A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 5. szám - A sikkasztás és furtum possessionis - A néprögtönbiráskodás törvénye Észak- Amerikában. A Linch törvénye. Befejező közlemény 5. [r.]

A J OQ. 35 is, hogy oly egyén tulajdona és birtokában lévő dolgok is lefoglalhatok, zár alá vehetők, a ki ellen a zárlat vagy végrehajtás elrendelve nem lett (1881. évi LX. t.-c. 48. §-a) s igy miután a zár alá vett és náluk hagyott, reájuk bizott dolgokat mindketten elidegenithetik és ezzel a btk. 359. §-ában körülirt delietumot elkövethetik, nem érdektelen a kérdés : Mily módon alkalmaztassák ilyen esetekben a törvény, mivel annak szövege szerint csupán a dolog tulajdonosa lenne a btk. 359. §-a alapján fenyítendő? A gyakorlati élet a btk. 359. g-a alá vonható, deadelictum alanya és annak a zár alá vett dologhoz való jogi helyzetét illetőleg mégis egymástól lényegesen különböző és más elbírálást igénylő reatumokat produeált, a minek azután az lett a következménye, hogy ezen delictum tekintetében oly jogi bonyodalmak állottak elő a judieaturában, a melyeket a felsőbb bíróság csakis elvi határozat meghozatalával volt képes megoldani. A kir. Curia ugyanis a complicált kérdés elöl olykép vélt kitérhetni, illetve az által hitte azt megoldhatónak, ha a törvény szövegét részben megváltoztatja s az abban megjelölt alany, a tulajdonos helyett, a »v égre hajtást szenvedőt* tekinti a delictum egyedüli és kizárólagos subjectumának és ezért a GS. szám alatt hozott döntvényének indokolásában kinyilatkoztatta : »h o g y a btk. 359. §a csakis a végrehajtást szenvedő ellenében alkalmazhat ó.« A döntvény indokolásában azonb:m a Curia — nézetem szerint — a nélkül, hogy a felmerült vitás kérdést a maga egészében és teljesen megoldotta volna, inkább a másik szélsőségbe csapott át s azért szintén ép oly helytelen, mint a törvény szövege, mert akár a dolog tulajdonosa, akár pedig, eltekintve attól, hogy például fenyítő zárlatnál végrehajtást szenvedő volta képen nincs Í3, a végrehajtást szenvedő tekintessék egyedül a btk. 359. §-a szerint miuősülö sikkasztás kizárólagos alanyának, még mindig marad és létezik egy tekintélyes száma a tetteseknek, a kiket a törvény eieu szigora sújtani nem fog. Az tény és a törvény intentióját az elvi határozat alapjául szolgáló concret esetben nem is lehetett másként kimagyarázni, a mivel különben a Curia csak a helyes állásponthoz közeledett, mert ha a végrehajtást szenvedő a nála zár alá vett dolgokat elidegeníti, vagy elzálogosítja, a btk. 359. §-ába ütköző sikkasztás delictuma tényleg csakugyan megvalósul, akár tulajdonosa ö a zár alá vett dolgoknak, akár nem. Igaz, hogy ezen álláspont, ezen törvénymagyarázat a-törvény szövegének meg nem felel, azzal ellentétben áll, de azért mégis ily esetekben hiába védekezik a végrehajtást szenvedő azzal, hogy a zár alá vett és általa elidegenített dolgoknak nem ö a tulajdonosa s így ő a btk. 359. §-a szerint nem büntethető, ezen a törvény szövegére való hivatkozás, még ha egy harmadik személy tulajdonjoga igazoltatnék is, öt a bűnvádi felelősség alól fel nem mentené. Elég sajnos és nem is igen épületes dolog, hogy a codex határozott rendelkezésén a judicaturának ily erős rést kellett ütni, de vájjon hová vezetett volna azon makacs megállapodás a criminalis igazságszolgáltatásban, mely a szentesitett törvény szövegével a kezében a btk. 359. §-a szerint minősülő sikkasztás alanyául egyedül és kizárólag csakis a dolog tulajdonosát tekintvén, minden más tettest ezen delictum alól egyszerűen felmentene.J Az ilyen judicatura mellett a nem büntethető sikkasztások napirenden lennének és pedig annál is inkább, mert ez által a dolog valódi tulajdonására nézve a kellemetlen igényper teljesen feleslegessé válnék és az igénylők legnagyobb része a végrehajtást szenvedettel — persze titokban — összejátszván, a lefoglalt dolgokat általa elidegenittetnék s a midőn ezért bűnvádi felelősségre vonandó lenne, a tulajdonjog igazolását a reájuk nézve sokkal kényelmesebb és nem is oly költséges fenyítő perútra terelnék. És viszont. Ha a kir. Curiának elvi kijelentése szerint biráltatnának el ezen reatumok kizárólag, ugy ismét az 1881. évi LX. t.-c. 48. §a alapján a másnak birlalatában lévő és zár alá vett ingókat a birlaló elidegenithetné, a nélkül, hogy büntethető lenne, még akkor is, ha a dolog tényleg a végrehajtást szenvedetté, mert hiszen nem ö a végrehajtást szenvedett és igy bűnvádi felelősségre nem vonható, a btk. 3ö9. §-a reá nem alkalmazható. Avagy talán a btk. 368. §-a alapján a jogtalan elsajátítás vétségében lehetne vétkesnek kimondani? Ha ő a tulajdonos, vagy a tulajdonos beleegyezésével, vagy annak számára veszi el a zár alá vett dolgot, akkor igen, különben pedig nem. A btk. 359. §-áuak szövege tehát minden körülmények között módosítandó, de nem a kir. Curia elvi határozatához képest, hanem oly módon, hogy a delictum összes subjecturaai annak alapján bűnvádi felelősségre vonhatók legyenek. Ez pedig csak az által érhető el, ha az következőkép formuláztatik : 359. §. Sikkasztásnak tekintetik és a btk. 358. §-ában foglalt megkülönböztetés szerint egy évig terjedhető fogház, illetve öt évig terjedhető börtönnel büntetendő az, a ki a bíróság vagy más hatóság által ellene elrendelt zárlat vagy végrehajtás folytáu zár alá vett és nála hagyott, vagy reá bizott dolgokra nézve a btk. 355. §-ában megjelölt cselekmények valamelyikét elköveti. Ugyanezen büntetéssel sújtandó az, a ki az 1881. évi LX. t.-c. 48. §-a alapján zár alá vett, nála hagyott vagy reá bizott dolgokra nézve, a mennyiben nem ő a tulajdonos, a btk. 355. §-ában megjelölt cselekmények valamelyikét elköveti, illetve a dolgot nem a tulajdonos beleegyezésével, vagy nem annak a számára veszi el. Ez a definitio, ez a meghatározás azután magában foglalja, bűnvádi felelősség alá vonja a reatum összes lehető subjectumait, mert: 1- ször, ha a dolgot a végrehajtást szenvedő idegenitené el, akár tulajdonosa, akár nem a dolgoknak, a btk. 359. §-a minden nehézség nélkül alkalmazható; 2- szor, ha pedig a dolog harmadik személy birtokában van, akkor: A Loi Linch Uj-Orleansban 1891. márc. 14. történt érvényesítésének nagy fontosságú epizódja is van, mely a nemzetközi viszonyokra vonatkozik, s melynek kifejlődése, a jogászokra nézve is több érdekes momentumokat tüntet fel. Az orleansi eseményből ugyanis közjogi viszály, nemzetközi összeütközés keletkezett Olaszország s az észak-amerikai szövetséges állam közt. Az itt meggyilkolt 11 olasz közt 4 volt, kik nem voltak honosított amerikaiak, tehát az olasz király alattvalóinak voltak tekintendők. Ez alapon az olasz kormány azt követelte, hogy egyrészt a bűntettesek a bíróság elébe állíttatván megbüntettessenek, másrészt hátrahagyottjaik kármentesittessenek. Az észak-amerikai kormány azt megtagadta. Az igy keletkezeit diplomatiai viszályba először is a bűntettesek kiadására vonatkozó nemzetközi jogviszony lett bekeverve. Olaszország s Eszak-amerika közt létezik 1871. febr. 26-ról kereskedelmi hajózási szerződés, melyben következő pont foglaltatik : »Les citoyens de chacun des hautes parties contractantes recevront dans les états et territoires de l'autre la plus constante protection pour la sécurité de leurs personnes et de leurs proprietés.<< (A magas szerződőfelek mindenikének alattvalói, a másiknak államterületén a legbiztosabb védelemben részesülendnek személyi s vagyoni biztosságuk tekintetében.) Ebből az olaszok levonták igényeiknek megfelelő következtetéseket. A másik kormány azonban tagadta, hogy azon szerződésben az amerikai területen létező olasz alattvalók életét s vagyonát biztosították volna, azt mondván : »Hors d'un pacte formel nous n'avons pas de devoirs internationaux a remplir envers les Italiens.« (Valódi szerződésen kivül nincsenek semmi nemzetközi kötelmeink az olaszok irányában.) Itt az amerikai kormány világosan az »Extrad i t i ó t« s az azt tárgyazó nemzetközi szerződéseket értette, a miből hosszas diplomatiai fejtegetések származtak, történelmi előadásokkal az ily kiadásokra vonatkozó esetekről, nevezetesen 1854-ből a spanyol s amerikai kormány közötti Lopez-féle s ugyanazok közt 1860-ban Arguelle hivatalnok elfogatására vonatkozó összeütközésekről. Kétségtelen azonban, hogy az orleansi esetben s közjogi viszályban távolról sem forog fenn az »Extraditio« kérdése, melynek csakis szerződésen alapulható kötelme iránt kétség nem foroghat fenn a nemzetközi jogviszonyokban. Az idegen honosságú bűntetteseknek kiadatása s az idegen honpolgárok irányában elkövej tett büntettek tetteseinek, maga a bűntett teréül szolgált terület I hatósága általi felelősségre vonása, két egymástól lényegesen küI lönböző jogi tényezőket képeznek. Azonban az iránt nem lehet kétség s ez az amerikaiak által el is lett ismerve, hogy a nemzetek közt léteznek bizonyos ; kötelmi viszonyok, melyek nem szükségeinek okmányszerü szeutesitést. Es itt a lázadás, rebellió, forradalom jogi fogalma s kifolyásai váltak vita tárgyává. Az észak-amerikai kormány azon állítással s kifogással állt elő, hogy az olaszok legyilkolása a nép lázadásában s annak folytán történvén : az állam azért elégtétellel nem tartozik. Az a kérdés hozatott tehát szőnyegre, hogy ily helyzetben, midőn a hatóságok rendes működési köre megszűnik, midőn a közhatalom ereje egyedül a katonai önvédelemre szorítkozik és a ! midőn saját alattvalóit sem védheti meg akár a személyi, akár a | vagyoni veszélyektől: akkor kötelezhető-e elégtételre oly bántalmakért, melyeket az idegen állam ott tartózkodó polgárai szen! vednek ? Nagy tekintélyek ellentmondanak ennek s tagadják ezen kötelezettséget s felelősséget. A jeles jogtudós Rutherforth »Institutions de droit naturek című munkájában világosan kifejti : »Une nation qui | n'empécherait pas ses sujets de nuire aux étrangers, engagerait sa responsabilité, parce que les nationaux étant placés sous son autorité, elle est tenue de veiller á ce qu'ils ne porteut pas préjudice á autrui. Mais une semblabie négligence ne rend pas une nation responsable des actes de ceux de ses sujets qui se sont mis en état d'insurection, et ont rompé leurs liens de űdélité ou qui ne se trouvent pas dans les limites de son territoire. En pareille circonstance et quel que sóit, en droit le j caractére qu'on veuille attribuer á leurs actes et á leur conduite,