás alapon áll, mert csak a tettet s nem a tettest bünteti, holott a társadalomnak csak a tettestől kell védekeznie. A tettesre nézve pedig felállítja immár általánosan ismertté lett hypothesisét, hogy a bűnös ember az ősember maradványa, egyenesen születik a bűnre s igy a modern büntetőjog feladata nem lehet más mint a bűnös typus kiirtása. Az eleinte oly népszerűvé vált elmélet azonban gyorsan le is járta magát, a bűnös typust ma már ugy az orvosi mint a jogász szaktekintélybeli merő hypothesisnek nyilvánítják s maguk Lombroso követői, Ferri és Garofalo sem állnak többé a tiszta anthropológiai alapon, hanem a sociológusok táborába csaptak át. Ferri és Garofalo s az általuk alapított «positiv iskolás a büntetést kifejezetten csak a társadalmi védekezés (difesa sociale) egy eszközének tekintik s a társadalmi reactio legtermészetesebb legbiztosabb és legolcsóbb eszközét a halálbüntetésben látják. Mittelstadt a mai büntetőjog és büntetési rendszer csődjét hirdető dolgozatában más alapból, de ugyanezen eredményre jut s a büntetés alapját tisztán a megtorlásban s célját kizárólag az elrettentésben látja. Liszt hires dolgozatában (D*r Zweckgedanke ím Strafrecht) szintén világosan kijelenti, hogy az egyedül helyes büntetés a védelmi büntetés (Schutzstrafe), tehát a büntetés alapja a társadalom védelme a bűnösök ellen, a büntetés célja pedig : 1. javítás a javulás képesekkel szemben, 2. elrettentés a javítást igénylőkkel (besserungsbedürftig) szemben, 3 ártalmatlanná tétel a javíthatatlanokkal szemben. Ennek dacára Liszt ugyanezen dolgozatában az összetett elmélet hívének