A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 46. szám - A kereskedelmi társaságok szervezésének irányelvei

A JOG. 331 sem zárkózhatom el annak kijelentésétől, hogy a szentszék ítélete jogilag és erkölcsileg tarthatatlan és a fennálló életviszonyokra való tekintettel soha hatályt nem nyerhet. A házasélet ugyanis oly ethikai intézmény, a mely a kölcsönös szereteten és hűségen alapulván, alapját képezi a családnak s mint ilyen, az állam és társadalomnak. Az egész világrend ebből meriti erejét és szilárdságát. A családban honos erények forrásai a tudomány, művészet, vitézség, hazaszeretet megannyi alkotásáuak és a családban honos bűnök a romlás átkának. Az Ítéletben hivatkozott jogi (?!) elv nem-e gúnyja mind ennek ? Mert mit állit fel ezen kánonjogi elv? A házasélet alapja : a szeretet, a férj hűtlensége, házasságtörése által feldúlatván, többé nem felel meg szent rendeltetésének, tehát felbontandó. Ámde, ha az eddig ártatlan, közbecsülés és tiszteletnek örvendő nő levetkőzve szemérmetességét: erkölcstelen és fajtalan életet folytat és a becstelenség fertőjébe sülyed, az eddig hiányzott egyensúly: a szeretet visszaszál1, a harag és gyűlölség indulata megszűnik és az egymást megvetni kénytelen két házasfél a romlásban és erkölcsi bukásban egyesülvén : átlengi őket a béke angyala és a házasélet boldogságának minden feltétele: a kölcsönös utálatban immár visszaáll! Igen, ez a kánoni törvény logikája ! mely a szerény világi elmét gondolkozóba ejti. Hiszen ez nyilvánvaló buzditás arra, hogy : Te, botor lélek, azt hiszed talán, hogy a te tiszteletnek örvendő szűzies tisztaságod célhoz vezet? a téged hűtlenül elhagyott férjedet magasztos női erényeid megbánásra késztik ? Dehogy! térj le az erény útjáról s a házasélet tisztességéhez az ajtót megnyitottad! Hát aztán az ekként összeboronált házastársaknak garmadára gyűlt fattyugyermekeivel ugyan mi leend ? vagy tán azt hiszi a kenetteljes s/ózalú szentszék, hogy ezen gyermekek, miut a korábbi erkölcstelen élet élő és ritkán kedves maradványai, a házasélet szükséges békéjének harmóniáját öregbíteni fogják? És ezen gyermekeknek célirányos és a haza s társadalomra üdvös neveltetését a kilátásba helyezett brachiummal összehozott házastársak biztosítják ? Aztán, én eddig mindig azt tanultam, hogy az erkölcstelen cselekedeteknek soha sincs jogszerző erejük s hogy az úgynevezett »turpis causa« az igazságszolgáltatásban jogvédelmet nem talál. A kánonjog azonban eme tanulmányaimat irae halomra dönti, mert hát az erkölcstelen és fajtalan élet jogot ad a különválva élő házastársaknak arra, hogy újból egymáséi legyenek s hogy ebbeli vágyódásukat a kánonjog »15 nap, végrehajtás terhe alatt« is elősegíti. De aztán arra már csakugyan kíváncsi vagyok, hogy ezen, lehet hogy a XIII—XV. század sötétségében dicséretet is érdemelt egyházhatósági buzgalmat, a jelen, átkozottul felvilágosodott század állami jogintézményeinek ugyan melyik közege hajtaná végre ? Mert felteszem, hogy az ítélet nem azzal a célzattal hozatott meg, hogy az csak mint égi malaszt lebegjen az egymásért sóvárgó (?) házasfelek lelki szemei előtt. Áttérve már most a jelzett szentszéki ítélet folyományaképen hozott és a tartásdíj megszüntetését tárgyazó polgári ítéletekre, e részben az a véleményem, hogy a kir. bíróságok ezen egyházi ítéletet a tartásdíj megszüntetése iránti keresetnek jogalapjául tévesen fogadták el. Eltekintve ugyanis a szentszéki Ítélet fentebb vázolt erkölcsi hátterétől és attól, hogy az a való élettel nem számolva, soha foganatot nem nyerhet, abban a véleményben vagyok, hogy a szentszéknek ez az ítélete a fennálló jog szempontjából merőben törvénytelen, tehát sem tartásdíj, sem más kérdésnek elbírálásánál jogalapul semmiképen sem fogadható el. Azt hiszem, senki által kétségbe nem vonható tény, hogy az álladalom jogosult és köteles polgárainak mindennemű lelki s testi szükségletéről gondoskodni, mert az állam minden jognak és kötelességnek forrása. Ekként a minden jogokat és kötelességeket felölelő állam nem kaphat, hanem csak adhat jogokat, vagyis, ha egyes állami feladatokat célszerűségi okokból saját intézményei vagy közegei által foganatosíttatni nem kíván, ezeket akár a társadalomra, akár vallásfelekezetekre vagy önkormányzatokra átruházhatja, a mely közületek azután az államtól engedményezett jogokat, saját intézményeik és közegeik által, de minden körülmények között az állam felügyeleti jogának épségben tartása mellett és a nyert határok között gyakorolják és foganatosítják. így van ez a házassági törvénykezéssel is. Ez kizárólagos joga az államhatalomnak és csakis tőle függ, akarja-e ezen jogát maga saját intézményeivel és közegeivel gyakorolni, avagy átruházza-e azt esetleg a vallásfelekezetekre, a melyeket a házasság annak hitelvi vonatkozásainál fogva az állam után legközelebbről érint. Ezen elv sértetlen fentartásával alkottatott meg az 1868. évi L1V. t.-c, a melynek 22. §-a a házassági bíráskodást rendezvén, kijelentette: »a római latin és görög szertartású katholikusok, úgyszintén a keleti egyházi, valamint a mindkét felekezetű evangélikusok jelenleg fennálló egyházi törvényszékei illetősége alá egyedül a házassági, illetőleg vegyes házassági perek és ezek is csak annyiban tartoznak, a mennyiben a házassági kötelék érvényességét és akár az ideiglenes elválást, akár a végképeni felbontást tárgyazzák. Minden egyéb a házassági viszonyból származható peres kérdések, melyekre nézve eddig az egyházi törvényszékek ítéltek, jelesül a születés törvényességének kérdése, a perlekedő házastársak közt a gyermekek tartása és a házassági elválásból felmerülhető vagyoni követelések iránti keresetek az illető polgári kir. törvényszékekhez utasíttatna k.« A jelenleg is érvényes törvény tehát kifejezetten és félreérthetetlenül megjelölte azon kérdéseket, a melyeket az állam az egyházi bíróságok által eldönteni megenged és ezen kérdések között »a házasságnak újból való felvétele« egy szóval sincs említve, de sőt a törvény azon szavai szerint: »minden egyéb a házassági viszonyból származható peres kérdések a kir. törvényszékekhez utasittatnak«, ezen kérdésnek egyházi elbírálása, illetve a netán még is hozott Ítéletnek azon állam ál'al való tudomásul vétele, jogerejének elismerése és foganatosításának államilag való lehetősége egyenesen ki van zárva. És ez nem is lehet máskép. A kir. bíróságok ugyanis a hozzájuk utalt ügyekben teljesen önállóan, a fenforgó körülményeknek egybevetésével és minden más hatóság által netán elfoglalt állásponttól teljesen függetlenül ítélhetnek. És épen ebben a körülményben találom én a fentebb jelzett jogesetben a kir. bíróságok tévedését. Mert a mint a kir. bíróságok a szentszéknek fentebb jelzett törvénytelen Ítéletét a tartásdíj megszüntetése iránt támasztott keresetnek jogalapjául elfogadták, azonképen megszűntek önállóan és a szentszék álláspontjától függetlenül ítélni, a mennyiben Ítéleti kijelentésükben már csak a consequentiákat vonhatták be. Vagyis a jelen esetben a szentszék a házasfeleket újból való együttélésre végrehajtás terhe alatt kötelezvén, az alapját és szükségét vesztett tartásdíj önmagából megdőlt és a kir. bíróságok ennek sanclionálásán kívül egyebet ki nem jelenthettek. Már pedig én abban a véleményben vagyok, hogy a tartásdíj kérdése, már a fenti törvénynél fogva is a kir. bíróságok önálló elbírálásának tárgyát képezi és e biróságok egybevetvén azt, hogy mily alapon lett a férj a tartásdíj fizetésére kötelezve, azzal, a mit felperes jelenleg annak megszüntetése iránt támasztott keresetének bizonyítékául felhoz; t. i., hogy neje hasonlóképen házasságtörő lett, önálló cognitióval állapították volna meg azt, hogy ily körülmények között a nő méltó-e a tartásdíjra, vagyis arra, a mit a biróságok neki megítéltek azért, hogy mint a hozzá méltatlan férjének áldozata, r. kath. vallású létére újból férjhez nem mehető s magára utalt, elhagyatott személy, életének tisztességes fentartására feltétlenül igényelhet? És ha ugyanezen keresetben a férfi a nőt magához venni, vele házastársként együtt élni, ekként fentartásáról természetben gondoskodni kíván (a mint hogy kéri is), ugy szabad birói cognitióval a kir. biróságok által ez is eldönthetővé s ekként a fenti 22. §. által az egyházi biróságok hatásköréből egyenesen kizárt kérdés is önmagától megoldhatóvá vált volna. Így azonban s a midőn a jogalapul elfogadott szentszéki ítélet a jelen fennálló jogviszonyok között a feleség önkéntes akaratán kívül, soha végrehajthatóvá nem válik, önként megdől a szentszéki ítélet folyományát képező s tartásdíjtól való mentességet kimondó kir. biróságok Ítéletének jogereje is, minek következése pedig az, hogy a különválva maradt, vagy összezördülés folytán a férjtől ismét eltávozott nő a birtokában lévő, hatását nem vesztett, tartásdíjat megállapító ítéletet újból végrehajthatja. Vagyis a szentszéki Ítéletet alapul vett kir biróságok ítélkezésének sem lesz meg a maga óhajtott sikere. Oh, jövel már egyszer te, confusiókat eloszlató, egységes házassági jognak régen vágyott birodalma ! A kereskedelmi társaságok szervezésének irányelvei. Iita: dr. MAGYARI GÉZA, nagyváradi kir. jogakadémiai tanár. A modem reform törekvések leginkább a kereskelmi társaságoknak most kifejtett két alapja körül forognak. A kérdés ugyanis az, hogy mennyiben tétessenek felelőssé a társaság mellett annak tagjai is s mennyiben célszerű csak magát a társaságot felelőssé tenni? E részben két ellentétes érdek kiegyenlítéséről van szó. A társasági tagok érdeke az, hogy vagyonuknak minél csekélyebb vagy épen mindennemű veszélyeztetése nélkül társulhassanak ; a hitelezőké ellenben, hogy a tagok és a társaság vagyona minél nagyobb mértékben szolgáljon kielégítésükre. A hitelezők a társasággal szemben kettőben találhatnak biztosítékot, a tagok és a társaság vagyonában. E biztosíték annál nagyobb, minél inkább van lekötve a társaság vagyona mellett az egyes tagok vagyona s fordítva annál kisebb. De ebből ismét következik, hogy az egyes tagok vagyonának nagyobb hatályú lekötése mellett kevésbé forog fenn szüksége oly szabályoknak, melyek célja a társaság vagyonát a hitelezők számára biztosítani és fordítva az intézkedések szükségessége annál nagyobb, minél kevésbé érhető el a társasági hitelezők