A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 50. szám - Szemelvények a jövedéki bíráskodás teréről

A JOG az 1892-iki Harmincadhivatali utasításokban kibocsátott és a melyeket összegezve, magyarra fordítva dr. Wekerle Sándor volt miniszterelnök, mint pénzügyminiszter 1893. év ápril 26-án 1,033/93. sz. a. közrebocsátott, a melyek tehát ma is érvényesek, igen sok intézkedésükben félszegek, a mai jogfogalmaknak és egyéb törvényes jogrendszerünknek meg nem felelnek. Ráutaltam, hogy alkotmányos kormányunk az 1868. évi XL1V. t.-c.-ben kapott annak az utasításnak, hogy a jövedéki büntető eljárást, a jelenleg gyakorlatban levő szabályok alapján szabályozza, mindez ideig meg nem felelt. Kétségtelen pedig, hogy az állampolgárok érdekeit intézményes biztosítékokkal védelmezni az állam feladata, az állam kötelessége. A törvényhozás és a kormány permanens, a cél tudvalevő, a sérelmek általánosak, az anyag kész. Am e téren azért semmi sem történik. Pedig az állandó törvényhozás az alkotmányos álladalom oly intézménye, mely az állampolgárok jólétét emeli s mindazt elhárítani tartozik, mi a fejlődés akadálya, vagy a mi a bárhonnan jövő túlkapások és visszaélések által, az állam vagy egyesnek érdekeit veszélyezteti. Lehet, hogy ez a jelenlegi rendszertelen állapot a kincstárnak hasznos. Lehet, hogy a mikor az adózó polgárok a pénzügyi közegek tudatos vagy tudatlan eljárása miatt keservesen jajgatnak, az állam pénztára ürül. Ám a kormány és a törvényhozás soha sem keveredhet annak a gyanújába, hogy ily az államfelség és a nép rétegeinek egyesült érdekeit kijátszó helyzetet, tudatosan ésszándékosan fenntartanák. Ép ezért, hogy csak némileg is hozzájáruljak a helyzet tisztázásához és megvilágítsam az életben levő jövedéki büntetőeljárás egyes szertelenségeit, az egyes szétszórt törvényekben és rendeletekben megnyilatkozó anomáliákat, néhány kihívóbb szemelvényt iktatok ide. I. az 1883. evi XLIV. t.-c. 100. §. végbekezdése a Harmincadutasitásokkal egyezőleg azt tartalmazza : hogy a pénzügyi hatóságok hatásköréhez tartozik a tényálladék felderítése és a kárösszeg meghatározása. Vagyis a v i z sgála to t a jövedéki kihágások terén nem az annak alapján ítélkezni hivatott bíróság, hanem a pénzügyi hatóság foganatosítja. E vizsgálatok foganatosítására az 1880. évi 38,290 sz. pénzügyministeri rendelet értelmében oly közegek bizandók meg, kik az erre szükséges tulajdonságokkal és ösmeretekkel bírnak. Ezeket ugy ez a rendelet, mint az 1896. évi 23,130. sz. p. ügym. rendelet a pé nzügyi biztosokban nevezi meg. Ámde a valóságban ez nagy ritkán történik meg. Legtöbb esetben teljesitik ezt — nem a hosszabb gyakorlattal, — nagyobb ösmeretekkel, kipróbált jeliemi tulajdonságokkal biró pénzügyőri biztosok, hanem pénzügyőri vigyázók, fövigyázók, szemlészek. Tehát a pénzügyőrség legalantasabb kezdő, tapasztalatlan közegei. Olyanok kik, mint azt a tapasztalás bizonyítja sokszor irni sem tudnak, nemhogy az igen nagy horderejű tényállásfelvételt eszközölni, a kihágási kérdés lényegét, és a vizsgálat rendszerét felérteni és helyesen keresztülvinni képesek lennének. Pedig a kihágás természetének a kárositási szándék mivoltának és a kár nagyságának megállapítása, legtöbb esetben majdnem kizárólag a tényállás felvételének helyességétől függ. Igaz, hogy ennek garantiájául azt írja elő a szabályzat, hogy a tényállás felvételénél, a vizsgálat foganatosításánál állandóan hatósági tanú legyen jelen. Á ki azonban a való életet ismeri, tudni fogja, hogy egy kihágásnak kínálkozó pénzügyi kérdésben a községi biró, esküdt, csupán arra szolgál, hogy a tényállás alaki kellékeit kiegészítse, vagy legfeljebb — ez is sokszor eskü alatt — annak bizonyítására, hogy a pénzügyőri közeg volt-e itt vagy ott ? de hogy miért volt ott és mit csinált ott ? az már az ő tudomáskörén kivül esik. A jövedéki vizsgálatok tehát igen nagy mértékben nélkülözik már azok személyi részénél fogva is azt a megbízhat óságot, a mely az igazság helyes és megnyugtató kiszolgáltatásának előfeltételét képezi. II. A Harm. ut. 628. §-a tartalmazza : ha az idézett vádlott egyáltalán meg nem jelenik, a meg nem jelenés hallgatag beösmerésnek vétetik. Á polgári perrendnek ez a szabálya merően hamis és a büntető eljárás terén lehetetlen eredményekre vezet, mert jogalkotó momentum következményeivel ruház fel oly, ugy lehet vétlen mulasztást, a melynek a perrend is csak bizonyos korlátok, vagyis az -<igazolás» korlátain kivül tulajdonit magánjogi következményeket. Ám a jövedéki büntetőjog ezt a helytelen eljárást még ma is fentartotta és az úgynevezett «feltételes idézések* alakjában történt idézés jogkövetkezménye gyanánt kifejezetten megállapítja azt, «hogy az elmaradás esetén a feltételes idézésben felsorolt tény bevallottnak és elösmertnek fog tekintetni ésam. kir. elsőfolyamodásu pénzügyi ki r. tvszék részéről, minden további kihallgat á s m e 11 ő zés év el el 1 en e határozat fog hozatni.* III. AHarm.ut. 639-ik §-a pedig akként intézkedik, hogy ha a terhelt személy a rendes kihallgatás alkalmával a hozzá intézett kérdésekre a feleletet megtagadja, akkor a vizsgálatot vezető közeg köteles a fenforgó ténykörülményeket a terhelt egyénnek pontonként azon figyelmeztetéssel előadni, hogy ha a terhelt továbbra is ezt a magatartást követi, az előadott ténykörülmények a határozathozatalnál be biz o nyitottnak fognak vétetni. Ha azután a kihallgatott még e figyelmeztetés után is megtagadná a feleletet a hozzá intézett kérdésekre, ezen magatartása beösmerésnek veendó\> Vagyis a jövedéki büntető eljárás nem kívánja, ugy mint a rendes eljárás, hogy akár beösmerésben van-e vádlott akár nem, ellenében a bizonyítékok mindazonáltal csoportosíttassanak és a vádlott bűnössége beösmerésén kivül fekvő ténykörülmények által is igazoltassék, hanem az esetleg hallgatásba merült vádlottat elitéli minden bizonyíték nélkül, csak azért mert hallgat és nem védekezik. IV. Az 1863. évi június 24-én 20,318. sz. a. kelt rendelet és az 1886. évi 71,310. sz. pénzügymin. rend. szerint a jövedéki vizsgálat során ügyvédi képviseletnek helye nincsen. A jövedéki vizsgálat alkalmával a vádlott kihallgatásánál ügyvéd jelen nem lehet. Csak az Ítélet meghozatala után van a vádlott feljogosítva ügyvédi képviseletet i gé n y b e venn i, mely esetben azügyvéd a vizsgálati iratokat betekintheti. Mennyiben felel ez meg annak a jogrendszernek, mely a védelem szabadságát minden korlátozás nélkül hangoztatja, menynyire teszi ki ez a titokzatos szolgálatot a gyanúsításnak és menynyiben felel ez meg az 1874. évi XXXIV. t.-c. 38-ik §-ának, azt vitatni felesleges. 5. Az 1883. évi XLIV. t.-c. 106-ik §-a azt jelenti ki, hogy a pénzügyi bíráskodással felruházott első folyamodásu k. törvényszék, minden egyes esetben a felett határoz: van-e a fenforgó kihágási ügyben az államkincstár megrövidítését célzó szándék? Ha ilyen meg nem állapitható, a felet a büntetés alól felmenti. A törvénynek ez a világos rendelkezése, kapcsolatban a már fentebb I. alatt hivatkozott 100-ik §. végbekezdésével, kétséget kizárólag lehetetlenné teszi azt, hogy a kir. törvényszék a kárösszeg megállapítását vizsgálat és mérlegelés tárgyává tehesse. A kir. Curia is ily értelemben határozott 1891. évi 7,029. sz. Ítéletében, a mikor kijelentette, hogy: «sem az a kérdés: fizetendő-e italmérési illeték vagy adó, sem az illeték vagy adó mérvének meghatározása bírósági eljárásnak tárgya nem lehet. Ez a pénzügyi hatóság és pénzügyi közegek részére fentartott jog a gyakorlatban azonban csak az esetre volna helyeselhető, ha e közegek mentek lennének a tévedés lehetőségétől és mentek lennének attól a gyanúsítástól, hogy ezt a kárösszeget a való tényeknek megíelelőleg teljes önzetlenséggel derítik fel. Ámde, ha a fentiek után tudvalevő egyrészt az, hogy a kihágás tényének, a kárösszeg nagyságának kiindulási pontját, sőt mondhatni egyedüli támasztékát képező «tényleirást» kik veszik tel, és ha másrészt tudva levő az, hogy éppen ezeket a tényleirást felvevő pénzügyi közegeket ebbeli eljárásuk alkalmával vagyis a kárösszeg m e g h a t á r oz ás ár a s z o 1 g á 1 ó a da t o k összeállításánál a legvastagabb önzés, mint alantabb kimutatom, a legvastagabb önérdek vezérli, akkor valóban aggályosnak tűnik fel ez a kármegállapitás és a bíróság bizonyos mérvű ingerentiát méltán követelhet. VI. A Harm. Ut. 68. §-a ugyanis azt rendeli, hogy a befolyt büntetési összegek a tettenérőknekjutalék gyanánt a következő mérvek szerint utalványozandók: 1. Ha csupán a kihágás tárgya lefoglaltatott, de a kihágáselkövetője egyúttal büntetés alá nem vonathatott, az emiitett összegnek 4/e részével; 2. Egyéb esetekben pedig ugyanazon összegnek Ve részével; Kérdjük azután: k i k azok a t e 11 e n é rő k. Ezeket a Harm. Ut. 684. §-a akkép osztályozza: 1. A ki hivatala vagy szolgálata folytán köteles jövedéki kihágásokat felfedezni és figyelme ál t al j ö v e d éki k i h á g ás t oly sikerrel fedezett fel, hogy pénzbírság folyt be; 2. ki valamely kihágásnak tárgyát lefoglalta, tettesét letartóztatta, vagy valamely kihágási tárgy lefoglalásánál vagy tettesének letartóztatásánál közreműködött. 3. Ki ébersége által kihágás elkövetését megakadályozta anélkül, hogy hivatalánál vagy szolgálatánál fogva erre köteles lett volna. Az 1890. évi 126,317. pénzügym. rendelet eme jutalékra jogosultaknak minősiti a kir. adóhivatal személyzetét is. Az 1873. évi VI. t.-c. 3-ik §-a pedig a házbirtokos ellen, hamis bérvallomás cimén kivetett egész bírságot egészben a feljelentőnek juttatja. Az éberségnek és visszaélésnek eme jelentékeny jutalmazását talán immorálisnak is lehet tartani, de mert a kincstár ily ethikai tényezőkkel nem törődik és csak a jövedelmet tekinti, eme | érdeke ellen vétőnek lehet nézni őt, ha a jövedéki ügyben hozott ítéletben kifejezett pénzbírság 6/e részét, pláne az egészet a tettenérőnek adja ki.