A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 3. szám - Az új igazságügyminister - Bevált. (?) 1. [r.]

18 A JOG iránt, hogy még akkor sem veszíti el idealistikus felfogását, a mikor két hónap lefolyása alatt 567 fizetési meghagyási kérelemmel, tehát a lehető leglélekölőbb beadványnyal van sújtva, a melyekről cikkének végén ő maga is beismeri, hogy azok az ő bíróságára »elviselhetlen súlyokat" raknak és a melyek szerinte is még tűrhetlenebb viszonyokat fognak teremteni akkor, ha ezen fizetési meghagyási ügyek majd a végrehajtás stádiumába fognak lépni. Az olyan bíró, a ki még az ilyen keserves tapasztalatok után is meg tudja őrizni idealizmusát, az annyira tiszteletre és bámulatra méltó, hogy annak még tévedéseit enyhébben kell megítélni. De azt már nem hallgathatom el, hogy a mélyen tisztelt járásbiró úr bizony alaposan és sokban téved cikkében és az »audiatur et altéra pars« elvénél fogva legyen szabad nekem. »a kishitű dajkák« egyikének ezen tévedésekre tételről tételre rámutatnom. Kovács Béla járásbiró úr tévedései kétfélék: elméletiek és gyakorlatiak. Elméleti tévedés az, ha valaki azt hiszi és hirdeti, hogy valamely igazságügyi törvénynek az lehet a helye s célja, hogy a perek számát csökkentse. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a perek számának túltengése ideális állapot, sem nem azt, hogy azon bárkinek is örülnie kelljen; hanem csak az ellen emelem fel tiltakozó szavamat, hogy valamely törvénynek az az intentió, az a célzat imputáltassék, hogy a perek számát mesterségesen apaszsza. A mi mesterséges, az a természetnek és természetességnek ellensége, a természetet elnyomni pedig mindig csak káros és veszélyes. Már eleve is tiltakozom azon esetleges ellenvetés ellen, hogy az ügyvéd szól belőlem, a ki a perekből él; én pusztán és tisztán a jogbölcselet álláspontjáról szólok és büszke önérzettel és örömtelt szívvel emlékezem vissza és hivatkozom halhatatlan mesteremre és tanáromra, a világhírű Iheringre, a kinek felejthetetlen szavaiból megtanulta az egész jogászvilág, hogy' éppen a jogért való küzdelem az, a mi az embert emberié teszi és az oktalan állattól megkülönbözteti. Ha tehát az ember magát jogában sértve érzi, akkor á.n keljen és kelhessen is annak a védelmére és a j o gállam azért jogállam, hogy a jogoknak jo-. gos megvédését lehetővé tegye, ne peTdig megnehezítse. Az tehát végzetes és elítélendő tévedés, ha valamely törvényt azért magasztal valaki, mert az a perek számát mesterségesen, tehát természetellenes módon csökkenti. Ezen elméleti tévedés helyreigazítása után áttérek a t. cikkíró úr cikkében foglalt gyakorlati tévedésekre. Azt mondja a t. cikkíró úr, hogy két »h o s s z ú hónap« tapasztalataira fekteti észleleteit. Engedelmet kérek, de két hónap nagyon is rövid idő és még egy esztendő sem elég arra, hogy valaki — tehát akár ő, akár én — apodicticus bizonyossággal állítsunk fel bizonyos tételeket, és éppen ezért é n sem arrogálok jelen nyilatkozataimnak csalhatatlanságot, hanem egészen szerényen állítom azt, a mit egyrészt az eddigi honi tapasztalatokból, másrészt a Németországban a mult őszön tett tanulmányaimból és az észszerű okoskodásból meritek. Bátor leszek a cikk sorrendét követni. Kovács Béla úr a statistikára hivatkozik. Én is követem példáját ; de csak azért, hogy megmutassam, mennyire csal az ő statistikája. A t. cikkíró úr azt mondja, hogy a karánsebesi jbiróságnál a mult november és december hónapokban 60 új per folyt be — beleszámítva az A és a B naplós ügyeket — holott ezelőtt két hónap alatt 140—170 perügy érkezett az ő járásbíróságához. Elhiszem, hogy igy van, bár nem értem, mert nem is szólva a községi bíróságtól felebbezett ügyekről, a 20—50 frtig terjedő ügyek is sommás perek lettek november 1-seje óta, ezzel tehát okvetlenül szaporodtak a sommás perek ; de akkor viszont higyje el nekem is a t. cikkíró úr, hogy a szegedi járásbíróságnál 1894 november és december hónapokban 1,683 új sommás per indíttatott, holott az 1893-ik év ugyanazon két hónapjában csak 600 sommás per tétetett folyamatba. Azt hiszem, ehhez nem kell bővebb magyarázat arra nézve, hogy a t. cikkíró úr kiindulási pontja és igy az abból vont következtetések is önmaguktól elesnek. De menjünk tovább. Azt irja az igen tisztelt járásbiró úr, hogy a »közérdeklődés« által felkarolt és »mindenek felett helyes és célszerű fizetési meghagyások intézménye« is meg fogja apasztani a perek számát. A karánsebesi járásbíróságnál a jelzett két hónapban 567 fizetési meghagyás iránti kérelem lett benyújtva (pláne »szóval«!) és ezek ellen csak 40—50 ellentmondás érkezett; ezzel símben a szegedi kir. járásbíróságnál a mely 200,000 embernek a járásbírósága, ugyanezen idő alatt csak 71, mondd hetvenegy fizetési meghagyás lett kérve, pedig talán csak nem fogja t. cikkíró úr azt állítani, hogy a szegedi és szegedvidéki közönség nem mondható »intelligensnek«, holott köztudomású dolog, hogy a legutolsó szegedi paraszt is valóságos kereskedői elmeéllel, sőt furfanggal van megáldva és nagyon is jól tudja, hogy miben áli az ő érdeke; de éppen ezért irtózik az olyan törvénytől, a mely megengedi azt, hogy még a végrehajtás stádiumában is lehessen ellenmondással élni és a kiküldött végrehajtót ilyennel egyszerűen kiakolbólitani. Legyen nyugodt a t. cikkíró úr, most még nincs ellenmondás nála, mert az ő tudatlan oláhjai még nem tudják, hogy ellenmondani lehet, méltóztassék csak a szegedi járásbiró urat megkérdezni, az majd megmondja neki, hogy a 71 — mondd hetvenegy — fizetési meghagyásnak majdnem mindegyike ellenmondással íett megtámadva. Ezekkel Kovács Béla járásbiró úr statistikai adatait kellő értékükre leszállítva, áttérek cikkének többi részére. Elismerem, hogy igaza van abban, mikép az új eljárás az ítélkezés alaposságát előmozdítja és biztosítja; elismerem, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése a bíró magasztos hivatását igazán előmozditja; elismerem, hogy a részitéletek intézménye okos és célszerű intézmény, sőt mi több, elismerem és hangsúlyozom, hogy az új sommás eljárási törvényben még számtalan más felette üdvös ujitás foglaltatik, a melyekről ő meg sem emlékezett, holott azok bizony érdemesek lettek volna a felemlitésre és — ha már dicsérni akarunk — az őszinte dicséretre; de azt már nem ismerem el, és azt senki sem hiszi el, hogy az új törvény az eljárást g y o rsitjaés rövidíti! Az elsőbiróságoknál gyorsításról szó sem lehet addig, a míg a bírói létszám és az irodai személyzet legalább négyszer akkorára nem emeltetik. Szegeden ezelőtt az »elavúlt, kopott rendszer« alatt zúgolódtunk, ha két hetesnél hosszabb terminust kaptunk ; ma Szegeden 2 hónapos terminusok járják, Budapesten pedig már éppen júliusra tűznek ki határidőket. A kiadmányozás ezelőtt 1 —2 nap alatt okvetlenül megtörtént, ma ellenben még egy végrehajtási darab is 8—10 napig fekszik az irodában. Hát igazán oly gyöngyéletet teremtett ez a magasztalt új eljárás ?! De elismerjük, hogy ezen lehetne segíteni és e z é r t nem a rendszer, hanem a módszer, t. i. az állami igazgatás fukarsága a hibás, holott a t. cikkíró úr szerint az új törvény már csak azért is »beválik«, mert azt a nagy »eredményt« szülte, hogy »szép jövedelmet hoz az állampénztárban Ha tehát azt a szép jövedelmet a bírói létszám és az irodai személyzet szaporítására és mindkettőnek tisztességesebb javadalmazására fordítaná az állam, akkor e z e n a bajon igenis lehetne részben segíteni, de akkor is csak részben, mert éppen az új eljárás ezer és ezer módot ad arra, hogy alperes — legfelebb egy kis költség árán — a pert a végtelenségig elhúzza, elhalaszsza. Ellenben a felebbezési eljárásban ott nincs óvszer a perek végtelen lassúsága és hosszadalmassága ellen. Legyen szabad a sokból csak egyetlenegy példát felhozni. Az új sommás eljárási törvény 160. §-a szerint az »oly tényállítások és ténybeli nyilatkozatok, melyek a felebbezésben és az előkészítő iratokban nincsenek meg vagy ezeknek tartalmától eltémek«, a jegyzőkönyvhez melléklendő irattal állapitandók vagy — mondjuk — állapithatók meg. Lássuk már most, mi volt a törvényhozó célja ezzel a rendelkezéssel és mi lett annak a gyakorlati következménye ? A törvényhozó célja az volt, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv es igy a tárgyalás rövid legyen; a gyakorlati következmény pedig az, hogy az Írásbeli nyilatkozat bemeiléklésére utasított fel, szép kényelmesen neki áll a fogalmazáshoz és az íráshoz es a felebbezési tanács - addig tétlenül kénytelen várni és ha nem akar unatkozni, az időjárásról kénytelen beszélgetni. Egy-ket ily ±n pausa és eltelik a délelőtt s elmarad minden mas tárgyalás. Tapasztalatból beszélek ; ez igy van Szegeden is, máshol is, es minden ügyvéd s minden bíró, a ki az ilyen felebbezési tárgyaláson jelen volt, azzal az érzéssel hagyja el a termet, hogy ez bizony nem jól van igy, nem is szólva arról, hogy az ilyen irásos an is végzett szóbeli tárgyaas valóságos vaskarika fából Ue ne folytassuk tovább; két hónap valóban kis idő