A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 12. szám - Vádoljon-e az ügyész? - A fővárosi lakbérszabályzat 38. §-ához

92 A JOG adtam engedélyt csak rövid idejű használatra, hogy aztán feltétlen jogi uralmam ismét érvényesülhessen. Hogy pedig a közfelfogás sikkasztóknak fogja tekinteni az órám és a lovam eltulajdonitóit, ezt azt hiszem, felesleges bizonyítani. Mindezek alapján én azon nézetben vagyok, hogy a haszonkölcsönbe adott ingó dolognak a kikötött idó'n tul való használata, ha az eltulajdonitási szándék kétségkívül megállapítható, sikkasztást képez. Vádoljon-e az ügyész? Irta : Dr. ROTTENBERG MÁRTON ügyvéd Iglón. Előre bocsátom azt, hogy én ügyészi karunkat nagyrabecsülöm, sőt nyíltan és őszintén vallom, hogy átlag közelebb áll a tökélyhez, mint a bírói kar nagyobbik része. (Honny soi, qui mai y pense) Az egész ügyészi kar magán viseli Kozma Sándor működésének nyomát, kivált abban az irányban, hogy egész eljárásában az enyhébb, liberálisabb felfogás is helyt talál, s hogy nem abban találja hivatását s legfőbb célját, hogy á tout prix gyártsa a vádakat, s minél erősebb oppozicióra bírja a védőt. Annál nagyobb csodálkozással tölt el az a tünet, hogy ujabban igen sokszor van alkalmunk olvasni azt, hogy a vádlott felmentése mellett az eljárási költségek a kincstár terhére esnek. Miután leginkább a fővárosban tárgyalt ügyek jutnak a hírlapok utján tudomásunkra, főleg ezekből szólhatunk, de nem tudjuk, váljon a vidéken mindenütt jobban áll-e a dolog. Pedig szerintem az ügyész hivatása az, hogy oly esetben, a midőn előrelátható a vádlott felmentése, a vádat elejtve, az eljárás beszüntetését hozza indítványba, mert bizony ilyen esetekben nem az egyedüli és nem is a legkisebb kár az, hogy a kincstár néhány ezer forintot fizet évente eljárási költségek fejében. Vegyük például a sajtópereket, melyek utóbbi időben nyalábszámra tétetnek folyamatba akár socialista, akár felekezetek ellen izgató cikkek s röpiratok miatt. De nem is a folyamatba tétel ellen volna kifogásom, hanem az ellen, hogy e pereket a nyilvánosság elé hozzák, letárgyaltatják, végig hajszolják akkor is, ha a vádlott felmentése ab ovo több, mint valószínű. Nem egy esetben derül ki ugyanis a nyomozás és vizsgálat folyamán, hogy a vádlott, ki az esküdtek elé fog állíttatni, nem egyéb «strohmann»-nál, a kit elitélni nem fog egyetlen esküdtszék sem, akire egy esküdt sem fogja rámondani a vétkest, illetve azt, hogy szerzője az inkriminált cikknek, mert néha a cikk nyelvét sem birja a vádlott. Nem egy esetben áll az esküdtek előtt vádlott gyanánt olyan ember a ki olvasni csak tagolva tud, s irni a nevén kivül alig tud egyebet. Nem egy esetben provokálják a verdictet olyankor, a midőn ab ovo tudva van, hogy a cikk szerzője másnak a háta mögé búvik, s az esküdtek, kik előtt ez nyilt titok, lelkiismeretük szerint nem mondhatják ki a vádlottra a vétkest. S mi mindennek a következménye?! . . . A sok felmentés a socialista Írókat annyira felbátorítja, hogy zugirataik gombamódra szaporodnak, — a bíróság tekintélye csökken, sőt teljesen elenyész, mert hiszen közkincscsé válik közöttük az a mód, melyen az igazságszolgáltatás büntető kezét szépecskén ki lehet kerülni. Ilyen uton a socialismus csiráját elölni nem lehet, nagyra növeszteni inkább. A mi pedig a felekezetek ellen izgató cikkeket illeti, melyek között a néppárt antisemita cikkei dominálnak manap, — bizony maga a megtámadott felekezet megköszöni az állam jogvédelmét, de nem kér belőle ilyen módon, ilyen áron. Mert egy-egy ilyen sajtóper tárgyalása, mely felmentést eredményez, szarvakat ád a lelketlen izgatóknak, s erőt merítve a példából, teljesen szabadnak hiszik a vásárt, s egész büntetlenül vélik üldözhetni ezt a legkevésbbé irigyelhető felekezetet. Ott, a hol a felmentés, ha nem is biztos, de csak nagyon valószínű, szerintem a vádat el kellene ejteni s inkább elrejteni az ügyet a nyilvánosság elől, semmint egyes rétegekbe mérget csepegtetni általa, — mert mindenesetre többet vesztünk a vámon, mint a mennyit a réven nyerhetünk. Hogy a vidéken is gyakori-e a felmentések száma oly esetekben, midőn az előre sejthető, azt a vidéki jogi szaklapok nagyobb részének beszünte óta nem igen tudhatjuk, — de a lőcsei törvényszék területén, melynek működését megismerni alkalmam van, e tekintetben igen kedvezően áll a dolog. A lőcsei ügyészség állandóan enyhe és liberális felfogást tanusit, sőt azon a ponton áll, hogy általában munkatársának tekinti a védelmet, — nem ellenfelének. (A mit bíróságainkról nem mindig lehet elmondani.) Az ügyészség vezetőjének (E i s e r t h István kir. ügyésznek) e felfogását különben e lap olvasóközönsége alaposan ismerheti a közelmúltban közzétett, s az uj bűnvádi perrendtartást ismertető cikkeiből, melyekben a kiváló jogász mellett léptennyomon megszólalt — nem az ügyész, hanem az objectiv szakember. Eltekintve attól a nyereségtől, melyet az ügyészség működése a kincstárnak, a társadalomnak szerez, kiérdemli az ügyvédi kar rokonszenvét, elismerését s a birói kar tiszteletét, de mindezen felül norma gyanánt állítja mindig előtérbe azt a humánus és igaz elvet: hogy inkább futni hagyjunk száz bűnöst, semmint hogy egy ártatlant ítéljünk el. Ez elvet pedig igy lehetne variálni: inkább hunyjunk szemet száz esetben, midőn a bűncselekmény csekély hullámokat ver, semmint felcsigázzuk a várakozást a bűnös büntetése iránt, midőn az eredmény a bün és a bűnös büntetlen maradása. A fővárosi lakbérszabályzat 38 §-ához. Irta: Dr. BERÉNYI SÁNDOR bpesti ügyvéd. A «J o g» f. é. március 14-iki számában egy felmerült eset alkalmából dr. Mess inger Simon kartárs ur a székes fővárosi lakbérleti szabályzat 38. §-át, illetve ezen szakasz azon kitételét kommentálja, mely szerint, ha a felmodás elfogadása iránt az ellenfél nem nyilatkozik, a felmondás érvényességét 8 napon belül indított keresettel kell bíróilag kimondatni. Dr. Mess inger ur emiitett cikkelyében 3 állítást kockáztat, melyeknek egyikével sem érthetek egyet. Először is konstatálja, hogy a kérdéses szakasz szövegezése nem - szerencsés*, Ha ezen utóbbi szó alatt azt értette, hogy a szövegezése nem elég világos, a mint hogy mást nem gondolhatott, akkor utalunk egyszerűen a félreérthetetlen szavakra, melyek semmiféle magyarázatra nem szorulnak s melyekből az tűnik ki, hogy a törvényhozó a passiv viselkedést joglerontó erővel ugyan fel nem ruházza, de a jogrend szempontjából megköveteli, hogy a felmondás egyoldalú tényéből leszármaztatott jog az ellenfél akaratnyilvánításának hiányában bíróilag nyerjen sanctiót. Második állítása dr. Messinger kollega urnák, mely az előbbi állításából folyik, hogy a szabályzat alkotása mást mondott, mint a mit akart. Szerény nézetem szerint ez sem áll meg, mert erre nézve semmi bizonyíték nincsen, s mert ezt supponálni csak ugy lehetne, ha a hivatkozott statútum 38. §-a a legcsekélyebb mértékben homályos volna. Felszólalásának lényege azonban azon állítása, hogy a felmondásra való nyilatkozás hiánya nem ok arra, hogy a felmondás birói uton érvényesíttessék. S ezen tételt azzal okolja meg a t. cikkíró ur, hogy a hallgatás az beleegyezés, ha pedig az ellenfél a felmondásba beleegyezett, fölösleges abból pert csinálni. Előrebocsátva azt, hogy a hallgatás csak kivételes esetekben tekinthető a kifejezett akarattal egyenlő erejűnek, nyilvánvaló, hogy a kifogásolt intézkedés célzata egészen más és főleg nem az, hogy a hallgatással fogadott felmondás már magánál a hallgatás tényénél fogva nem történtnek tekintessék, hanem, hogy azon bizonytalanságnak, mely a hallgatásban rejlik, mindkét fél érdekében eleje vétessék. Vannak ügyletek, melyek félre nem magyarázható létrejötte a köz érdeke, s melyek ép ez okból kötvék bizonyos formalitásokhoz; és tagadható-e, hogy a bérleti viszony fennállása vagy megszűnése nem csupán két szerződőnek — bérlő és bérbeadó — érdekei szempontjából fontos, hanem e kérdés vitás volta kiszámíthatatlan kárára válhatik harmadik személyeknek is és előre nem látható bonyodalmakat teremthet ? Egy példa kellően megvilágítja e kérdést. A háztulajdonos nagyobb üzlethelyiség bérletét mondja fel. A bérlő nem nyilatkozik. A bérbeadó más kereskedővel köt ujabb szerződést, azonban elérkezvén a költözés ideje, a korábbi bérlő egyszerűen megtagadja a helyiség visszabocsátását. Tessék már most konkludens tényekkel előállani! Nem lehetséges-e, hogy a felmondást szenvedő a felmondást félreértette, nem jól hallotta, hogy a levél avatatlan kézbe került ? És mit tegyen a bíró, ha a hallgatás mellett az egyik fél a beleegyező szándékot valószinüsitő, a másik ezzel ellenkező oly tényt vagy tényeket hoz fel, melyek egyike a hallgatásban vélelmezett beleegyezést támogatja, másika lerontja? Vegyük azt az esetet, hogy valakinek 10-évre szóló szerződése van s a másik fél a bérletet minden jogos ok nélkül korábban felmondja. A felmondást szenvedő joga tudatában egyszerűen elfordul és nem felel. Ez csak nem tekinthető beleegyezésnek? Hisz ilykép az egyik fél a bérnegyed közepén szerződés és helyi szokás ellenére minden nap felmondhatna és ellenfelét minden nap nyilatkozásra kényszerithetné, ha utóbbinak tartania kellene attól, hogy hallgatása beleegyezésnek fog vétetni. Folytathatnók a casuisticát és minden eset arról győzne meg, hogy az általános jogszabályoktól el is tekintve, s ha kellene azok ellen is helyesen és célszerűen csak a fővárosi statútumban foglalt intézkedéssel oldható meg a kérdés, s hogy a fölmerült esetben a kir. Curia semmi ujat ki nem mondott, hanem egyszerűen a 38. §-t olvasta rá a királyi táblára. Ha a t. cikkíró ur érvelése helyt fogna, legalábbis ugyanoly joggal fölvethetné azt a kérdést, mire való az írásbeli elismervény, ha a f e 1 m o n d á s e 1 f o g a d t a t o 11, hiszen az expressis verbis, esetleg tanuk előtt történt elfogadásnak csak van annyi ereje, mint a hallgatásban vélt beleegyezésnek ? Már pedig dr. Messinger kartárs ur szerint azt, a ki felmondásra nem nyilatkozik, nem szabad perelni, de igenis koncedálja ihallgatólag i, hogy a világosan és igenlőleg nyilatkozó felet biró elé lehessen idézni, még akkor is, ha nyilatkozatát 100 ember előtt tette, de írásbeli elismervényt adni vonakodik.