A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 14. szám - A haszonkölcsönbe kapott ingónak elsajátítása sikkasztás-e? - Adalék a házassági joghoz. (Az 1894. évi XXXI. t.-c. 85. §-ához)

106 A J A haszonkölcsönbe kapott ingónak elsajátítása sikkasztás-e? i. Leho cky Sándor kir. törv. biró a «Büntetó'jog Tárá»-ban fenti cim alatt napvilágot látott szerény megjegyzéseimmel e lapok 12-ik számában foglalkozni méltónak találta, tisztelettel engedelmet kérek arra, hogy kifejtett nézetére álláspontom körvonalozása végett észrevételeimet röviden megtehessem. Minden nézetet, minden véleményt, mely egyéni, tisztelettel szoktam fogadni s nem célom ez úttal a velem ellenvéleményen lévő cikkirót nézetének megmásitására birni, legyen szabad azonban a szives olvasó tájékoztatására, a szerkesztőség kegyes engedelmével élve, kifejeznem azt, hogy szerény megjegyzéseimben, melyekkel e cikk foglalkozik, a véleményemet, ugyanis azt, hogy az, ki a haszonkölcsönbe kapott rokkot időn tul használja, sőt elsajátítja, nem sikkasztó, azon kifejezett indokokra alapitoltam, hogy a törvény a sikkasztás tényálladékához megkívánja, hogy a tettes az átvett ingó dolgot «oly célra fordította, melyre azt fordítania szabad nem volt*, nem elegendő tehát, hogy a tettes a megengedett célra ugyan, de nem a meghatározott időben és módon fordította légyen az idegen ingó dolgot, hanem más, meg nem határozott célra; de véleményemet különösen azon indokra alapítottam, hogy haszonkölcsön esetén a birtokos a tényleges birtok mellett a használatot, a tulajdonost illető szabad rendelkezési jogot, habár időbelileg vagy egyébként korlátolt módon, tehát a tulajdonjognak ugymondott eszményi részét jogos uton szerezvén meg az illető dologra nézve, a birtokos e részben jogosan rendelkezése alá került ezen dolgot, — egészben, — különösen pedig oly értelemben, mint ahogy azt a btk. megkívánja, — el nem tulajdonithatja, mert az eltulajdonítás lehetősége ez esetben nemcsak de facto, hanem fogalmilag is ki van zárva azon tárgyra, mely félig-meddig tulajdonom. E mellett hivatkoztam a btk. 359. §-ának azon különös rerdelkezésére, melylyel a törvény az oly dolog elsajátítását, a mely dolog a tulajdonjogban foglalt egynémely jogosítványnál fogva a birtokos tulajdonául tekintendő, habár a tulajdonjognak legessentiálisabb föltétele: a szabad rendelkezési jog tőle teljesen elvonatott, kifejezetten nem sikkasztásnak tekinti, mert a dolgot a birtokos tulajdonául veszi, mi által azt akartam jelezni, hogy a törvény a tulajdonjognak és eltulajdonításnak a magánjogi értelemben vett körét vévén intézkedései alapjául, azért, mert a tulajdonjog osztható és mert az osztott tulajdon, a tulajdonjognak bármily csekély jogosítványa is illesse meg a birtokost, ennek szempontjából csak oly tulajdon, mint a teljes tulajdon; a mennyiben pedig a törvény a 359. §. esetében azt, kit a tulajdonjog legessentiálisabb feltételén kivül a tulajdonjog egyéb, — bármily jogosítványai illetnek, az illető tárgy tulajdonosának tekinti, kell, hogy ugyanazon alapon és ugyanazon okból a törvény szempontjából tulajdonosnak tekintsük azt is, kitől a tulajdonjog legessentiálisabb feltétele: a szabad rendelkezési jog nem hatósági intézkedésből, hanem, a mi ennél enyhébb, magán intézkedésből vonatott meg, ennek esete nyilvánvaló lévén annál, kinek valamely elhasználható dolog ideiglenes használatul átengedtetett. Ez a lényege megjegyzéseimnek, csak éppen hozzávetőleg jegyezvén meg, hogy a gyakorlat azon esetben, ha az ideiglenes használatul átadott elhasználhatlan dolog birtokosára a jogtalan további rendelkezést eltulajdonításnak tekintené, akkor a kölcsön kapott összeget tagadó adós teltét is ugyan annak kell tekintenie, de méltán, mert az adós a kapott értéket, — és nem a pénzt, melynek jogi természete fejtsgetésével nyilván feleslegesen foglalkozik a tisztelt cikkíró, — kétségtelenül eltulajdonítani akarja. Cikkíró ahelyett, hogy az ügy érdemére, lényeges indokaimra érdemi ellenérvet hozott volna, mit köszönettel és alaposság esetén tisztelettel fogadva vettem volna, csak a dolog kiszinezésére használt vonásra veti magát és szerény véleményemet álokoskodásnak jelzett ezen ponton nyugvónak tünteti fel. Cikkíró felfogásom megdöntésére a törvény szakaszának nyelvtani és logikai értelmével, sőt a közfelfogással felfegyverkezve indul, holott közöttünk a dolog lényegét tekintve éppen az a vitás, hogy az esetben mi legyen a törvény értelme, melyhez, mint szigorú jogi fogalomhoz, a különben is ellenőrizhetlen közfelfogásnak semmi köze. Álláspontom az, hogy miután a törvény a sikkasztás elkövetési cselekményéül az eltulajdonítást jelöli meg, magam részéről a haszonkölcsönben kapott ingót elhasználó tettes cselekményében az eltulajdonítás törvényes fogalmát az előadott indokokból kimerítve nem látom; addig a cikkíró indokai különös felsorolása nélkül ellenvéleménynek ad kifejezést. E két álláspont helyességének elbírálását bízzuk a szives olvasó bölcs belátására, mellesleg megjegyezvén azt, hogy a cikkíró azon nézetét, mely szerint a btk. «a sikkasztás megtorlásával a tulajdonjogot veszi jogvédelem alá,* tekintve a törvény szövegét, mely jogvédelme tárgyául kifejezetten a tettes birtokában, vagy birlalatában lévő «idegen ingó dolgot* jelöli meg, nem vagyok hajlandó aláírni. Rátvay Gyula, eperjesi kir. albiró. OG II. Lehocky Sándor ur kir. tszéki biró reagál a «Jog» 12-ik számában Rátvay Gyula ur kir. albiró által a ^Büntetőjog Tára* f. évi febr. 4-én megjelent számában közölt cikkére, annak a véleményének adván kifejezést, hogy a felvetett kérdésre — ellentétben a Rátvay Gyula ur nézetével — igenlő válasz kell, hogy adassék. Idézi e végből a btk. 355. §-át s illusztrálja véleményét két példával. Igénytelen nézetem szerint cikkező ur értekezése a tudományos kritikát ki nem állja. Előadom okaimat a következőkben: Nézzük mindenek előtt, mit mond az idézett törvényhely. Első bekezdésében sikkasztásnak minősiti a tettesnek abbeli cselekményét, melylyel a birtokában vagy birlalatában lévő idegen ingó dolgot eltulajdonítja vagy elzálogosítja. A törvény tehát csak dolgokról szól, nem pedig használatról s igy már a törvény grammatikai interpretatiója zárja ki a használatra nézve a sikkasztást. Már pedig mindenki tudja, hogy a régi elmélet által a «testi és testetlen* dolgok közt tett különbség tarthatatlan, s hogy a modern jogtudomány csak testi dolgokat ismer. Tévesnek tartom cikkező urnák abbeli nézetét, mely szerint a felhívott törvényhely második bekezdésében foglaltakat a sikkasztás külön fogalom-meghatározásának tartja, holott annak csak az első bekezdésben minősitett büntetendő cselekmény elkövetésének befejező időpontját határozza meg. Bár az «eltagadás» vagy «elhasználás* a jogtalan eltulajdonítással rendszerint összeesik, mégis a fentiek szerint az eltagadás vagy elhasználás ténye a sikkasztási meg nem állapítja, hanem csak maga a jogtalan eltulajdonítás, mely máskép is jöhet kifejezésre mint p. o. az elzálogosításnál. Cikkíró ur továbbá összetéveszteni látszik a haszonkölcsönnel járó használatot az elhasználással. A btk. 355. §-a használja az elfogadott polgárjogi terminológiát, s nem mondok ujat, ha e helyütt kiemelem, hogy a dolgok elhasználhatók és el nem használhatókba osztatnak fel, s hogy előbbiek közé azok tartoznak, melyek rendeltetésüknek megfelelő, rendszerinti használata, anyaguk vagy épségük megsemmisítésével jár (res quae non consumuntur). Az összetévesztés gyanújába veszem a cikkíró urat azért, mert különben nem hozta volna fel például a ló ^elhasználását*, a mi csak laicus nyelven nevezhető annak. Mindezekből oda concludálok, hogy a cikkíró ur által választott két példának egyikesem válik be Rátvay ur nézetének megcáfolására, mert az első esetben a tettes nem azért mondható sikkasztónak, mert az órát időn tul használta vagy a jogosított előtt eltagadta, hanem azért, mert azt jogtalanul eltulajdonította, a másik esetben, szerintem, a tettes sikkasztást megint csak abból a szempontból követett el, mert a lovat jogtalanul eltulajdonította, mivel azzal ugy rendelkezett, mintha sajátja lett volna, de nem azért, mert elhasználta, mivel a ló egyáltalában nem tartozik az elhasználható dolgok kathegoriájába. Sikkasztásnál a főismérv az eltulajdonitási szándék, mint ezt a kir. Curia a felhozott concret esetben helyesen kifejezte. dr. Lax Adolf, ügyvéd, Turócz vm. tb. tiszti ügyésze. ^XAdalék a házassági joghoz. V(Az 1894 évi XXXI. t.-c. 85. §-ához.) Irta : CSIPKÉS ÁRPÁD, csíkszeredai kir. törvényszéki biró Az 1894. évi XXXI. t.-c. 85. §-ának utolsó bekezdése szerint: «a házasságtörés okából vétkesnek nyilvánított házastárs a felbontó ítéletben eltiltandó a házasságkötéstől azzal, a kivel a házasságtörést elkövette*. Miután a 20.§. szerinti tiltó akadály csak akkor forog fenn, ha a felbontó Ítélet a házasságtörés miatt az ezt elkövetett feleket az egymással való házasság kötéstől eltiltotta, ennélfogva a végeit, hogy ezen felek között a házasságkötés megakadályoztassék, a tilalom kimondását a biró kötelességévé kellett tenni. Előfordulhat az eset, hogy a házasságtörés elkövetése a bontó perben kétséget kizárólag be van bizonyítva s ennélfogva a bíróság a 76. §. alapján a házasság felbontását itéletileg kimondja, azonban annak a harmadik személynek a kiléte nem állapitható meg, a kivel a vétkes házastárs a házasságtörést elkövette.Például: felperesnek a bontó perben sikerült szemtanuk vallomása által bebizonyítania, hogy alperes házastársa a házasságtörést elkövette, azonban a cselekmény szemtanúi csak alperest ismerik, nem pedig a kérdéses harmadik személyt is és erre az utóbbira vonatkozólag egyéb adatok nem állanak rendelkezésre. Hasonló esetet hoz fel Tóth Gáspár ura«Jog» folyó évi 5. számában «a házasságtörés és az erkölcstelen élet a magyar házassági jogban* cimü becses cikkében, melynek arra irányuló érvelése, hogy a házasság az ott emiitett esetben is házasságtörés okából bontandó fel, igen figyelemreméltó. Arra az alapra helyezkedve, hogy ha a szónak általánosan ismert értelmében házasságtörés torog fenn, a 76. §. alkalmazása