A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1897 / 41. szám - A holt medrek tulajdonjogáról
A. JO>i 289 vizek kiszárítása és az erre szükséges csatornák fentartása céljából a nyert terület az illetékes alispán által a 1807. XX. t.-c. példájára sommás uton az illető birtokosok közt felosztassék. Később az 1850. évi június 16-án kelt császári pátens 17. §-a s 1856. évi cs. k. kereskedelmi ministeri rendelet 43. §-a szerint a holt meder az állam tulajdonául deklaráltatott, mely azt a szomszéd birtokosoknak, ha eziránt esetröl-esetre megállapítandó határidő alatt folyamodnak, illő fizetés mellett átengedni tartozik. A szabályozás által tehát a szabályozás következtében használhatóvá tett területre formális tulajdonjog szereztetett, mi szintén azt mutatja, hogy a meder, mint víztartó, a vizzel együtt egy dolognak, közvagyonnak tekintetett. Mert ha a jogfejlődés szerint a viz alatti meder magántulajdonba tartozott s a partbirtokosokat illette volna, a tulajdonjog folytonossága csakis a tulajdonszerzés és vesztés általános eseteiben lett volna megszakítható. Minthogy azonban a meder a partbirtok természetes folytatása ott különösen, hol a meder mindkét partja egy birtokos tulajdona, a meder csak mint ezen egységes birtoktest alkatrésze jelentkezett s a telekkönyvezésnél a birtoktesttel együtt volt a meder is telekkönyvezve s miután a telekkönyvileg szerzett tulajdon 3 éven tul meg nem támadható, az illető a meder tulajdonosává lett. A meder tulajdonjoga tehát két alakban szereztetett meg: szabályozás, illetőleg annak a tulajdonjog gyakorlására alkalmassá tétele és telekkönyvezés által jogirodalmunkban a lefolyó viz forgalmon kivül álló, a viz ágya ellenben már forgalmi dolog (res in commercio): vagyis a viz és annak ágya két különböző jogi természetű dolog, minthogy a viz ágya felett egyesek részéről kizárólagos jog szerezhető s annak bizonyos célokra mások részéről használata meggátolható. Ezen kizárólagos jog fenforgására alapittatik aztán a malomjog, halászati jog stb. A különválasztás ily formája nem bir elfogadható alappal; mert a malomjog, halászati jog s általában a H. könyvben jus rluminis elnevezés alatt értendő jogok a viz ágyával jogi összeköttetésben nincsenek, s azok, mint kir. kisebb haszonvételi jogok, egyes városok, sőt magánosok által egész vízfolyásokon is gyakoroltattak, melyek mentén pedig esetleg partbirtokkal nem birtak, vagy a pártbirtok csak egy részét nevezhették tulajdonuknak, mert továbbá törvényeink, sőt a jogszokás sem enged arra következtetést, mintha a mederre, mint viztartányra egyesek kizárólagos jogot szerezhettek volna. Hazai jogirodalmunkban a hajózható folyók épen ugy, mint az országutak közhasználatú javak (res omnium communes), mert azokra oly rendszabályok alkalmaztattak, melyek a magántulajdonban foglalt jogosítványoknak egyesek részére tért nem engednek. E következtetés nem szerencsés; mert azon rendszabályok, melyek a hajózható folyókra vonatkozólag fennállanak, a tulajdonjog fenforgását nem alterálják, a mint nem zárja ki azon szolgalom sem, mely ezen jog teljességét bizonyos mértékig megszorítja. Legkevésbbé sem tesz a meder jogi természetén erőszakot, a ki a medret mindaddig, mig viztartány, jogilag a viztől külön nem választja s ugy az egyiket, mint a másikat a forgalmon kivül álló dolgok közé sorozza. Midőn a meder viztartány lenni megszűnt, az a közönséges magárjog körébe vonatik be éppen ugy, mint az országutak s más forgalmon kivüli dolgok, ha nem eredeti közcélokra szolgálnak. Mig egyesek a medret a már érintett módon nem telekkönyveztették, medertulajdon, mint jogi fogalom, nem létezett; mert a vízlefolyásokon gyakorolt jogok a tulajdonjog alkatelemeivel nem azonosak s mert az elhagyott meder viztartány lenni megszűnvén, annak jogi természete is változott s a partbirtokost növedék cimen illette meg; arra a tulajdonjog csak azon alkalommal szereztetett meg, midőn az elhagyottá lett, az addig más tulajdonába nem tartozott; mert ellenesetben azon különös jogszünés merülne fel, hogy a viz, mely a medret elhagyta, egyúttal a tulajdonjogot is elsodorta volna. A jus fluminis a meder tulajdonjogával jogi összeköttetésben nem állott, mert különben az elhagyott meder olyankor, midőn emiitett jogok a partbirtoktól elváltán jelentkeztek, nem a partbirtokos, de a jogosítottak tulajdonába kellett hogy átmenjen. A csatornák meglevő vízfolyások medrének felhasználásával létesíttetnek, a nélkül, hogy ezen meder elfoglalásért kártalanítás kéretnék vagy adatnék. E csatornák az 1868. I. illetőleg az ezen t.-cikket módosító 1881. évi LXI. t.-c. értelmében az illető vállalat nevén nyilvántartatnak s hitel alapjául szolgálnak épen ugy, mint bármely magántulajdonba tartozó ingatlan s egyeseknek csakis a csatornalétesités alkalmával tényleg gyakorolt jogaik biztosittatnaks vezettetnek nyilván szolgalomként a csatorna mint műtárgy terhére. Az 184-0. X. t.-c. értelmében a mocsár lecsapolását foganatosító birtokosok a lecsapolt területekre tulajdonjogot nyertek. Az állam vagy községek ott, hol átmetszéseket létesítettek, az elvágott kanyart bona fide birtokukba vették s azt, mint tulajdonosok, birtokolták s elbirtokolták. Ily esetek nem lennének elképzelhetők, ha a természetes vizmedret kifejezett jogszokás vagy törvények s rendeletek egyesek javává tették volna, s viszont mily más jogi alap vélelmezhető a birtokba vevő részén, mint a szabályozás, illetőleg a birtokba vételre való alkalmassá tétele az illető dolgoknak? Egész általánosságban bátran felállítható tehát a holt medrek tulajdonjogának kérdésében két sarktétel: 1. Midőn az 1885. XXIII. t.-cikkbe a holt medrek tulajdonjogára vonatkozólag intézkedések felvéve nem lettek, ez által a múltra nézve a szerzett jogok, s a holt medrek tulajdonjogát illetőleg érvényben állott azon törvényes szabályok hatálya tartatott fenn, melyek a meder holttá válta alkalmával a meder-tulajdon kérdésében irányadók voltak. 2. Az osztrák polg. törvénykönyv s az 1850. június 16-dik'' császári pátens érvénye alatti időtől eltekintve egész 1886 január l-ig vagyis a vízjogi törvény életbeléptéig az átvágások következtében holttá vált medrek, a meder-tulajdon kérdésének rendezetlen volta miatt, illetőleg mert a meder mint víztartó tulajdonba nem tartozott, pusztán birtokbavétel s a birtok gyakorlása által lettek egyesek s az állam által megtartva s hogy a kincstár részéről a birtokbavétel jogcime a holt medernek birtokbavételre alkalmassá tétele volt. Az elmetszett kanyarok kérdése a vízjogi törvényjavaslat tárgyalásánál is szóba került s egy külön bizottság a kincstár igényét az elmetszett kanyarokra sem jogi, sem pénzügyi tekintetekből nem találta indokoltnak; ugy találta azonban, hogy az államnak joga van a birtokosokat, a mennyiben az elmetszett medrekből nagyobb hasznot húznak, a munkálatokhoz való hozzájárulásra kötelezni. Nem ismerem azon jogi motívumokat, melyek ezen kijelentés alapjául szolgáltak, egy azonban kétségtelen, hogy ép oly kevéssé tudták volna jogilag indokolni másoknak a mederhezi tulajdonjogát s látszik is ezen különös megállapodásból, hogy a bizottság tagjai tulajdonkép elveket rekompenzáltak. Ha a bizottság kijelentése a jövőre vonatkozott, annak első része az 1885. XXXIII. t.-c. 4. §-a, második része pedig ugyancsak ezen törvény 43. §-a által támogattatik. Ez esetben azonban tekintve, hogy a meder tulajdonjoga már megoldott kérdés volt, a holt meder tulajdonjogával foglalkozni legalább is felesleges vala, mert kétségtelen, hogy a kié a meder, mint viztartány, azé az, mint száraz terület is, sárról a vizzel együtt a tulajdonjog ki nem szárad. Ez esetben a hozzájárulás iránti kijelentés jogilag indokolt; gyakorlati értéke azonban nincs, mert tény, hogy a 43. §-a megadja a jogot, hogy az érdekelt földbirtokosok a haszon aránylagos hozzájárulás iránti kötelezettségre szoríttassanak; de csak akkor, ha az uj átmetszési munkálatok által idegen földbirtok értéke növekednék, s ezen követelési jog is elévül, ha 5 éven belül nem érvényesíttetik. Az állam a hajout jókarban tartására s megteremtése érdekében áldozatokat hoz, a nélkül, hogy ezen áldozatok gyümölcseit használó közönségtől a munkálatok költségeihez való hozzájárulásra igényt tartana. Tehát közvetve nemcsak a közérdeknek, de kisebb magánérdekeknek is használ s ez esetben ezek haszonaránylagos megterhelésétől önzetlenség dicsérete nélkül eltekinthet, mert nyilvánvaló, hogy az átmetszési munkálatoktól számítandó 5 év alatt nem igen jön az elmetszett kanyar oly állapotba, hogy az használható lenne; ez esetben pedig a földbirtok értéknövekedése, a hozzájárulás mértéke, melyre a kincstár joga fentartatik, egyenlő a semmivel. De hát kétségtelen, hogy a jog a kincstárt megilleti, s ezért ha a bizottság kijelentésénél ily alapból indult ki, az legalább jogi különlegességet nem képez; előáll azonban a jogi különlegesség akkor, ha a kijelentés a múltra vonatkozik. Törvényeink a meder tulajdonjogáról nem intézkednek. Azon időből, midőn a holt medrek tulajdonjogának kérdése a szabályozások következtében fontosságot nyert, a holttá vált medrekre törvényileg egyedül a kincstár ruháztatott fel igényekkel s azok, kik a medret birtokbavételre alkalmassá tették. Az országbírói értekezlet által javaslatba hozott ideiglenes törvénykezési szabályokkal a magyar polgári anyagi magántörvények visszaállíttattak, ezzel azonban a szerzett jogok meg nem gyöngítettek, mert a meder tulajdonjogára nézve ezen törvények intézkedést nem tartalmaztak s csak azon változás történhetett hogy a holttá vált mederre is a közönséges magánjog tulajdon- s birtokszerzési módjai érvényesültek. Minthogy pedig a kincstár ezen általános jogszerzési módozatok mellett is juthatott holt medrek birtokába : mily alapon mondatik az egyes holt medrek felett gyakorolt tulajdonjoga indokolatlannak ? Még inkább érthetlen a múltra nézve azon kijelentés hogy a kincstár a holt medrek tulajdonosait az átmetszési munkálatokhoz hozzájárulásra kötelezheti ; mert a meder (mint ez a nemesi birtokok közötti határ megállapítása iránt intézkedő törvényes határozmányok által is megerősíttetik) nem magántulajdon, miképen lehet tehát a hozzájárulási kötelezettségről intézkedő törvények előtt keletkezett holt medrek használata után egyeseket a holttá tételt elősegítő munkálatok költségeihez bevonni ? Akár a múltra, akár a jövőre vonatkozott legyen is a bizottság kijelentése, az ottani tágértelmü megállapodás a holt medrek tulajdonjogainak tisztázásához hozzá nem járult, s midőn a törvényhozás a holt medrekre különös határozmányokat a vizjogi törvénybe föl nem vett, a múltra nézve ezen tényleges állapotokat szentesitette. Ezek az 1885. XXIII. t.-c. alapján meg nem háboríthatok,