A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 4. szám - A ratihabicio büntetőjogi jelentősége - A bizonyitás felvételét elrendelő végzésről

28 A JOG eladható, másra ruházható s így zálogjog tárgyát is képezheti. A reménybeli követelés, a concret esetben az egyik vállalkozó társat a vállalatból megillető reménybeli jövedelemjutalék, ha egyszer a vállalat létezik és a nyeremény előállítása érdekében működik, sőt még ha nem is működik, de bizonyos időben működni hivatva van és fog, habár előre határozott összegben ki nem fejezhető, mégis kétségtelen értékkel bir s ezt a forgalom el is ismeri, midőn az ilyen reménybeli jövedelemjutalék tartozás kiegyenlítéséül engedményeztetik, a mi igen gyakori eset. A hivatkozott határozat tehát a gyakorlati életet és annak felfogását szolgálja. Lássuk van-e törvényes alapja. Tény, hogy az 1881. évi LX. t.-c. 79. és következő §.-ai kifejezetten a reménybeli követelés lefoglalását külön nem szabályozzák; de nem azért, mert ezt ki akarja a törvény zárni, hanem azért, mert ez esetben sem kívánja meg a végrehajtási foglalás eltérő módját, mint egyéb követeléseknél. Az a messze menő megszorító magyarázat, mely szerint csakis 'oly követelések foglalhatók le, «melyek már létezők s melyeknek keletkezése már nem lehet kétes,* a végrehajtási törvény további intézkedéseivel ellenkezik. A 129. §-ban ugyanis a követelés értékesítéseiről intézkedik a többi között abban az esetben, «ha a végrehajtásilag lefoglalt követelés feltételtől függ .... s ha a követelés érvényesítése más okokból nehézségekkel van egybekötve;* a 130. §. pedig «életjáradékok és más bizonytalan ideig időről időre részletekben fizetendő követelések* értékesítését szabályozza. Már pedig ha a követelés halasztó hatályú feltételtől függ, annak keletkezése, a határozat terminológiája szerint, kétes, mert ha a halasztó feltétel be nem következik, a követelés sohasem érvényesíthető; az életjáradékok és más bizonytalan ideig időről időre részletekben fizetendő követelések végrehajtási lefoglalása esetében pedig mindig kétes, hogy a lefoglalt részletek lejárati idejében a kötelezett fizetési kötelezettsége még fenn fog-e állani, nem következik-e be addigra azon ok, mely ezt megszünteti. A reménybeli követelés tehát nyilván szintén azon követelések közé tartozik, melyeket az 1881. évi 60. t.-c. 129. §-ában akként jelel meg, hogy érvényesítésük más okokból nehézségekkel van egybekötve. Sőt a megbeszélés tárgyát képező concret esetben a halasztó hatályú feltételtől függő követelés fogalma alá vonható, mert jövedelemjutalék csak abban az esetben követelhető, ha a vállalat nyereménynyel záródik. Véleményem szerint helyesen felfogva a dolgot, valójában nem is a követelési jogosultság létezése, illetőleg létrejövetele kétes mindezen esetekben, hanem a hatálybalépése. Ily körülmények között a reménybeli jövedelemjutalék határozatlanságán alapuló indok önmagától elesik, eltekintve attól, hogy a mennyiben vitássá válnék a behajtáskor, a per során magassága (esetleg az üzleti könyvekből) igazolható, már ezért is, mert a lefoglalt követelés határozatlan értékének esetén a végrehajtási törvény hivatkozott 129. §-a provideál, midőn annak kikiáltási árának megállapítása tekintetében a 127. §-ra utal, mely az elárverezendő követelés kikiáltási árául szolgáló becsár meghatározásáról intézkedik. A győri kir. ítélőtáblának határozata nyilván az ingó vagyou fogalmának szükkörü meghatározásában leli indokát s ezen téves alap vezetett a törvénynyel ellentétes téves következtetésekre. A jelen dolgozat címében felvett kérdés tehát helyesen igenlő alakban oldandó meg. Ezt a gyakorlati élet is követeli. Az ellenkező felfogás mellett a fedezet a hitelező elől könnyen pl. a határozat alapjául szolgáló concret esetben a jövedelemjutaléknak előleg alakjában való kiszedése által elvonható. A ratihabicio büntetőjogi jelentősége. Irta: BÁLINT ZSIGMOND Budapest. Állandó a gyakorlat ugy a rendes, mint a sommás eljárásban, hogy oly esetekben, midőn valamely okiraton levő aláírás valódisága forog kérdésben s ez eskü utján döntetik el, a megítélt eskü szövege olyképen szól, hogy a kérdéses aláírás sem x.-től nem származik, sem annak eszközlésére ő senkit fel nem hatalmazott; illetve az eskü alatti kihallgatás ugyanily értelemben foganatosittatik. Az ily módon szövegezett eskü azonban nézetünk szerint nem öleli fel mindazon lényeges, döntő ténykörülményeket, melyeket a magánjogviszony tisztába hozatala szükségessé tesz, s melyeket az eskünek magában foglalnia, illetve a melyekre az eskü alatti kihallgatásnak kiterjeszkednie kell. Van ugyanis egy alap, mely pedig megállapítja a magánjogi kötelezettséget s mely egyik alá sem vonható, — különösen, ha az ügy büntetőjogi elbírálás alá kerül — s ez a ratihabico, az utólagos jóváhagyás esete. Megtörténhetik ugyanis, hogy a fél csakugyan nem irta alá az okiratot, sem annak helyettese s őt kötelezőleg való aláírására mást fel nem hatalmazott, de a már megtörtént aláírást utólag jóváhagyta s így elismerte magára nézve kötelezőnek.^ Igaz ugyan, hogy a magánjog — ezen kifejezés alatt értve a kereskedelmi, váltó stb. jogot is — a kötelezettség időpontját ily esetekben visszaviszi annak keletkezése időpontjáig, az okirat kiállításáig, s jogi fikcióval élve ugy veszi a dolgot, mintha az utólag jóváhagyó már eredetileg, kezdettől fogva kötelezte volna magát, vagyis a jóváhagyásnak a hatályt illetőleg visszaható erőt tulajdonit; azonban ez szorosan vett jogkérdés s nem hat megmásitólag magára a tényre, az aláírás tényére vonatkozólag, a mi pedig nem a kötelezett által, s nem az ő megbízásából történt. Már pedig az eskünek, vagy az eskü alatti kihallgatásnak tényekre kell vonatkoznia, s nem jogkérdésre; ha tehát az utólagos jóváhagyás tényét be nem veszszük az eskü szövegébe, vagy a kihallgatás keretébe, azt fikcióval bele nem magyarázhatjuk sem a saját aláírás, sem az aláírásra való felhatalmazás tényébe. Fontos ez a kérdés különösen büntetőjogi szempontból; mert a hamis eskü, a hamis tanuzás tényálladéka csak az esetre forog fenn, ha a letett eskü hamis ténykörülményre vonatkozik; a jogkérdés azt meg nem állapithatja, mert az mindig egyéni felfogás, vélekedés dolga s egy azon kérdésben más és más lehet, s így különösen a szubjektív bűnösség volna nehezen megállapítható s a terhelt jogosan védekezhetnék azzal, hogy neki más véleménye volt a dologról. Mig ellenben, ha magát a jóváhagyás tényét is felveszszük az eskü szövegébe, illetőleg az eskü alatti kihallgatást ez irányban is foganatosítjuk, minden véleményeltérés ki van zárva, mert itt csak két eshetőség foroghat fenn, vagy jóháhagyta, vagy nem. Oly esetben tehát, midőn a fél az esküt letette, vagy eskü alatt vallotta, hogy a kérdéses okiratot sem ő maga alá nem irta, sem annak aláírására mást fel nem hatalmazott, s utóbb kitűnik, hogy ez igaz ugyan, de az eszközölt aláírást utóbb magára nézve kötelezőnek elismerte, mi részünkről a hamis esküt, vagy a hamis tanuzást nem tartjuk megállapíthatónak, éppen a fentebb említettük indoknál fogva; mert a ténykörülményeket tekintve nem mondott valótlanságot, a jóváhagyás ténye pedig az eskü szövegében elő nem fordul. De azért a büntetőjogi felelősséget nem tartjuk kizártnak, de nem hamis eskü, vagy hamis tanuzás miatt; hanem bűnös a csalás, illetve annak kísérletében, a szerint, a mint származott tényleges vagyoni kár, vagy nem. Megtörténhetik ugyanis, hogy a felsőbb bíróság az első bírósági ítéletet megváltoztatja s az eskütevőt más egyéb bizonyítékok alapján a letett eskü dacára marasztalja, s igy esetleg vagyoni kár nem származik. Ily esetben ugyanis a csalás tényálladékának minden eleme fenn forog; a letett eskü — de csakis ez, magában véve az aláírás, vagy a kötelezettség fenforgásának tagadása még nem — állapítja meg a ravasz fondorlatot; meg van a tévedésbe ejtés, mert ellenfelét jogos igényének érvényesítésétől elütötte, attól való elállásra bírta, illetőleg akarja birni, s fenforoghat a vagyoni kár is. Látjuk ezekből is, mily fontos s kívánatos volna az eskü megítélésénél s az eskü alatti kihallgatásoknál az utólagos jóváhagyás tényére figyelemmel lenni; azt hisszük ez esetben csökkenne a hamis eskü s hamis tanuzási bünperek száma, de másrészt a magánjogi igények érvényesítésénél sem történhetnék annyi sérelem, mert mindenesetre előbb juthatna a jogosult sok esetben a kielégítéshez. A bizonyítás felvételét elrendelő végzésről Irta: dr. RAFFAY FERENC Cegléden. Az uj sommás törvény, a mely immár egy éve van érvényben, mélyreható következményekkel járt judikaturánkban. A szó, beliség, közvetlenség, nyilvánosság és szabad bizonyítási rendszer nagy elvei, a melyekre ez a szabadelvű törvény fektetve vanmind nagyobb tért nyertek általa s ha bíróságaink jobban átértik az uj törvényt, ha az ügyvédi kar még jobban igyekszik segédkezet nyújtani a gyors és olcsó igazságszolgáltatás megteremtésének nemes munkájában, azok a hibák és káros következmények is gyérebbek lesznek, a melyek nyomában járnak a sommás eljárásnak. Ez alkalommal az uj törvény egyik világos, de következményeiben és eddigi alkalmazása mellett veszélyessé válható intézkedésére óhajtok rámutatni, éppen azért, hogy bíróságaink láthassák, hova vezet a törvénynek a felszínes vagy a nagyon is részletekbe menő végrehajtása? A 67. §. arról az esetről intézkedik, hogy ha a bizonyítás felvételének elrendelése folytán a tárgyalás elhalasztása válik szükségessé, a bíróság végzést hoz s abban a bizonyítandó tényeket és a bizonyítási eszközöket megjelöli és egyúttal kitűzi az ujabb tárgyalási határnapot. Ez a törvényes intézkedés garancia akar lenni arra nézve, «hogy a bíróság a bizonyítás telvételének elrendelése előtt annak relevantiáját, szükséges voltát megfontolja.* Ez a végzés igy tulajdonképen pervezető intézkedés lesz s maga a bíró jelöli meg, mit és milyen eszközökkel óhajt bizonyittatni. A 86. §. kimondja azonban, hogy «a bíróság a bizonyítás felvételét elrendelő végzéséhez nincs kötve. Ilyen körülmények között a 67. §. azon intézkedése, hogy a bizonyítás felvételéről szóló végzésbe «a bizonyítandó tények* is felveendők, szinte fölösleges s legföljebb arra volna jó, hogy belőle a felek és bíróság tájékozhassa magát az uj tárgyaláson. De végzetes következményekre is vezetett az eddigi gyakorlatban. Mert az ügyfelek felhasználták arra, hogy tanúikat azokra a bizonyítandó tényekre nézve amelyeket a végzés ilyenek gyanánt megjelölt, s a melyek ' előtte fel-