A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 44. szám - Magánlaksértés és halmazat (Döntvénybirálat)

A JOG 315 általános birói ügyviteli szabályok tárgyában kiadott rendelet 25. §-ában foglalt esküminta szerint az itélőbirák. kik közzé a fentiek szerint az albiró is tartozik, esküjében benfoglaltatik, hogy a biró lelkiismerete és meggyőződése szerint szolgáltatja az igazságot. Kérdem már most, hogy egyeznek össze ezen törvényszakaszok és ezen esküforma a büntető ügyviteli szabályok többször idézett 15. § ával, mely szerint a kirendelt albiró mint a vizsgálóbíró segédje, ennek vezetése és ellenőrzése és felelőssége mellett működik és köteles utasításait teljesíteni, ugyanaz az albiró, a ki ha a járásbíróságokhoz, melyeknek hatásköre tudvalevőleg az űj sommás eljárás életbelépte óta rendkívül nagyobbodott és melyek úgyszólván alapkövei az igazságszolgáltatásnak, neveztetik ki önállóan és függetlenül itélkez'k. A mi igazságszolgáltatásunk és szervezeti törvényeink a segéd birói intézményt nem ismerték, mert az albiróra is ítélkezés van bizva, a melyiyel pedig együtt jár a teljes és kizárólagos egyéni felelősség is, a mely az u. n. segédbirói tevékenységnél ki van zárva. Már pedig a fentidézett szakaszai a büntető ügyviteli szabályoknak nemcsak hogy segéd-birói tevékenységet ruháznak az albiróra és őt teljesen alárendelik a vizsgálóbírónak, hanem egyenesen segédnek is nevezik. Könnyen elképzelhető és megmagyarázható, hogy a vizsgálóbírói segéddé degradált albiró az ö megkötött és a vizs gálóbiró belátásától, tetszésétől, esetleg önkényétől függő működési körében nem fejthet ki oly eredménydús tevékenységet, mint ha tisztán az egyéni felelősség érzete alatt és az ezzel karöltve járó ambitiótól is sarkaltán, önállóan és függetlenül járhatna el. A mostani ügyviteli szabályok módot adnak a vizsgálóbírónak — nem mondom, hogy ily esetek már gyakran előfordultak ; de minthogy mindnyájan gyarló emberek vagyunk, előfordulhatnak — oly intézkedésekre az albirákkal szemben, a melyek a helyett hogy gyorsítanák az ügymenetet, arra csak bénitólag hatnak ; teszem fel azt, ha például a vizsgálóbíró a mellé rendelt albiróval irálygyakorlatokat végeztet, viszszaadván és újból fogalmaztatván vele jelentéktelen végzéseket, megkereséseket stb., egyszerűen azért, mert ezek irálya az ő, t. i. a vizsgálóbíró szája izének meg nem felel. De némely apróságok és külsőségek miatt — bár ezek is elkedvetleníthetik az illetőt, a kivel szemben alkalmaztatnak — hanem főkép mert a Lirói függetlenség csorbítását látand benne, nem tarthatom szerencsés gondolatnak az albiráknak vizsgálóbírói segédekként való kirendelését. Ha a járásbíróságoknál polgári és bűnügyekben teljesen önállóan és függetlenül ítélkező albiró az igazságügyi kormány nézete szerint nem bír azon tapasztalattal és gyakorlattal, hogy reá a törvényszékek hatáskörébe tartozó egyes vizsgálatok önálló és független vezetése bizható lenne, akkor szerény nézetem szerint az albiráknak a törvényszékeknél vizsgálati teendőkkel való megbízása inkább teljesen mellőzendő volna, semmint hogy belőlük vizsgálóbírói segédek teremtessenek, I A segédi teendőket a jegyzők és aljegyzők is elvégezhetik. Végül még csak a2t kívánom megjegyezni, hogy a tapaszj tálat legalább itt a fővárosban azt mutatja, hogy a vizsgálóbirák a nekik kiosztott temérdek vizsgálat és a sok administrativ teendők mellett, amúgy sem tehetnek eleget az ügyviteli szabályoknak, különösen az albiráknak kiosztott vizsgálatokra vonatkozó felügyelet és ellenőrzés tekintetében ; mert ha az albirák minden egyes vizsgálatát figyelemmel kisérnék, nem maradna physikai idejök arra, hogy a bonyolódottabb vizsgálatokat magok foganatosítsák. Végeredményében tehát oda lyukad ki a dolog, hogy az albirák a legtöbb esetben tényleg önállóan és saját belátásuk szerint járnak el, a nélkül azonban, hogy ezen önállóságban örömük telhetnék ; mert ők ennek dacára megmaradnak vizsgálóbírói segédek és a nekik juttatott feltételes önállóság mellett könnyen megtörténhetik, hogy az esetben, lia a vizsgálat hibásan van vezetve, ezért ők vonassanak felelősségre, ellenben ha a vizsgálatok vezetése megfelelő, ez nem nekik, hanem a vizsgálóbírónak tudassék be érdemül. Magánlaksértés és halmazat. V (Dőntvénybirálat). Irta : Dr. HEIL FAUSZTIN bpesti kir. táblai biró. A halmazat kérdésében a helyes felfogásnak mindinkább terjedő érvényesülését judicaturánkban általában tagadni nem lehet. A judicaturából mindinkább eltűnik az u. n. eszmei halmazat fogalma, mely csak arra való, hogy a legvilágosabb kérdéseket elhomályosítsa, s a legegyszerűbb dolgokat valóságos jogi talányokká tegye s melyet különben btkvünk nem is ismer, mert a btkv. 95. §-a eszmei halmazatot nem is emiitvén, az abban tárgyalt esetet eszmei halmazatnak elkeresztelni nem is lehet. A helyes felfogás érvényesülése azonban bizonyos mértékben még mindig ösztönszerű inkább mint öntudatos. Ez alól a szemrehányás alól a judicaturát felmenteni nem lehet. Ezt bizonyítja a judicaturában, — nemcsak az egyes esetek eldöntésében, — hanem az indokolásban észlelhető ingadozás és ellenmondás. Különösen alkalmas ennek illusztrálására a magánlaksértésre vonatkozó judicatura. Az elvi álláspontnak helyes és öntudatos felismerése az ingadozásnak lehetőségét a priori kizárja s biztosítaná nem csak a döntéseknek, hanem azok indokolásának is — az ítélkezésben annyira kívánatos — egyöntetűségét és stabilitását. Hogy ettől a judicatura mennyire távol áll még, s hogy ennek oka nem más, mint az egység és többség elvi külömbségnek öntudatos, s határozott felismerése, és a felismert elvnek gyakorlati érvényesítése, azt a magánlaksértésre vonatkozó judicaturának rövid áttekintése, kommentár szüksége nélkül is kézzelfoghatóan be fogja bizonyítani. Az ebből a célból kiszemelt esetekben a magánlaksértésnek: a) testi sértéssel; b) szándékos emberöléssel; c) személyes szabadság megsértésének külömböző eseteivel; d) becsületsértéssel; e) kihágást képező fenyegetéssel; f) vagyon elleni bűncselekményekkel; gi vagyonrongálással való összetalálkozásánál van szó. Az esetek egy részében pedig lassanként átváltoztak női ruhanemüekké, ügy hogy Fanny nagy kofferje, melyet csupa elővigyázatból a szobaasszonyánál tartogatott, szinte duzzadt a sok szép abroszok, nagykendők és egyéb hasznos női holmiktól, melyek mind a Károly szerelmének pénzzé átváltozó értéke ellenében lettek beszerezve. Az idő haladt s egy szép napon, mely azonban jóval megelőzte azt a bizonyos ismert határidőt, a melyben Károly joggal számíthatta magát egy születendő gyermek atyjának, beköszönt a gólya s Károly, ki e szép nap előérzetében annyit áldozott az anyára, kétségbeesve constatálta, hogy ő tulajdonképen egy boldog előzőnek az áldozata, s a féltékenysége folytán előidézett szemrehányással telt pillanatok egyik leggyengébbikében a szép Fanny maga is beismerte, hogy a csecsemőnek semmi joga sincs Károlyra hasonlítani. Károly ezen nagyon elbúsulta magát, elcsapta Fannyt s elkeseredésében oly szórakozottá vált, hogy egy szép napon I elvesztette a borravalókhoz való jogát s a kávéházból kitéve, jó ideig űj helyre nem tudott szert tenni. Lassanként az összes frakkok, sőt a saccók is a zálogházba vándoroltak, s egy szép napon Károly egy krajcár pénz nélkül állt, s hogy a végső szükség valami bűnre ne csábítsa, felkereste i az ő Fannyját s felhozta előtte az érte hosszű hónapok során hozott áldozatokat és megalázva magát kérte, hogy segítsen rajta pár krajcárral, mig álláshoz jut. Fanny azonban sohasem szerette a kicsavart citromokat s miután Károly ez idő szerint legjobban hasonlított egy darab száraz citromhéjhoz, természetesen kénytelen volt belátni, hogy Fannyt erőszakkal kell megtanítani arra az erényre, a mely «hála> név alatt található meg a lexiconok- és szótárakban. Fanny egyszer nem volt otthon s ő elővette az ö már rég üresen álló kofferjének kulcsát és felnyitotta az ő pénze árán megtöltött bőröndjét a Fanny leányzónak s elvitt belőle annyit, hogy közös ismerősünk, «Kohn úr», egy teljes forintot és egy lejárathoz kötött sárga cédulát adott neki érte. Iszonyattal értesült azonban Fanny a «büntetőtörvény ••> 333. §-ába ütköző és a 33G. §. 4. pontja szerint minősülő lopás bűntettének elkövetéséről, a melyben — a méltányos és igazságos panasza folytán — bűnösnek is Ítéltetett a szegény Károly és ezért 6 havi börtönnel lett sújtva. Mikor ezt meghallottam, rémülettel eltelten sikoltottam fel, mintha csak én lettem volna a vádlott. Az elnök rendreutasított, s mikor az indokokat felsorolta, azt hallottam, mikép ezen itélet csak a büntetőtörvény ügynevezett lelkiismereti §-a, azaz a 92. §. alkalmazása mellett volt így meghozható s hogy a törvény alapján kisebb büntetést kiszabni Károlyunk esetében absolute nem lehetséges. Elszörnyüködtem s eszembe jutott az előbbi bűneset derék csalója, a kinek ugyanezen törvény, valami kis dátumbeli tévedés alapján elévitette a bűnét s ki most már rég űj hirdetéseket toncipiál a kölcsönöket közvetítő bureaujában, mig a szegény pincér Ű havi börtönt kapott, mert nem akart lopni s járatlan volt annak megállapításában, hogy az ő pénzén vett «ingó» reá nézve még a végszükség esetén is «idegen». Nem akartam a következő bűnesetet is meghallgatni, s midőn nyomott kedélylyel lesiettem a nagy lépcsőházban s kiértem az utca fülsüketítő zajába, szinte megbántam, hogy pár órával ezelőtt oly igaz áhítattal nézegettem a palota díszes épületét s még méltó csendről is óhajtottam gondoskodni körülötte. Most már jobb szeretem igy. Jobb ha abból, a mi ott bent történik, nem is hallatszik ki semmi.