A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 11. szám - Az ági öröklés kérdéséhez

A JOG 88 A javaslatnak imént reprodukált eszmemenetéből nyil­vánvaló, hogy a szerző mindazon figyelemreméltó momentu­mokat, melyek a hosszú vitából kiemelkedtek és a nehéz kérdés megoldásánál egyrészről a codificatió nemzeti jellegé­nek fentartását s a haladott kor követelményeinek megóvá­sát másfelől pedig a rokoni érzület ápolását a lehetőségig garantirozzák, szerencsésen egybeolvasztotta. Véleményem szerint tehát a javasolt anyagi jogszabá­lyok alapelvei változatlanul fentartandók, vagy pedig a máso­dik parentéla megszorításával annyiban módositandók, a mennyi­ben a parentális rendszernek a javaslatban contemplált meg­alkotása a részletkérdések behatóbb megvitatása után, akár az örökösök számának, akár a vagyon minőségének nagyobb korlátozását indokolttá tenné. Fentartandónak vélem elvileg a szerzőnek azt az állás­pontját is, melynél fogva a vagyoneredet bizonyításának nehéz­sége szintén korlátozó rendelkezésekkel lenne elhárítandó. Ez utóbbi tekintetben helyesen hivatkozik az előadó arra, hogy az ági öröklés a törvényes substitutiónak egy nemét képezi és ebből kiindulva következetes az a véleménye is, mely a német birodalmi törvénykönyv 2.109. §-ában kimondott elv alkalmazásával az ági öröklést a vagyon leszármazása és az örökhagyó halála között lefolyt bizonyos idő elmultával kizárja, mely időnek 32 évben javasolt megállapítása a hazai jognak teljesen megfelel. De a most emiitett szabálynak abban az értelemben javasolt feltétlen felállítása: whogy oly vagyon, mely az örökhagyó halálát meg­előző 32 évvel régebben szállt le az ágelődtől, ági öröklés tárgyát sohase képezz e,» — nézetem szerint nem felel meg ama nyomós érveknek, melyek a törvényes substitutió fentartását az örökhagyó és a vagyonszerző ágelőd érzülete között fen ál ló összhang szempontjából indo­kolják, — nem okolható meg a bizonyítás ne­hézségével és nem egyeztethető össze a német birodalmi törvénykönyv 2.109. szakaszának szel­lemével sem. Ha ugyanis a javasolt szabályt minden kivétel nélkül állítjuk fel, akkor az abban az esetben is követendő, a hol az ágelőd egyenesen leszármazó gyermekeinek örökléséről vagyis az első parentéláról van szó, mert igen gyakori az eset, mikor az ágelődöt — ki a vagyont szerezte — egy vagy több gyermeke 35—£0. sőt ennél több évvel túléri, s azután hitves­társ és testvérek hátrahagyásával magtalanul elhal. Már pedig a javaslat szerzője az ági öröklés fentartását saját szavaival következőleg indokolja : «Az ági öröklés alapgondolata abban áll. hogy a mit szerzünk, az halálunk után gyermekeinké mindaddig, mig közülök valamelyik életben van E tétel első felében nincs Ezen finomabb tulajdonságok a laikus vizsgáló figyelmét elkerülik. A tanitók, irodatisztek tehát mint Írásszakértői véleménye­zők irástechnikai tudásukat az Írásszakértői véleményezés terén is felhasználták és olyan nagy súlyt helyeztek durva külsőségekre, hogy a tévedések és ellentmondások könnyen érthetők. Azon hiedelem is általános a szépirástanitók részéről, hogy a balkézzel való írás, ha az illető rendesen jobb kezével szo­kott irni. a kézírást alapjában megváltoztatja. A grafológia azzonban már régen tett megfelelő kísérleteket annak bebizonyítására, hogy a kézírás a maga individuá­lis tulajdonságaiban nem attól függ, hogy vaj- , jon az illető jobb vagy balkezével irt volt, hanem j az iró «charakterétől». A fényképészeti technika kifejlődése különböző kísérletekre nyújtott alkalmat, az írásszakértői véleményezés reformját e rész- j ről óhajtották sikerre vezetni. Ezen kísérletek azonban a priori helytelenitendők, mert az írás lényegének és a kézirásbeli tulaj­donságok létrejöttének és viszonyának ferde felfogásában alapsza­nak. Az úgynevezett «objectiv k é p-e» a kézírásoknak, melyet a fényképészet nagyitások és az írásoknak egymás fölé való fény­képezése által elérni céloz, a gépiesen dolgozó technikusoknak rögeszméje, kiknek figyelmét a kézírások elváltozásainak még a laikusok által is felismerhető alapokai, melyek az iró physikai és psychikai állapotából következnek (hangulat, betegségek) is elke­rülik. Ép ez játszik azonban szerepet mindazon esetekben, me­lyekben oly okiratok aláírásai, melyek rendkívüli időben jöttek létre (végrendeletek;, az egészséges állapotban irott aláírásoktól feltűnően különböznek. Dr. Bertillon Párisban, az anthropometrikai mérési eljárás­nak hires felfedezője, a fényképészetet a kézírás sokszoros nagyí­tására használta fel, mely arra céloz, hogy dr. Bertillon szerint az ütőérnek kézírásban jelentkező vonalát (Pulscurve) láthatóvá tegye. Ezen vonal t. i. mint annak physiologusok által történt grafikailag mechanikus fixirozása bizonyítja, egyénileg különböző < semmi különös: hogy vagyonunk első sorban gyermekeinkre száll, azt igy tartja minden müveit nép joga. De az ági öröklés sajátsága a tétel másik felében van. hogy ami rólunk gyermekeinkre szállott, az gyermekeink körében is maradjon, — azaz egyik gyermekünk magtalan elhalálozása után aző örök része a többi testvéreinek jusson. Azt ugy is lehet kifejezni, hogy gyermekeink magtalan elhalálozásuk esetére egymásnak törvénynél fogva substituálva vannak; vagy igy is: gyermekeink egyikének magtalan el­hunytaesetére utána nem uj öröklés nyilik, hanem aző ö rökrészetöbbi gyermekeinkörök­részéhe zacc reszkál. mintha ő az örökrészt meg sem szerezte volna* stb. (Lásd a mű 84. és 85. lapjait.) A szerző sajátszavaiból ésgondolatmene­téből tehát félreérthetlenül az következik, hogy ő akkor, midőn az az eset forog kérdés­ben: vájjon a magtalanul, de hitvestárs és test­vér, esetleg pedig a még életben lévő másik szülő hátrahagyásával elhalt örökhagyónak oly vagyonában, mely reája az elhalt másik szülőtől 32 évnél régebben szállt le, azöröklés a hátrahagyott özvegyet, az esetlegmég élet­ben levő másik szülőt, vagy pedig örökhagyó testvéreit illesse-e? a testvérek öröklését hatá­rozottan és feltétlenül fentartani kívánja. Mert a szerző) javaslatával a törvényes substitucióelveazágelőd gyermekeire vonat­koztatva — elválás ztathatlanul kapcsolatos és az előadói vélemény súlypontja épen erre van helyezve; abban a tekintetben pedig, hogy az ági öröklést az ági vagyon leszármazása és az örökhagyó halálaközt lefolyt bizonyos idő megváltoztassa, az előadó csakis azért tesz megszorító javaslatot, nehogy a második parentéláig fentartani kivánt ági öröklés rend­szerében a vagyoneredet bizonyítása túlsá­gos nehézségekbe ütközzék. Már pedig az ágelőd és közvetlen leszár­ma z ó i között (vagyis az első parentélában) ily korlátozásra nézetem szerint soha sem lehet szükség, mert az örökhagyó, annak apja, anyja és testvérei között fenálló szoros vérsé­ges kapcsolatnál és rendszerint benső bizal­masviszonynál fogva azon — akár ingó. akár in­gatlan — v agyon eredete, mely a m ondhatni egy csal ádot képező első parentéla tagjai között öröklés tárgyát képezi, még akkor is könnyen rythmust tüntet fel. Ezen finom, rythmikus kézmozdulatokat dr. I Bertillon szerint, nem szüntetik meg a sokkal durvább és I lényegükben önkényszerü kézmozdulatok, ennélfogva ezen utób­| biak fixirozásaiban is jelen kell lenniök; finomságuk azonban az egyenes megfigyelést lehetetlenné teszi, a mely csak egy meg­felelő nagyítás által válik lehetségessé. Elméletileg alig lehet vala­mit ez ellen szólni és további kísérletek eredményei várandók be. Térjünk át most már a módszernek megbeszélésére, mely a grafológia elvéből következik. Igen nagy azon büntető feljelentések száma, melyek névtelen ; levelek alapján tétetnek és mely levelek szerzősége ennek vagy amannak tulajdoníttatik. Majd mindig el van változtatva a névte­len levelek Írásmódja, t. i. a szerző kézírásának előtte jellegze­tesnek feltűnő tulajdonságait, a melyekről egyedül teszi fel, hogy kézírását elárulhatnák, megfelelőkép ellenkezőre változtatja. Miután azonban a névtelen levélírók tudása kézírásuk tulajdonságait ille­tőleg csak nagyon külsőleges, azt hiszik, hogy eléggé felismerhet­lenne tették írásukat, ha az írásjelek ii ányát és fekvését megvál­toztatják bizonytalanul és elhúzva irnak. Finomabb tulajdonságok azonban, melyeket a grafológus figyelembe vesz, ezen «el változta­tott* Írásban is feltalálhatók. Az irászakértői véleményezésnek második hasonlithatlanul nehezebb részét képezi az okirathamisitás. A nehézség abban áll, hogy az állítólagos hamisítás nagyon kicsiny terjedelmű (névaláírás) és hogy a hamisításhoz szükséges kéziráselváltoztatás többnyire minták alapján történik. A hamisításoknál az írásszakértői véleményezés első feladata meghatározni azt, vájjon az illető okirat hamisítva van-e vagy nem. A keletkezés körülményei veendők tekintetbe és mérlegelendő, hogy miként kellett a vonatkozó rendkívüli körülményeknek a kézírást elvál­toztatniok. Ha pl. a megtámadott végrendelet, mely nagy testi gyengeség és szellemi depressió idejében keletkezett, mégis a hagyományozó erőteljes irását tünteti fel annak egészséges idejéből, akkor hamisított.

Next

/
Thumbnails
Contents