A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 48. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 7. [r.]

348 A JOG. pedig hogy azt az örökséget, a mit az örökös az »ipso iure« jogelv alapján örökhagyó elhalálozása pillanatában pusztán öröklési joga révén teljes tulajdonjoggal már megszerzett, minő jogalapon adja még át külön a bíróság is, a helyett, hogy mint más ipso iure jogrendszerekben csupán elismerné a megszerzett öröklési és a benne rejlő tulajdonjogot: ezt az ellenmondást a javaslat indokolása szintén nem fejti meg. Mert ha az indokolás a »birói átadás* használatát azzal menti, hogy a »hagyaték birói átadásának cselekményét nem szabad sem szótani, sem pedig szorosan jogi értelemben felfogni, mert a bíróság a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak phisikai átadását — a traditiót — rend szerint nem eszközli, és mert másrészt az örökség megszerzéséhez a birói átadás — az additio — meg nem kívántatik.« (64. lap.) Ha a javaslat indokolása továbbá azzal védekezik, hogy »az átadás szót egyedül technikai értelemben használja annak a birói functiónak a megjelölésére, mely a hagyatékra vonatkozóan öröklés utján szerzett, kimutatott vagy kiderített jogok hatósági igazolásában, az érdekeltek közt létrejött megállapodások hitelesítésében és az öröklés esetének beálltával átalakult jogviszonyok rendezése, különösen pedig a jogszerzés nyilvántartása végett szükséges birói intézkedések megtételében áll.« (64 — 65. lapok.) Akkor az első esetben, a mikor a birói átadás jelzésére az »additio« nevet használja, ugy a birói átadás, valamint az »additio« fogalmával jön ellentétbe. A második esetben pedig az ott felsorolt birói intézkedésekre a »birói átadás« terminus technikusát egészen helytelenül alkalmazza. A mire nézve nem elég kimondani azt, hogy »a hagyaték birói átadásának cselekményét nem szabad sem szótani, sem pedig szorosau jogi értelemben felfogni.« Mert a »birói átadás« fogalma, mely nem tür sem tágabb, sem szorosabb magyarázatot, a jogtudományban rég megállapodott fogalom. Nem tesz különbséget »physikai«, vagy »birói« átadás között. Azon birói cselekmény az, melylyel a biróság örizete alatt levő hagyaték az igazolt örökösnek kiadatik. Jogilag is, physikailag is. A kettő egy és ugyanazon fogalomnak az alkatrészei. Igaz, hogy a mi joggyakorlatunk a »birói átadás« elnevezését használja oly birói intézkeJések megjelölésére is, a melyek nem képeznek tulajdonképeni birói átadást. Hiszen minden örökösödési egyezséget hitelesítő birói végzést, melylyel a hagyatékbiróság az elörökölt ingatlanok tulajdonjogának az Örökösök javára leendő bekebelezését hivatalból elrendeli, a gyakorlat »átadó végzésnek* nevez. De kétségtelen, hogy ez elnevezés nem csak helytelen, mert meg nem felelő, hanem a mi már lényeges, az »ipso iure« jogelvvel egyenes ellentétben áll. Ily elvi ellentéttel szemben, nem elég, ha a javaslat ez elnevezés használatát azzal indokolja, hogy »a megszokott kifejezést más, a birói cselekmény belső jelentőségének talán jobban megfelelő, de idegenszerűbb kifejezéssel felcserélni nem akarja.« (65. lap.) Mert ilyen áron nem szabad örökösödési eljárásunkban az elvi ellentéteknek még a látszatát sem tűrnünk, ilyen áron nem szabad a hibás gyakorlatot törvény erejével felruháznunk. És miután a javaslat »birói átadás«-nak nevezett intézkedései csakugyan nem képeznek »birói átadást, ugyanazért ezen bár csak látszólagos ellenmondást okozó s a mellett helytelen ellenmondás mellőzendő. Eltekintve azonban ezen elvi ellenmondásoktól, feltűnő az indokolásnak egy passusa, a melyet szó nélkül hagyni nem lehet. Azt mondja ugyanis az indokolás, hogy »az örökség megszerzéséhez a birói átadás — az additio — meg nem kivántatik«. (64. lap.) Különös. Mintha a »birói átadás« az örökség megszerzésének egyik módja volna. A jogtudomány az örökség megszerzésének csak két módját ismeri: az »ipso iure« és az »additio« jogelveit. Amott pusztán a jog alapján, emitt elfogadási nyilatkozata által szerzi meg az örökös örökségét. Amott az örökség önként (ipso iure) jut az örökös tulajdonába. Emitt csak akkor, ha az örökös öröksége után jár (adire), nyilatkozik, hogy azt elfogadja (additio).*) Ha tehát a javaslat a birói átadást »additio«-nak nevezi, a melyet eddig a jogtudomány »traditio« név alatt ismert csupán és azt mondja, hogy azért mellőzi az »additio«-t, mert az az örökség megszerzéséhez nem kívántatik meg épen. Ha más helyen meg azt mondja, hogy az »ipso iure« jogelvet teljes mértékben fentartani kivánja, s ezt ily módon az általa »additio«-nak elkeresztelt »birói átadás«-sal szembe állítja. Akkor nagyon közel fekszik a feltevés, hogy a javaslat indokolása összetéveszti a birói átadást az »additio«-val, vagyis az örökös elfogadási nyilatkozatával, és ennek következtében a birói átadás osztrák rendszerét az örökös elfogadási nyilatkozatán alapuló szász, vagy zürichi codex rendszereivel. E végzetes jogi tévedés vezet azután oda, hogy a javaslat indokolása, a midőn kimondja, hogy az ipso iure jogelvet teljes mértékben fentartani kivánja, azt hiszi, hogy a javaslat csakugyan ennek és nem az »additio«-nak a rendszerét valósítja meg. A »birói átadás«-nak a jogtudomány egészen más helyet jelölt ki. Az nem, miként a javaslat indokolása állítja, egyik nélkülözhető módja az örökség megszerzésének, hanem folyomáuya egy más jogintézménynek, a melyet mint »leltárjog kedvezményű (beneficium inventarii) ismerünk, s a melyet Justinian az örökös korlátlan felelősségének szabályozása céljából alkotott. 0 is fentartotta ugyan a régi »ius civile:< korlátlan felelősségének az elvét, me'y szerint az örökös még saját vagyona árán is felelt az örökhagyó hitelezőiuek ; akár »ipse iure« örökölt légyen, mint a »heres *) I.. Puehta: Pandekten. Lipcse 1877. a 716. lapon. suus« (leszármazó), akár »additio« alapján, mint a »heres extraneus«. De megadta az örökösnek a kedvezményt, hogy azon esetre, ha a hagyatékot az örökség megnyíltának tudomásul vételétől számított 30 nap alatt hitelesen és jóhiszeműen leltároztatja, a hitelezőknek csupán a hagyatéki leltárban felvett vagyon erejéig felel. Fentartotta továbbá a későbbi praetori jognak azon kedvezményét is, mely szerint a »heres suus« örökségét visszautasíthatta (beneficium abstinendi] s ez által minden felelősségtől megszabadulhatott; mig a »heres extraneust« maga az »additio« jogelve védte meg azzal, hogy örökségét, ha akarta, el nem fogadta. Mindazonáltal a Justiniani jogban még nem látjuk az örökös felelősségének elvével összekapcsolva a »birói átadás« intézményét; mert a leltárjog-kedvezmény előfeltételeinek a teljesítése az örökös szabad rendelkezésére van hagyva. A francia Code civil, mely a Justiniani jognak leghívebb receptiója, a törvényben szabályo zott öröklési rend szerint hivatott, tehát rendes örökösökre nézve szintén nem ismeri a birói átadás intézményét és azt csakis a rendkívüli örökösökre, úgymint a törvénytelen gyermekek, a hátrahagyott hitestárs és a kincstárra nézve irja elő (723,. 724. §§.). A porosz Landrecht az első, a melyik a birói átadás intézményét behatóan szabályozta. De ezt is csupán az örökös kérelmére, az adósságokkal terhelt hagyaték birói liquidatiója után fenmaradt tiszta hagyatékra nézve. És ez sem maradt sokáig érvényben. Mert az 1855-iki porosz csődtörvény életbeléptetése után az hatályon kivül helyeztetett, s a birói liquidatio igénybevételének helyébe az örökösnek abbeli joga lépett, hogy ha a hitelezőkkel bíróságon kivül megegyezni nem tudott, a hagyatékra csődöt kérhessen. Az 1871-iki örökösödési eljárás pedig már csak az örökösök birói elismerését: (örökösi igazolványt) ismeri, mint a mely az örökség megszerzésének »ipso iure« jogelvével nem áll elvi ellentétben. (Folyt, köv) A kamatokról, mint a keresetnek és ítéletnek tárgyairól. Irta : RATVAY GYULA, eperjesi kir. törvényszéki aljegyző. vn. Lássuk először is az 1868 : XXXI. t.-c. 4. §-át. E szakasz meghatározza, hogy »Lejárt kamatok után csak akkor jár kamat, ha az világosan kiköttelett, vagy pedig ha a lejárt kamat bepereltetett, mely utóbbi esetben az a kereset benyújtása napjától számíttatik.« E §-nak intézkedése oly világos, hogy azt külön értelmezni nem is szükséges. A törvény első sorban megkívánja, hogy lejárt kamatok esete forogjon fann, mely eset, nagyon természetes, csak az oly kamatköveteléseknél képzelhető, melyeknél egyáltalában lehet lejárt részletekről szólni ; másodszor pedig megkívánja, hogy ezen lejárt kamatok bepereltessenek, a nélkül azonban, hogy a beperlés módja tekintetében bármily fentariással is élne ; tehát azon esetben, ha e két körülmény egybevág, a hitelezőnek jogot ad arra, hogy a lejárt és bepörölt kamatok után minden megszorítás nélkül további kamatokat követelhessen. És mit tapasztalunk ez irányban a gyakorlatban? A gyakorlat a magyar jog e különleges szabályának értelmét akként fogja fel, hogy a lejárt és beperelt kamatok után csak akkor enged további kamatot, ha a beperlés önálló kereset útján történt, ellenben ha a kamatok a tőkével együttesen pereltetnek be, a törvénynek kiemelt intézkedését soha sem veszi figyelembe. Különben itt is áll ason eset, hogy indokai felől a gyakorlat bizonytalanságban hagy bennünket. A gyakorlat ezen állásfoglalásának vagy az az alapja, hogy e törvényes intézkedést, mely megadja a lehetőséget: kamatok után kamatot követelhetni, kivételes hatályúnak ismeri s ezért azt, mint minden kivételt, legszorosabb értelemben veendőnek találván, csak azon esetre alkalmazza, midőn a lejárt kamatok kifejezetten, önálló keresettel, vannak beperelve; vagy pedig az is lehet alapja — a mi különben az előbbinek egyik folyományát képezi — hogy a kamatokat, ha a tőkével egy keresetbe foglaltattak, másként tekinti beperelteknek, mint az önálló keresettel érvényesíteni kívánt kamatokat. Hogy az itt mondottak helyessége iránt kellő ítéletet alkothassunk, nem lesz felesleges a kamatok kamatját illető mai állapotnak előzményeire visszapillantani s megállapítani az irányt, melyet régi jogunk általában a kamatokkal és igy különösen a kamatok kamatjával szemben követett. Régi törvényeink közül elsőnek említhető az 1622 : XLVI, t.-c, mely a kamatvételt határozottan megtiltotta. Ezt követte az 1647 : CXLV1I. t.-c, mely annyiban, hogy a kamatláb megállapításával foglalkozva a követelhető kamatokat 6 százalékban állapította meg, sokkal enyhébb volt az előbbeninél. Itt azután a kamatok fejlődése megállapodott, a mi egészen a legújabb időkig tartott, miután az ezen közben hozott törvényeinknek kivétel nélkül az volt a törekvése, minél szigorúbb korlátokat állítani arra nézve, hogy az előbb említett törvény által nyújtott lehetőség ki ne terjesztessék. így lett meghozva az 1715 : Ll. t.-c, mely az előbbeni törvénynek intézkedését fentartotta ugyan, de kikötötte, hogy a törvényes kamaton kivül akár pénzben, akár élelmi szerekben,