A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 6. szám - A tanuk járandóságának kérdéséhez

A JOG 47 gény ember egyedül csak szegénysége okából ne gátoltassék igazságos ügyének bit ói uton érvényesítésétől, másrészről pedig, hogy a szegény sorsú vádlott, éppen csak szük anyagi viszonyai miatt ne fosztassák meg a védelemnek áldásaitól. Nem kell bővebben reámutatnom arra, hogy az ügyvédi kar tagjai, bár nem egyszer súlyos teherként nehezedtek reájuk a szegény-ügyekből kifolyó kötelezettségek, melyek oly gyakorta voltak okozói alaptalan, boszantó, sőt megszégyenítő támadásoknak : mindazonáltal mindenkor a legnagyobb készséggel és odaadással szentel ék idejüket, tudásukat és anyagi eszközeiket is szegény sorsú polgártársaik sikerre juttatására. Mi természetesebb tehát, ha az ügyvédi Kar ezen önzetlenül teljesített emberbaráti szolgálataik némi anyagi elismerése gyanánt azt kérik, hogy a szegény perlekedők számára rendelt alapítványok a szegény perlekedőketképviselő és oltalmazó, de hivatásukban szintén elszegényedett ügyvédeknek jusson, más szóval, hogy ezen alapítványok a létesítendő ügyvédi nyugdíjalapinak váljai ak alkotó részeivé. Az alapítók célzatai ezzel az átutalással semmiképpen sem szenvednének csorbát, de még módosítást sem. mert alapítványuk továbbra is azt a céH szolgálná, mint most — hiszen azok, a kik ennek az alapítványnak jövedelmeiben részesülnek, a per vitelére kapják a segélyt, a mely pervitelre pedig törvényes kötelességénél fogva ingyen vállalkozik az ügyvéd. S hogy az ügyvédi kart nem vezetik önző célok, midőn nyugdijalapja számára kéri a vagyonokat, az — minden egyéb nyilvánvaló indoktól eltekintve — kiderül abból, hogy nem a tényleg működő, a szegényeket tényleg képviselő, védelmező és oltalmazó ügyvéd díjazására óhajtjuk fordítani ezeket az alapítványokat, hanem az elszegényedett ügyvéd felsegélyezésére, az elhalt ügyvéd szegénységben maradt családjának istápolására. Az alapítványok igazi célzata egyrészről, a valódi méltányosság másrészről, képeznék a mi kérelmünk indító okait lehet-e kétség abban, hogy az teljesülni is fog? Az alapítványok másik csoportja egyenesen szegény ügyvédek segélyezésére lévén rendelve — alig szorul megokolásra, hogy mi indokolná ez alapítványok az ügyvédi nyugdíjalaphoz csatolását, hiszen ez alapnak ugyanaz a rendeltetése és kétségtelen, hogy az ügyvédi kamarák az alapító célzatait éppen oly lelkiismeretességgel valósítanák meg az előttük jól ismert tagtársak és azok családjaival szemben, mint a nagy tiszteletié méltó igazságügyi hatóságok, a melyek most kezelik ezeket az alapítványi vagyonokat. Igaz, hogy minden egyes alapítvány, a mint a fent közölt végintézkedésből meggyőződni méltóztattak, bizonyos megszorításokhoz fűzi az alapítvány jótéteményeiben való részesedést. S ámbár az alapítványok megalkotása óta megváltozott igazságügyi és társadalmi viszonyok ; ámbár a jogegyenlőség és vallásegyenlőség törvénybe iktatott elvei nem is állnak útját az alapítók célzatainak a mai kor viszonyaival és felfogásával való összeegyeztetésének, anélkül, hogy az alapító igazi szándékaitól való eltéréssel bárkit is lehessen vádolni : én azt hiszem, hogy ezeket az alapitói korlátozásokat kegyeletteljesen tiszteletben tarthatn az ügyvédi nyugdijalap is és elsősorban azok támogatására fordíthatná a szóban forgó alapítványok jövedelmeit, a kik az alapító levelek szószerinti feltételeinek megfelelnek. Az a kérdés, hogy mely ügyvédi nyugdijalapnak jussanak ez alapítványok, könnyen oldható meg. Meri vagy egyetlen egy országos ügyvédi nyugdijalap fog létesülni és akkor ehhez csatoltatnék ; vagy pedig minden ügyvédi kamara külön létesít majd nyugdijalapot és akkor ez alapítványok közül azok. a melyek egy határozott területen lakó ügyvédek segélyezéséről rendelkeznek, az illető ügyvédi kamarának fognak jutni, a többiek pedig az összes ügyvédi kamarák közt tagjaik számának arányában osztatnának fel. Lehető rövidséggel bátorkodtam az előzőkben előadni szerény indítványomat, mely tárgyánál fogva megérdemli, hogy azzal az ügyvédség behatóan foglalkozzék. S végtelen örömmel 'átnám. ha indítványom segélyével az ügyvédi kar nyugdijalapja tekintélyes tőkével gyarapodnék, szívből óhajtva, hogy ez alap folyton növekedjék a nélkül, hogy arra kartársaink, vagy azok családjai reá szorulnának. A tanuk járandóságának kérdéséhez.*) Irta: Dr. DALMADY LAJOS, ügyvéd, Nagy-Körösön. E tekintetben elfoglalt és kifejtett álláspontom két oldalról is támadva, s cikkemnek egyes helyei félreértve vagy félremagyarázva lévén : V é g h Endre és Nagy Zoltán biró urak vonatkozó cikkeire pár megjegyzést tenni óhajtok. *) Ezzel a vitát e kérdés felett lapunkban befejezettnek nyilvánítjuk. A szerkesztőség. Mindenekelőtt tiltakozom az ellen, mintha állásfoglalásom az ügyvédi kar materiális érdekének védeime akart volna lenni, erre magamat sem hivatva nem éreztem, sem annak szükségét nem láttam. Célom egyedül doctrinalis szempont, s a gyakorlat helytelenségének kimutatása volt; s én azt hiszem, hogy cikkem teljesen ennek megfelelő hangon volt tartva. A mi X a g y Zoltán biró úrban ezzel ellenkező benyomást kelthetett, az mindössze cikkemben kifejezett ama nét-két kijelentésem lehetett, hogy «az ügyvédnek amúgy is elég befektetni valója marad, ha ezeket a tanudijakkal nem tetézzük is», s hogy «az ügyvéd ama pár forint tanudijért mindig «jó». Az elsőt az ügyv. rdts. 54. §-ának helytelen magyarázása ellen hoztam lel. a másikat pedig .álláspontom helyessége mellett: s midőn Nagy Zoltán biró ur eme két kijelentésemből az egész cikkeim t átható elégikus hangot érez ki, bizonyára téved és ama tételemet legalább is félreértette. Azt mondottam ugyanis, hogy a prdts. 208. §-a alapján az 1893 : XVIII t.-c. hatályba léptéig a tanuhallgatás eszközlése a költségek előzetes letételétől függővé tehető nem volt. mig az most már a hív. törv. í 3. §-a alapján igenis függővé tehető. Felállítottam most már a tételt, hogy a/ ügyvéd ama pár forint tanudijért mindig «jó» volt és lesz, hogy tehát, ha törvényes alapja volna annak, hogy az ügyvéd saját személyében kötelezhető a tanudijak megfizetésére, ezen £-nak a rendes eljárásra is lett kiterjesztése mivel sem volna indokolható. Én ezt. mint igen fontos érvet hoztam fel a két törv.-szakasz intentiójának magyarázatának kérdésében, nem pedig az ügyvédi kar érdekében. A kérdés meritumára térve: tételem sarkpontja az volt, hogy nincs tételes törvényhelyünk, mely a fél helyett — a törvény keretén belül eljáió ügyvédet — saját személyében rendelné kötelezni. Ily rendelkezést nem tartalmaz sem a prdts. 208, sem a som. eij. 83.. sem az ügyv. rdts 54. vagy bármelyik §-a sem. A megbízás és képviselet általános elveiből pedig ez nem csak nem folyományos. de azzal egyenes ellentétben áll. Abban pedig egyet fog velem mindenki érteni, hogy az ügyvéd és fele közötti jogviszony megbirálásánál az ügyv. rdts. mellett a megbízás általános elvei alkalmazandók. Hát most már mi alapon lesz mégis kötelezhető az ügyvéd, ki felétől az ügyv. rdts. szabályai és az általános jogelvekre támaszkodva a megbízatást, a képviseletet elvállalta s eljárásában a törvény korlátain belül cselekedett? Nagyot téved Végh Imre biró ur, midőn ezt a jogalapot a tanú kártérítési igénye s az ügyvéd és perfél egyetemleges kártérítési kötelezettségében keresi és véli feltalálni. Kártérítés az általános jogelvekhez képest s állandóan követett joggyakorlatunk szerint «csak valamely szerződési kötelezettség megszegése, vagy pedig valamely vétkes cselekmény, avagy ily minőségű mulasztásokából követelhet ő». A tanú igénye nem kártérítési igény. A tanúnak igénye van napidija és fuvarköltsége megtérítésére, de nem azért, mert ez által neki kára származott, hanem azért, mert a bizonyító fél a tanú idejét egy. vagy fél napra igénybe vévén, e n n e k ő általa igénybe vett napidiját, s esetleges uti költségeit, mint az ő érdekében, az ő ügyében tett költségeit megtéríteni tartozik. A tanúnak ezen igénye és a kártérítési igény között lényeges a különbség. Mert ha a tanú tényleg kártérítést igényelhetne, ennek ki kellene terjednie a megjelenésével felmerült és vallott teljes kárára, nem pedig a csak szigorúan vett és tényleg eltöltött idejére és tett kiadásaira. Egy kereskedő — ki tanuként megidéztetik —- 2 írtnál többet alig igényelhet s lehetséges, hogy e miatt boltját bezárnia távolléte idejére kellett ; vájjon nem vallhatott ő esetleg 5—lOfrtkárt is .' Az ügyvéd részére tanudij cimén 3—5 frtnál több alig állapittatik meg; vájjon nem igazolhatna ő igen sok esetben 10—20 frt, sőt ennél nagyobb összegű kárt is? már pedig, ha a tanú igénye tényleg kártérítési igény volna, tényleg szenvedett egész kárát, annak való és teljes összegét volna jogosítva követelni. A törvény maga kártérítési igény és kötelezettségről sehol nem szól, világosan és mindenütt a tanuk járandóságáról s a tanuk dijáról beszél. A tanú követelheti, hogy napidija és tett kiadásai megtéritessenek és pedig az által, a kinek érdekében, a kinek felhívására megjelent. Arra pedig, hogy N. X. tanúnak X. bizonyító fél felhívására megjelennie kellett, okot bizony nem az ügyfél nevében és megbízásából cselekvő ügyvéd, hanem maga a perfél szolgáltatott, a tanúnak idejét valójában nem az ügyvéd, hanem maga a bizonyító fél vette igénybe, a tanú fuvar és egyéb kiadásokat nem az ügyvéd, hanem a fél érdekében s ennek ügyében teljesített. S magának a bizonyító félnek s az általa — megbízottja utján — hivatkozott tanúnak ezen egymásközti viszonyán s ennék természetén mit sem változtat az, hogy a tanú ezen kötelezettsége teljesítésére bünte-