A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 46. szám - A rendhagyó haszonélvezet óvadéka (cautio quasiusufructuaria) a római és a hazai jogban

336 A JOG csak vizsgát tartó kar volna. Majd meglátjuk, hogy azok a vidéki előadások hogyan fognak megtartatni, ha azok miatt az államvizsgák miatt a vidéki tanároknak Egerből, Eperjesről, Kecskemétről, Mármarosszigetről és Sárospatakról a vizsgáló központokra kell utazgatniok. A t. t. megokolása jzerint még a jelöltek is állami költségen lógnának utazgatni. A részletes kivitelre valójában kiváncsiak lehetünk. Mindazonáltal a megokolás azt reményli, hogy az államvizsga még többet fog nyújtani mint a doktorátus, mi annyit jelent, hogy a két egyetem jog- és állam-tudományi karai elméleti tudás tekintetében nem érnének annyit, mint majd azok a különféle elemekből összeverődő államvizsgái bizottságok. Mi természetesen az ilyen erveléssel bővebben nem foglalkozhatunk. Azt azonban már nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy 1874 óta a szigorlatok színvonala alább hanyatlott volna. Ez állítás csak a tények nem ismeréséből magyarázható. Bátran állithatjuk, hogy mióta karunk fenáll, szigorúbb és nagyobb követelményű szigorlatok nem tartattak, mint épen 1874 óta, bármit híreszteljen is egy bizonyos mozgalom, mely a tudomány jelszavával szeret ugyan dobálódzni, de valójában tudományellenes tendenciáknak köszöni lételét. A rendhagyó haszonélvezet óvadéka (cautio quasiusufructuaria) a római és a hazai jogban, Irta: HANTOS ELEMÉR. Budapest. A rendhagyó haszonélvezet intézményének eredetét a, jogtudomány a Digesták VII. k. 5. titulusában tárgyalt senatus consultumnak köszöni. Oly haszonélvezetek hagyományozásának gyakori előfordulása, melyeknek tárgya elhasználható dolog volt, a melyeken tehát egy uti frui salva rerum substantia nem lehetséges, már Tiberius alatt arra kényszerité a törvényhozást, hogy a haszonélvezet gazdasági hatásaival analóg intézményt létesítsen az elhasználható dolgok számára. Ez intézmény az ususfructus earum rerum, quae usu consumuntur röviden quasiususfructus intézménye, melynek célja Ulpianus tudósítása* szerint: ut omnium rerum, quas in cuiusque patrimonio esse constaret, ususfructus legar possit; azaz, hogy a haszonélvezet kiterjesztessék oly dolgokra is, melyeknek gazdasági rendeltetése : az elhasználás. Á gazdasági cél elérésére az u. n. haszonélvező legott tulajdonjogot szerez a haszonélvezet tárgyára, mihelyt óvadékot nyújt az iránt, hogy ezen dolgokat a jogviszony megszűnésével in genere fogja restituálni. Tulajdonátruházás, óvadék utján alapitott és biztosított kötelmi igény ellenében, mely kötelmi igény a dolognak in genere való visszaszolgáltatására irányul, képezi a rh. haszonélvezet jellemző vonását. A rh. haszonélvezetet kötelmi jogi sajátságainál fogva, némely iró egészen a kötelmi jogba szeretné utalni; ezt az eljárást azonban két okból nem helyeseljük, először, mivel egy tudományos rendszer a történeti fejlődést egészen még sem mellőzheti, másodszor, mivel a rh. haszonélvezet theoriája szükségszerű kiegészítését a valódi haszonélvezet tanában leli. A rendes és rendhagyó haszonélvezet elméletbeli különbsége dacára, akárhány eset fordul elő a mindennapi életben, melyben a leggyakorlottabb jogásznak is fejtörést okoz megállapítani, hogy a fenforgó esetben, milyen haszonélvezettel van dolga. Vannak ugyanis dolgok, melyeknek csak minőségükön múlik, vájjon rajtok a haszonélvezet melyik neme áll fenn. Mig pl. egy díszruha nemzedékeken át használható s igy rajta valódi haszonélvezet gondolható, addig egy polgári öltöny gazdasági rendeltetéséhez képest, csak rendhagyó haszonéivezet tárgyát képezheti. A két intézmény közt fennálló jogi különbség természetesen már keletkezésükben, sőt mondhatnók főképen ebben mutatkozik. A haszonélvező ugy római, mint hazai jog szerint hagyománynyal közvetlenül megszerezheti és szerzi is meg leggyakrabban a haszonélvezet jogát. A rh. haszonélvező ellenben a hagyománynyal csak követelési jogot nyer arra. hogy a rh. haszonélvezet tárgyát képező dolgok tulajdonába bocsáttassanak át a megfelelő óvadék ellenében. Ez óvadék a római jog szerint kezesállitással kapcsolatos ünnepélyes ígéretben (stipulatio) állott. Ünnepélyes ígéretet — a szó római jogi értelmében — a modern jogok nem ismernek, a kezesállitás helyébe a hazai joggyakorlat analóg esetekben a biztosítási zálogot, ennek hiányában az esküt (cautio iuratoria) lépteti. Lényegéhez tartozik-e az óvadék a valódi haszonélvezetnek, oly kérdés, melyre ma már mindenki tagadólag válaszol. * I. 1. de ususfr. eaium rerum, 7. 5. Az óvadék itt nem a tulajdonos dologi jogának biztosítására szolgál, hisz ezt tulajdoni keresettel bármikor érvényesítheti, hanem a tulajdonos az óvadékban csak egy joggal^ többet nyer, mint a mennyire voltaképen szüksége van, ezért jelen esetben az óvadék nem essentialéja, hanem csak naturaléja a jogviszonynak. A rh. haszonélvező ellenben a haszonélvezettel együtt megszerzi a haszonélvezeti javak tulajdonát, vele szemben az eredeti tulajdonos nem bir tulajdoni keresettel, épp azért itt elengedhetetlen kelléke, essential alkatrésze a jogviszonynak az óvadék. Rajta alapult a senatus határozata értelmében a rh. haszonélvező visszaszolgáltatási kötelezettsége. A rh. haszonélvezet óvadékának ezen fontosságánál fogva érdemes lesz a következőkben néhány speciális esetet szemügyre venni, mely az eredeti tulajdonos (kit rövidség okáért, hibásan csak tulajdonosnak fogunk nevezni) és a rh. haszonélvező közt az óvadékadás tekintetében felmerülhet; annál is inkább, mert e fontos kérdésekre sem a hazai, sem a külföldi irodalom eléggé ki nem terjeszkedett. I. Amiga haszonélvező óvadékot nem nyújt, nincs igény a rh. haszonélvezetre neki szánt dolgok kiadására. Az óvadéknyujtás a beperelhetőség előfeltétele oly értelemben, hogy a rh. haszonélvező vagy a) a megtörtént óvadék nyújtását, vagy b) annak eredménytelen felajánlását, vagy végül c) az óvadék elengedését alperes részéről kell hogy állítsa és bizonyítsa, hogy ellenfelével szemben sikerrel léphessen fel. De még az emiitett esetek másodikában is csak arra irányulhat felperes keresete, hogy alperes a rh haszonélvezet tárgyát óvadék ellenében adja ki. Az óvadékadás tehát még akkor sem engedhető el, ha nem a kötelezett félen mult, hogy az meg nem történt. II. Fölvetődik most már az a kérdés : milyen j o g orvoslatai vannak a tulajdonosnak akkor, ha a haszonélvező óvadék adás nélkül szerezte meg a rh. haszonélvezet tárgyát? E kérdés körül következő esetek merülhetnek fel: 1. A t u 1 aj d o n o s a k a r a t a nélkül történt a szerzés. Ilyenkor neki a rh. haszonélvező ellen a) interdictum quod legatorum, bj tulajdoni keresete, vagy ha a haszonélvezet tárgyát már elhasználta, némelyek* szerint c) condictio ob turpem causam nevü kártérítési keresete van. 2. A tulajdonos eleve lemondott az óva dékról. E tény a rh. haszonélvezetet megfosztja mivoltából és ha a concrét esetben más jogalap nem található, melyre egy visszakövetelési keresetet alapítani lehetne, akkor a viszonyt létrehozó egyezményből (pactum nudum) kifolyólag a tulajdonosnak csak természetes kötelme (naturális obligatioj van, melynek ismérve, hogy a tulajdonos a haszonélvező ellen keresetet nem indíthat, ha azonban ez mégis nyújt óvadékot vagy az átadott dolgokat restituálja, akkor ezek tartozatlan szolgáltatás (indebite solutum) cimén vissza nem követelhetők. 3. A rh. haszonélvezet tárgyának kiszolgáltatása abból a feltevésből történt, hogy óvadék fog adatni Mikor ilyen, mint a rómaiak mondták «névtelen» szerződés (do ut facias) köttetett, condictio causa data, causa non secuta esetleg óvadékadásra irányuló actio praeseriptis verbis volt a haszonélvező ellen indítható. A mennyiben azonban az u. n. haszonélvező a condictio következtében a haszonélvezeti dolgok visszaadásában marasztaltatnékel. őa haszonélvezet jogi alapjához (hagyomány, szerződés, birói ítélet stb.) képest, a megfelelő keresettel fogja a dolgok visszaadását elkerülni s helyette cautiót adni. í. Hogyan áll már most a dolog, ha a tulajdonos a haszonélvezet tárgyait átadta, a nélkül, hogy óvadékot remélt ésa nélkül, hogy erről le mondott volna? Ez esetet concrét példán fogjuk bemutatni, melynek ötletéből e tanulmány készült. Tényállás következő: A. földbirtokos mint X. végrendeleti örököse perelte A. özvegyasszonyt a miatt, hogy ez az általa haszonélvezett és X. hagyatékához tartozó fundus instruc tusból néhány ökröt egyrészt maga, másrészt időközben elhunyt férje utján elidegenített, a nélkül hogy a gazdasági szükségleteknek megfelelő hasonló értékű dolgokkal pótolta volna. Keresete e végből oda irányult; hogy az eladott igásmarhák árát, — miután restituálásukat a jogviszony megszűnése előtt nem követelheté, — alperes birói letétbe helyezze s annak csak kamatait élvezze. Az első bíróság helyt adott felperes kérelmének s marasztalta alperest az általa újított perben is a pénz letételére. A másodbiróság a haszonélvező felebbezésére megváltoztatta az ítéletet, elutasította felperest, mivel kétségtelen j o g * Windscheidt, Pandekten II. §. 42í.