A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 40. szám - Az uj zürichi ügyvédi rendtartási törvény. (Nők az ügyvédségben.)

A JOG 159 Ha a biztosított keresetével idöelöttiség miatt elutasittatott, a perinchtasnak az elévülést félbeszakító hatálya elenyészett. E joghatály csak akkor maradt volna fenn épségben, ha felperes keresetevei csak biroi illetékesség hiánya miatt utasíttatott volna el, es a perek az r88r: LIX. t.-c. 5. §-a értelmében az illetékes bírósághoz áttétetett vagv atteendö lett volna. E tekintetben nem tesz különbséget az, hogy felperes a korábbi perben idóelottiseg okabol utasíttatván el, ezzel részére az ujabb kereset beadása fentartottnak tekintendő, mert ennek a fentartásnak csakis az a hatálya van. hogy ily értelmű itélet alapján az ítélt dolog kifogása sikerrel nem érvényesíthető, az elévülés folyására azonban ez az elutasító itélet nincs befolyással. A per folyamatban létének ténye az elévülésre nézve csakis a per sikeres befejezésétől feltetelezett félbeszakitási okot képez, a mar megkezdett elévülés szüneteléséről azonban itt egyáltalában nem is lehet szo. — Idoelótti a biztosítási összeg iránti kereset, ha a biztosított nem tesz eleget a biztosítási feltételek abbeli intézkedésének, hogy az u. n. artatlansági bizonyítványt tartozik biztosítónak bemutatni. A budapesti kir. kereskedelmi s váltótörvényszék: (1899. szeptember 5. 570/99. sz. a.) R. Áronnak, Első magy. ált. biztosító társulat elleni 4,705 frt 50 kr. iránti kereskedelmi perében Ítélt: A kir. törvényszék 15 nap végrehajtás terhe mellett kötelezi alperest, hogy felperesnek 832 frt 50 kr. tökét s járulekait fizessen; keresetének többi részével felperes elutasittatik. Indokok: Nem volt figyelembe vehető az elévülésre alapított alperesi kifogás, mert az 1891. június 3-án történt tűzesetből kifolyó kártérítési jognak elévülése az 1891. szeptember hó 23-án 53,172. és 53,173. sz. a. beadott keresetekkel megszakittatván, az ezen kereseteken alapuló pereknek folyama alatt, tehát a budapesti kir. tábla által ezen perekben hozott jogerős Ítéleteknek a felperes részére való kézbesítése napjáig szünetelt s csak ekkor, azaz 1S93. évi szeptember 7-én vette újból kezdetét, felperes pedig a jelen per alapját képező uj keresetet 1893. augusztus 23-án, tehát a kereskedelmi törvény 487. §-ában meghatározott 1 évi elévülési határidőn belül adta be. (1898. január 12.84,977/97. sz.a.) A budapesti kir. tábla itélt: A kir. tábla az elsőbiróság Ítéletének marasztaló és felperest keresetének 1,147 frt 50 kr. tőkét s járulekait meghaladó részével elutasító részét helybenhagyja, egyebekben megváltoztatja s alperest végrehajtás terhével kötelezi, hogy felperesnek a már megítélt 832 frt 50 kron felül még további 315 frtot és így összesen 11,147 frt 50 kr. tőkét s járulékait fizessen. 11898. évi december 21. 891/98. sz. a.) A m. kir. Curia itélt: A na. kir. tábla abban a részében, mely szerint felperes keresetével követelésének 1,147 fit 50 krt. tökét s járulékait meghaladó részére nézve elutasittatott, helybenhagyatik. Egyebekben mindkét alsóbiróság ítélete megváltoztattatik, felperes keresetével 1,147 frt 50 kr. tőke sjárulékai tekin • tétében is elutasittatik. Indokok: A kereskedelmi törvény 487. §-a értelmében a biztosítási szerződésből eredő igények egy év alatt évülnek el azon időponttól számítva, midőn azok érvényesíthetők lettek volna. Alperesnek a törvény ezen rendelkezésére alapított elévülési kifogását helyesnek kellett elfogadni a következő okokból: Az 1891. évi június 3-án történt tüzesetbői felmerült kártérítési igény érvényesítése iránt a jelen pert megelőzően 1891. évi szeptember 23-án indított két rendbeli keresettel folyamatba tett perek az egy évi elévülést félbeszakították ugyan, de minthogy felperes a C. és D. a. jogerős ítéletek szerint ezen kereseteivel elutasittatott, a perindításnak az elévülést félbeszakító hatálya elenyészett, s e joghatály csak akkor maradt volna fenn épségben, ha felperes kereseteivel csak birói illetékesség hiánya miatt utasíttatott volna el és a perek az 1881. évi LIX. t.-c. 5. §-a értelmében az illetékes bírósághoz áttétettek vagy átteendők lettek volna. E tekintetben nem tesz különbséget az, hogy felperes^ a korábbi perekben idöelöttiség okából utasíttatván el, ezzel részére az ujabb kereset beadása fentartottnak tekintendő, mert ennek a fentartásnak csakis az a hatálya van, hogy ily értelmű Ítéletek alapján az itélt dolog kitogása sikerrel nem érvényesíthető, az elévülés folyására azonban ezek az elutasító ítéletek nem voltak befolyással. Teljesen téves az elsöbiróságnak a kir. tábla részéről is magáévá tett az a felfogása, mintha a jelen esetben az elévülés a korábbi perek folyama alatt szünetelt, és az ezekben a perekben hozott másodbirósági ítéletnek felperes részére történt kézbesítése napján újból kezdetét vette volna, mtrt a per folyamatban létének ténye az elévülésre nézve csakis a per sikeres befejezésétől feltételezett félbeszakitási okot képez, a már megkezdett elévülés szüneteléséről azonban itt egyáltalában nem is lehet szó, mert felperes oly körülményt, mely joggyakorlatunk értelmében az elévülés szünetelését (praescriptio dormit) eredményezné, nem hozott fel. Tekintve már most, hogy az 1893. augusztus 23-án beadott keresettel folyamatba tett jelen perrel, felperes nem a C. és D. a. Ítéletek szerint véget ért pert újította meg, hanem önálló uj pert indított meg, tekintve, hogy a biztosítási feltételek 10. §-a értelmében alperes az úgynevezett ártatlansági bizonyítványnak vele való közlése előtt fizetni nem tartozott, ezt a hivatalos bizonyítványt pedig felperes a jelen keresetének A. a. mellékletét képező okirat tartalma szerint még 1891. junms 22-én kézhezvette; azon időpont tehát, melytől számítva egy év alatt felperesnek a biztosítási szerződésekből eredő igényei érvényesithetőkké váltak, ezen a napon beállott; tekintve, hogy felperes ezt az okiratot abból a célból, hogy a követelését lejárttá tegye, az egy évi határidőnek utolsó napjáig 1892. június 22-ig bezárólag az alperes társaságnak bemutathatta, és igy a felperesre legkedvezőbb esetben a kereskedelmi törvény 4Í-7. §-ában megszabott egy évi elévülési határidő az alperessel szemben 1892. június 23. napjával minden esetben kezdetét vette, de felperes jelen keresetét 1893. augusztus hó 23-án, tehát az egy évi elévülési idő letelte után indította meg, mindezeknél fogva felperest elévült kereseti köve telésével egészben elutasítani kellett. (M. kir. Curia 1899. szept. 5-én 570/899.) Bűnügyekben. Vádlott a koránál fogva akaratnyilvánításra képtelen sértett leányt fajtalanság célzatával kerítvén hatalmába és rajta erőszakkalfajtalanságot követvén el, vádlott a btk. 233. §-ába ütköző szemérem elleni erőszak bűntettében bűnösnek nyilváníttatott. A budapesti kir. törvényszék (1898. febr. 21. 13,796. sz. a.) J. Ferenc vádlott bűnösnek mondatik ki a K. Mari sérelmére elkövetett s a btk. 232. §. 2. p. ütköző erőszakos nemi közösülés bűntettében és ezért 2 évi fegyházra és 5 évi hivatalvesztésre ítéltetik, stb. Indokok: 1897. június 4-én a 9 évef K. Mari J. Ferenc mészárosnak üzletében megjelent, hogy onnan hust vigyen haza, a midőn is vádlott elkezdte csókolni és fogdosni, majd a mészárszék ajtait belülről bezárva, K. Marit az üzlet mellett levő szobába vitte, ott az ágyra fektette és szoknyáját felhajtván, reá feküdt, hímvesszőjét a leány szeméremtestéhez tette és addig nyomkodta, míg öndóömlés be nem következett, ezután a kisleánynak cseresznyét adott, ki azzal az üzletből eltávozott. Vádlott ugy a rendőrség, mint a vizsgálóbíró előtti kihallgatása alkalmával beismerte, hogy K. Marit, ki a kérdéses időben üzletébe jött, megcsókolta és megfogdosta, majd üzletének mindkét ajtaját beriglizve, K. Marit az üzlet melletti szobában levő ágyra fektette és szoknyáját felhajtotta, reá feküdt és hímvesszőjét a kis leány szeméremtestéhez lökdöste mindaddig, mig nála az öndóömlés bekövetkezett s a kis leány szeméremtestét és ruháját benedvesítette; beismerte azt is, hogy eleinte a kis leány szó nélkül hagyta magát, később azonban, mivel ugy látszott, fájt neki, sirni és ellenkezni kezdett, s ekkor ígért és adott neki 5 krt, hogy engedje magát és ne sirjon, mire a kis leány elhallgatott és ő végezte vele a közösülést. Hogy azonban a kis leány száját befogta volna, azt tagadta. A végtárgyalás folyamán azonban vádlott visszavonta beismerő vallomását s tagadta, hogy K. Marii ismerte volna; azt azonban megengedi, hogy üzletében volt, mert oda sokan járnak vásárolni s védekezésül azt hozta fel, hogy a rendőrség előtt azért ismerte be a cselekményt, mivel azzal fenyegették, hogy különben bezárják és feleségét is elhívják, ő pedig nem akarta, hogy bezárják és felesége bármit is megtudjon a dologról; a vizsgálóbíró előtt pedig, — hol már őt nem kényszeritették a beismerés tételére, — azért ismerte be a cselekményt, mivel több egyéntől azt hallotta, hogy ha a rendőrség előtt tett beismerő vallomását i visszavonja, akkor őt vizsgálati fogságba helyezik, azért tartotta fenn a rendőrség előtt tett beismerő vallomását. De ezen kivül a kihallgatása napján vásár volt és félt, hogy ha visszavonja vallomását, akkor őt becsukják és igy sok kára lesz. Minthogy azonban vádlott ugy a rendőrség, mint a vizsgálóbíró előtt történt kihallgatása alkalmával önként, töredelme, sen, a tényekkel egybehangzóan s a legapróbb részletességgel el| ismerte, hogy a közösülést K. Marin végrehajtotta; s minthogy ezen beismerését visszavonó vallomását elfogadható indokokkal támogatni képes nem volt, s minthogy K. Mari a végtárgyalás folyan án szemébe mondta, hogy vele a közösülést a fenti módon tényleg elkövette; s minthogy sértett ezen állítását a felvett rendőrorvosi bizonyítvány is, mely szerint K. Mari ingén és szoknyáján ondófolthoz hasonló gyanús foltok találtattak; s minthogy végül K. Ferenc eskü alatt vallotta, hogy az eset megtörténte után rögtön felkereste a vádlottat és ez előtte beismerte a cselekmény elkövetését és egyedül csak avval védekezett, hogy nem | tudta, miszerint az ő leánya volt s kérte, hogy inkább üsse pofon, de ne jelentse fel; a kir. törvényszék vádlott ellen tagadásával szemben is bizonyítottnak vette, hogy 1897. június 4-én az üzletében husvásárolás céljából megjelent K. Marit az ágyra fektette s ott szoknyáját felhajtva rá feküdt és nemzőrészét annak szeméremtestéhez értette s addig nyomkodta, mig az öndóömlés nála be nem következett. Minthogy pedig a cselekmény elkövetése alkalmával 9 életévét még be nem töltött sértett életkorára nézve vádlott tévedése teljesen kizártnak tekintendő s minthogy az életkor 12. évét még tul nem haladott gyermek akarat nyilvánítására képtelen, a kir. törvényszék azt is bizonyítottnak vette, hogy vádlott felhasználva sértettnek akaratnyilvánításának tehetetlen állapotát, haj totta végre az egyébként korával megfelelően, testileg fejlett és csinos külsejű, jól táplált gyermeken a nemi közösülést, mely a btk. 232. ij. 2. pontja alapján az erőszakos nemi közösülés bűntettét képezi. Igaz ugyan, hogy az orvosi vélemény szerint sértettnek