A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 13. szám - A megbízó igénye az eladásra átadott ingók iránt

104 A JOG A<t hozzák fel. hogy az ált. felelősségi szabályok a sajtó j visszaéléseinek megtorlására nem elegendők, nem merítik ki, vagy másrészt meg éppen túlhajtják a felelősségi kört, alkalmazásuk a sajtóval szemben bizonytalan, gyakran sikertelen. Azt hozzák fel, hogy az anonynűtás. a sajtónak ez éltető eleme kíméletet érdemel közérdekből, és e célszerűségi tekintetek a tulajdonképeni tettesnek: a szerzőnek kinyomozását, biztos kiderítését megnehezítik. A sajtóvétségeknél a dolosus közreműködés bizonyítása leküzdhetetlen akadályokba ütközik. A sajtótermék elöál itásánál az irótól kezdve a nyomdán át a terjesztőig vagy elárusítóig oly számos a közreműködő, mely hol szellemi, hol üzleti, hol gépies, hol vegyes tevékenységet feji ki, hogy az ált. büntetőjogi felelősség alapján való terhelés végnélküli nyomozást, végre is zaklatást okozna; és épp e viszonyoknál fogva, mely egybefüggő működési láncolatában kivülesö szemlélőt vagy tényezőt úgyszólván kizár, a nyomozás során inkább csak gyanúval terhelést és terheltként való kihal^atásokat provokál, a mi pedig a tanuzási kényszert megszünteti és végeredményében sikertelenséghez vezet. Azt is felhozzák, hogy a közreműködők e sokaságának a felelősségi körbe vonása mintegy késztetné őket a mű fölött, melynek közzétételét előmozdítják, censura gyakorlására, és minthogy a közreműködők nagyobb része erre való qualificatióval éppen nem bír, a sajtóra bilincset raknánk, rosszabbat, mint volt a hatalmi censura. Erre az érvre azonban nagyobb súlyt nem helyeznek, mert hát a fokozatos felelősségi rendszerben is előáll ez a viszony és igy csak az a kérdés, hogy ha itt csakugyan censuráról lehet szó, a censorok kisebb vagy nagyobb számában mennyi az előny vagy a hátrány, mert a többire nézve áll az, hogy az iró. a szerző utóvégre is maga választhatja meg a közreműködőit. E hosszú érvelés elég tetszetős, ámde a gyakorlati tapasztalatok azon sok rést ütöttek, az aggodalmakat nagyobbrészt eloszlatták és ha meg is maradt a tábor, a vitában még most talán a nagyobbik, mely a sajtó számára külön felelősségi rendszert követel; annyi bizonyos, hogy ezzel az élveléssel már maguk sem képesek a tiszta fokozatos rendszert támogatni, készek is azt elejteni, ha állított előnyeit valamelyes vegyes rendszerbe beojthatják. Az előnyöket gyakorlatilag, célszerűségi tekintetekből folyólag állítják elénk. A fokozatos — egymást kizáró módon alkalmazott - felelősség, mondják, legerősebb biztositéka az anonymitás előjogának. — A hatóság sajtópanaszra mindjárt tudja, kit vonjon felelősségre. A nyomdász, a kiadó, a szerkesztő ismeretes, hiszen a «felelős személyt* be kell jelenteni a hatóságnál, ők nyomban megadhatják, vagy megtagadhatják a felvilágosítást arról, hogy ki a szerző. Ha megtagadják, közvetlenül őket terheli egymásután a felelőség; és ha az ő érdekük az, hogy a szerző kiléte nyilvánosságra ne jusson, a megtagadó kijelentéssel ezt biztosítják, és e módon a sajtónak nem ritkán nagy szolgálátot tevő az éidekét megóvhatják. E mellett mégis sajtóper meg'nJitható, az incriminált sajtótermék ítélettel sújtható és káros hatása megszüntethető; igy te'iát minden érdek kielégítést nyer. Ugyan-e rövid, tiszta és egyszerű processus — mondják továbbá — kiküszöböli mindama nehézségeket, melyek máskülönben nagyszámban előállanának, ha sajtópanasz esetén mindazokat ki kellene nyomozni, akik az incriminált közlemény létrejöttében közreműködtek. Szóval a fokozatos felelősség rendszere, különösen az a tiszta formája, melyet a mi sajtótörvényünk elfogadott, röviden és biztosan lesújt a bűnös elmeműre és a kiszabott büntetéssel legott elégtételt szolgáltat a megsértett jogrendnek. Ennek az okoskodásnak azonban mindenekelőtt egy nagy hibája van, melyet tetszetős formája ügyesen eltakar. Ugyanis arra, hogy ez a rövid és biztos processus csakugyan beváljék, szüksége van ennek a rendszernek a sajtórendőri szabályok e g é s z s o r o z a t á r a, melyek arra valók, hogy a felelős személyek nagyobb része ismeretes legyen. — és ime, mihelyt ezeket a rendőri szabályokat meg nem tartják, s a felelős személyek ismeretlenek. — a sajtóper teljesen bizonytalan. Érezte ezt az 184-8. évi sajtótörvény is, midőn a 41. §-ban az ő felelősségi rendszerén rést ütött azzal, hogy egy (.bűntársat)) ékelt be, a kit azonban félszázados törvényünk érvénye óta, — tudtommal - egyszer sem láttunk és aligha fogunk látni, hála a Btk. 62. §. végmondatának. A megbízó igénye az eladásra átadóit ingók iránt. [rta : GÖLDNER KÁROLY, tszéki biró, Brassó. N_k.—-i cég sirkő- és nyerskő-raktára részére piacot keresvén 5 000 frt értéket meghaladó árukészletének B. városban elárúsitása iránt szerződött G. ottani kőfaragóval. — Az Írásbeli, de nem legvilágosabb szerződés tartalmanoz képest a kijelölt'árban átvett kőanyagot az átadó N. cég által bérelt, ennek cége alatú telepen leltár mellett átveszi G. vállalkozó oly megállapodással, hogy kikötött idő alatti, csakis részleteladások utján a meghatározott összes árnak bizonyos részét évenként köteles befizetni az átadó cégnek, s ha az eladási eredményből annyi nem is jönne ki, a hiányt a sajátjából köteles pótolni s igy mindenesetre a szerződési határidőben a megállapított összegig fizetést teljesíteni, sőt minden egyes e'adás alkalmával is a befolyt pénzt 3 nap alatt beküldeni, mivel a fizetési határidő meg nem tartása esetében az átadó cégnek joga nyílik a szerződést egészben hatálytalanitni, kártérítést követelni, a másik felet azonban kártérítési igény ez esetben nem illeti. Az egész árnak a kikötött időben beszolgáltatása után a telepen esetleg maradó kőanyag az átvevő tulajdona lesz, de mindaddig az átadó cégnek fen van tartva, hogy bármikor leltári vizsgálatot megejthessen, az üzletről tájékozódjék s általában annak szerződésszerű vitelét ellenőrizze ; viszont az átadó N. cégnek tiltva van más üzletet B. városban 10 éven belül létesitni. Az 1900. évig befejezésre szánt szerződési viszony időtartamában G. átvevő ellen vezetett végrehajtás alkalmával a raktárban levő kőanyag X. hitelező javára lefoglaltatván, az átadó N. cég igénypert indit a tulajdonául áliitott áruk foglalás alól felmentése iránt, azzal érvelvén, hogy a fennebbi szerződés, értelmében nem adás-vételi, hanem bizományi jogviszony áll fenn köztük, átvevő G. csak bizományban tartja a lefoglalt ingókat, tehát nem tulajdonos s a foglalás joghatályban fenn nem tartható. Végrehajtató alperes ellenben a kérdéses szerződést nem bizományi, hanem adás-vételi ügyletként kívánja tekintetni s következéskép az igény — szerinte — elutasítandó. E kifogását a szerződés egyes határozmányából, továbbá arra ajánlott tanubizonyitékból meriti. hogy maga igénylő fél a szerződéskötés után akkép nyilatkozott, hogy a köveket «eladta». Érvel egyúttal a szerződés ama pontjaiból, hogy az átvevő meghatározott összegnek, tehát bizonyos vételárnak határidőn belüli feltétlen fizetésére oly módon van kötelezve, hogy fizetést esetleg sajátjából is teljesítsen, s a végösszeg lefizetésével a telepen visszamaradó anyag az ő tulajdonában marad; ezek szerint pedig a felek közt valójában hitelben való eladási ügylet köttetett, mert mindezek a szerződési megállapodások a kereskedelmi bizomány-ügylet fogalmával ellenkeznek, úgyszintén hiányzanak annak fogalmi kellékei közül a bizományost illető megtérítési követelések, bizományi dij. az előnyösebb eladásból nyert haszon kiszolgáltatása, az el nem adhatott áru visszavétele iránti lényeges alkatelemek. Ez tehát — szerinte — semmikép sem bizomány. sőt felperes az igény érvényesithetése szempontjából az osztr. polg. törvénykönyv 1,086. és köv. §§-aiban körülirt eladási bizomány fenforgására sem támaszkodhatnék, minthogy az 1,086. §. szerint a kikötött idő lejárta előtt nincs joga az árut visszakövetelni. Igénylő ragaszkodik a bizományi minősítéshez, hangsúlyozván még, hogy a szerződés a fizetési határidő elmulasztása miatt az átadó részére a vételár perlését egyáltalán nem, hanem a szerződés hatálytalanítását tartván fenn, ez egymagában is kizárja a vételi ügylet megállapithatását. A pervitát az igénynek helyet adóan döntötte el az elsőbiróság, a szerződést bizománynak minősítvén s a vételi ügylet fenforgását kizártnak vévén. A felebbezési biróság helybenhagyta az ítéletet, de a bizomány vagy adásvétel feletti vita eldöntését ezen perben annyiban közömbösnek tekintette, hogy ha bizonyittatnék is, mikep a felek tulajdonátruházási és megszerzési szándékkal szerződtek s tehát adás-vétel köttetett, ez sem tenne változást a jelen per tárgyát képező ama kérdés megoldásában, nogy a végrehajtást szenvedő tartozásáért a lefoglalt ingók el nem adhatók, mert a szerződést mint vételt és végrehajtást szenvedőt, mint vevőt tekintve is, az átadó cég részéről azokéi jogok kikötése, hogy pontos és szerződésszerű fizetés hiányában az ügyletet hatálytalaníthatja, az együttes eladást az egész raktárra nézve nem engedi meg, a részlet-eladásokat s az