A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 50. szám - Az uj bűnvádi eljárás tervezete a képviselőház igazságügyi bizottságában

A JOG 199 Sz. P. Marton ekkor még megfordult és a kapacs élével még egy hatalmas ütést mért az áldozat bal combjára a melvlvel azon súlyos, azonban a bekövetkezett halállal semmiféle okozati összefüggésben nem álló testi sértést ejtett. Ékkor valamennyien és pedig Sz. P. Márton szerint vaev 50, Sz. S. Márton es S. András szerint vagy 10 lépésnyire elfutottak s onnét a ket első előadása szerint a két utóbbi, minden esetre azonban Sz. S. Márton az áldozathoz visszatért és miután még egyszer meggyőződni látszott, hogy az ott fetrengő ember tényleg R. Pál — azt husángjával néhányszor a lábán megütötte aztán pedig társaihoz visszatért. Ezek közül S. András útközben azt mondotta társainak: nekem is kellett volna neki néhányat adni. Reggelre kelve, a községben azonnal köztudomásúvá vált hogy K- Páft a mezőn megölve találták, hogy tehát I—III. r! vádlottak személyben tévedtek, mert a célba vett R. Pál helyett a mezőn káposztaföld való öntözés végett kiment, ott mi<r a vizet valamelyik felső szomszéd elbocsátja, a patak partjára leheveredett, K. Pál jó barátjukat ölték meg. Ily tényállás mellett végtárgyaláson vádlottak ellen és pedig I. r. mint közvetlen tettes, II. r. vádlott mint tettestárs és III. r. vádlott mint bűnsegéd ellen szándékos emberölés miatt emeltetett vád. A kir. törvényszék e vádat legnagyobb részben igazoltnak találta. Mert vádlottak önbeösmerésük szerint összebeszéltek arra hogy a R. Pál által rajtuk elkövetett testi bántalmakat megboszszulandják s hogy a célból a lentebb jelzett alkalmat megragadva, kimentek a mezőre, hogy az ott R. Pálnak tartott egyént a magokkal vitt eszközökkel megverjék. Az, a mi ezután bekövetkezett, a vádlottak közreműködése és e közreműködésnek büntetőjogi beszámításánál kényes megkülönböztetéseket igényel. Mert mig egyrészt tény, hogy Sz. P. Márton I. r. vádlott, az általa nagyon veszélyesnek tudott — mert hisz mint a kapacscsal állandóan foglalkozó parasztember, ez eszköznek a testi szervezettel szemben feltétlenül romboló hatását kétségkívül ösmernie kellett — kapacscsal saját beösmerése szerint tudatosan és szándékosan az alvó ember nyakszirtjére sújtott és sújtott oly erővel, hogy az alvó ember többé fel sem ébredt, — kapcsolatban azzal, hogy a közel múltban elszenvedett testi bántalom okozta bosszúvágy benne, még a legmelegebben égett, s kapcsolatban azzal, hogy ez ütésnek célba vett hatását mintegy biztosan tudva, többé már nem is a fejre, hanem még egyet a lábra vágott, — nincs kétség az iránt, hogy Sz. P. Mártonnak bár nem előre megfontolt, és ugy lehet hirtelen támadt de határozott szándéka az volt, hogy a R. Pálnak vélt embert ekként életétől megfossza. Hiszen ha I. r. vádlottnak nem ez, hanem csak az lett volna a szándéka, hogy R. Pált meg fogja verni, a túlerő tudatában az alvót felébresztette, minden esetre az ütést nem a tudatosan célba vett helyre irányozta volna. Ekként a kir. törvényszék teljesen beigazolva látja azt, hogv I. r. vádlott R. Pálnak tartott embert megölni akarta, vagyis hogy ellenében a szándékos emberölés tényálladéka kétségen kivül áll. Mig azonban ez igy áll, a kir. törvényszék a II—III. r. vádlottak közreműködésénél a tényállást ily határozottsággál beigazolva nem látja. í Mert ezekkel a vádlottakkal szemben csak az látszik beigazolva lenni, hogy ők a R. Pálnak tartott embert megverni akarták, kérdés tehát az, hogy a btőtörv. 73. §-ban a felbujtó és tettes közti jogviszonyt szabályozó elvnek szem előtt tartásával, a tettes által az összebeszélt társak szándékát meghaladó eredmény, ugyan a tettes társakat mennyiben terheli. További kérdés pedig az, hogy miután ugy a II., mint a III. vádlottnak közreműködése egymástól különbözőnek látszik lenni, mily elbírálásban részesüljön a vádlottak e közreműködése egymás irányában. Ami az első kérdést illeti, e részben a kir. törvényszék azt az álláspontot foglalja el, hogy, bár ha tény, miként a halálos testi sértést sem a II., sem a III. r. vádlott el nem követte, de mert tény, hogy azt meg sem akadályozták, sőt hívásukkal, jelenlétükkel annak végrehajtására előmozditólag hatottak ^ nemcsak, de a mennyiben ők I. r. vádlottal, bárha csak megverésre irányzott szándékkal eleve össze nem beszélnek, I. r. vádlottat nem hívják és vele a helvszinén meg nem jelennek — a végzetes cselekmény be nem következik, — a végzetes cselekményre ható, bárha csak passzív közrehatásuk kétségtelen, hogy tehát ezért büntetőjogilag felelősek. E felelősség mértékének megállapításánál, és ennek a két utóbbi vádlott irányában s egymáshoz viszonyított meghatározásánál a kir. törvényszék nem tévesztette el szem elől azt a kétségtelenül beigazolt körülményt, hogy II. r. vádlott, az I. r. vádlott ténykedése után a már talán életben sem volt emberhez visszatért, és annak lábát néhányszor husángjával megütötte, hogy tehát részéről tettleges részvétet is megnyilatkozva, a cselekmeny beszámitásánál őt a tényleg csakis paszive viselkedő III. r. vádlottal szemben súlyosabb felelősség terhelheti. A kir. törvényszék azonban szorosan a btőtörv. 70. §-ban körülirt elvhez ragaszkodott akkor, a mikor a II. r. vádlott közreműködését is csak a bunsegédség színvonalára szállította le. . Mert a hivatkozott § azt mondja, hogy tetteseknek tekintendők mindazok, a kik büntettet vagy vétséget együtt vagy közösen követik el. Már pedig orvosszakértőileg is beigazolt tény egyrészt az hogy K. Pál elhalálozásának közvetlen és feltétlen oka a kizárólag I. r. vádlott által a koponya hátuljára mért ütés volt, másrészt az, hogy azokat a testi sértéseket, melyeket II. r. vádlott az áldozaton ejtett, a szakértők nem is constatálták. annál kevésbé hozták azokat az eredménnyel bármi nemű összefüggésbe. A törvény által jelzett <büntett> ez esetben kétség kivül a szándékos emberölés lévén, a kir. törvényszék ezt II. r. vádlott irányában azért sem látja fenforogni, mert ellenében csak az van igazolva, hogy «megverésre beszélt össze*, és hogy ez összebeszélésnek, és a megverésre irányzott szándéknak korlátait még akkor sem hágta túl, ha elfogadjuk az orvosilag meg sem állapított és hussángal ejtett sérüléseket. De nem látja fennforogni azért sem, mert a hivatkozott törvény mely határozottan a «büntett» létrehozatalában való együttes vagy közös, mindenesetre azonban közvetlen közreműködést feltételez, mi pedig II. r. vádlott terhére igazolva nincs, — annál kevésbé, mert hiszen nincsen kizárva az, hogy K. Pál az I. r. vádlottól elszenvedett testi sértés következtében azonnal elhalálozván, — a II. r. vádlott által, már csak élettelen hullán ejtett ütések tárgy nélkülivé váltak.'! A kir. törvényszék tehát II. r. vádlottnak azt a ténykedését, hogy a R. Pálnak tartott embert, ugy lehet - hullát ütötte, nem cselekvését minősítő, hanem a büntetés kiszabására sulyositólag ható körülménynek fogadta el. Ezek szerint a fentebb jelzett s mindkét II, és III. r. vádlott közreműködésére felhozott körülmények csak is annak megállapítására szolgálván, hogy ők azzal I. r. vádlott által elkövetett szándékos emberölést előmozdították, könyitették — ezeknél fogva közreműködésüket csupán a btv. trv. 69. §-a 2-ik pontja szerint minősülőnek venni és vádlottakat a szándékos emberölés bűntettében mint bűnsegédeket elitélni kellett. Igaz ugyan, hogy a hivatkozott bt. 69. §. 2-ik pontja hasonlóképen azt feltételezi, hogy a bűnsegéd az ő közreműködésével a bűntett vagy vétség elkövetését szándékosan előmozdítsa vagy könnyítse, s igaz ugyan, hogy II. III. r. vádlott eleve eltökélt, összebeszélés által is megállapított megverés szándéka és a tényleg bekövetkezett eredmény között hézag jelentkezik, ám de ha figyelembe vesszük, hogy a II. III. r. vádlottak hasonlóképen fel nem ébresztették az alvót, és nem csak tűrték, hanem jelenlétükkel előmozdítottak azt, hogy I. r. vádlott a kapocs fokát használja és azt szemük láttára az alvónak legveszedelmesebb test részére alkalmazza, s alkalmazza oly erővel, a melynek gyászos következményeit ők az I. r. vádlottal egyenlő módon előre láthatták — ezzel a hacsak nemleges közreműködésükkel is a fent jelzett hézagot kitöltötték. De a tett után tanúsított viselkedésük, hogy egyikök sem gondolt az áldozat további sorsával, hogy mintegy a vádlottak mindenike tisztában volt a bekövetkezett eredmény iránt, nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a mit I. r. vádlott a fentiek szerint szándékosan elkövetett, abban őt II. III. r. vádlottak szándékosan támogatták és a veszélyes cselekményt elősegítették. A budapesti kir. ítélőtábla szándékos emberölés büntette és egyéb bűncselekmények miatt vádolt fogva levő Sz. P. Márton és társai elleni bűnügyében következőleg itélt. A kir. Ítélőtábla a kir. törvényszék Ítéletét részben megváltoztatja akként, hogy 1. Sz. P. Márton fegyházbüntetését tíz (10) év és három (3) havi tartamra felemeli, politikai jogai gyakorlata felfüggesztésének tartamát három (3) évre leszállítja. 2. S. Andrásnak fegyházbüntetését három (3) évi tartamra felemeli ezzel a változtatással és azzal a meghatározással, hogy fogvalevő Sz. P. Márton, Sz. S. Márton és S. András fegyházbüntetéseik a mai naptól számitandók és azokból az 1894. évi augusztus 11-től a mai napig kiállott vizsgálati fogság által a btk. 94-. §. alapján fejenkéntié) négy hónap kitöltöttnek veendő, a kir. törvényszéknek Ítéletét, mégis rendelkező részének következő helyesbítése illetve kiegészítése mellett, hogy: a) Sz. P. Márton R. M. Pál és K. Máté büntetései K. Máté pénzbüntetésének kivételével összbüntetésnek nyilváníttatnak, b) hogy a most nevezett vádlottak büntetésénél a btk. 98. §. is Sz. P. Mártonnál a btk. t339. §. és 341. §. K. Mátéra megállapított pénzbüntetés a vádlót at terhelő súlyos testi sértés vétségének mellékbüntetését képezi. Indokok: 1. Minthogy Sz. P. Márton a btk. 279. §. alapján a btk. 91. alkalmazásának 10 évnél rövidebb tartamú fegyházra el nem ítélhető, minthogy a kir. törvényszék ennek a vádlottnak javára csak is a btk. 91. §. alkalmazta s a büntetésnek további enyhítését, tehát a 92. §. alkalmazását a kir. Ítélőtábla sem találta indokoltnak, minthogy ily körülmények között ennek a vádlottnak fegyházbüntetése 10 évnél nagyobb kell hogy legyen, mert ellenkező esetben a vádlottat terhelő lopás büntetlen maradna, a kir. ítélőtábla ennek a vádlottnak büntetését aránylag felemelte; a politika ijogok felfüggesztésének tartamát pedig 10 évről 3 évre leszállította, azért, mert ez a mellékbüntetés csakis a lopás vétsége után szabható ki vádlottra, mert a 289. §. alapján ez a mellékbüntetés meg nem állapitható. 2) S. Andrásnak büntetését a kir. ítélőtábla Sz. S. Márton büntetésével egyenlő mértékben állapította meg, mert mindkét vádlott teljesen egyenlő bünsegédi tevékenységet fejtett ki. Sz. S. Mártonnak a bünsegédi tevékenységéhez nem is tar-