A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 43. szám - A házasság felbonthatósága. Befejező közlemény 8. [r.]

307 vonható intézkedései, nem pedig ingadozó törvénymagyarázat vonhatnak maguk után. S hogy a kir. Curia ezen elvhez ragaszkodott eddig, azt bizonyítják többrendbeli döntvényei. így a 129/1886. sz. döntvényben azt mondta ki: »nincs ugyan kizárva az, hogy a végrcudelkezni szándékozó tanuk nélkül is előlegesen értekezhessen (helyesebben értekezhessék) a közjegyzővel és a közjegyző készíthesse elő az ügymenetet, de ilyenkor is elengedhetlenül szükséges, hogy a végrendelkező két tanú vagy egy másik közjegyző jelenlétében jelentse ki végakaratát és hogy a végrendelet a két tanú, illetőleg a másik közjegyző jelenlétében felolvastassék«. Egy másik döntvény az 5,ö8S/l890. szám, melyre már fent hivatkoztam, azt magyarázza meg, hogy mit kell az ügymenet alatt érteni s megegyezik az előbbi kijelentéssel. S miután a bírói gyakorlat ezen kérdést ekként megoldotta, méltán megdöbbenést idézett elő a legújabb, az eddigi gyakorlattal ellenkező Ítélet (nem akarom döntvénynek nevezni) s attól lehet tartani, hogy ez a közvégrendeletek érvényét kicsinyes esetlegességektől tévén függővé, a jogrend megzavarására, örökséghajhászók üzelmeire s a perek szaporítására kedvező talajul fog szolgálni. Ugyanazért felette szükségesnek tartanára, hogy a Curia ezen ellentétes Ítéletei teljes ülés elé terjesztessenek s e tárgyban teljes ülési döntvény hozassék ; vagy ha ez nem történnék, akkor a közjegyzői kamarák intézzenek feliratot az igazságügyminiszter úrhoz az iránt, hogy ezen vitás kérdés a törvényhozásnál novella útján szabálvoztassék. .A házasság felbonthatósága. Irta: Dr. HORVÁTH ÖDÖN, dékán-tanár az ep erjesi jogakadémián. (Befejező köziemén)'.) Abból, hogy az előadottakban reá mutattam a házassági viszonynak az ember, a társadalom és az állam életében elfoglalt kiváló fontos állására, valamint kellően hangsúlyoztam azt, hogy ennek a viszonynak a felbontását csak ugy szabad felfognunk, mint egyszerű kimondását annak, hogy a kérdéses házasság magában véve tényleg megtörött, ebből minden további fejtegetés és bizonyitgatás nélkül következik az, hogy a házassági elválást magam is csak egy rossznak,1) egy gyógyszernek tudom tekinteni, melynek alkalmazására hely csupán ott fordul elő, a hol azt az okvetlen szükség megköveteli, a hol ennek igénybevételével egy nagyobb rosszat, ') Áhrens H. Naturrecht. II. k. Wien, 1871. 245. 1. egy betegséget kívánunk megelőzni, illetőleg megorvosolni. S a mint a teljesen egészséges testszervezetnek nemcsak hogy szüksége nincsen gyógyító szerre, de ennek ok nélkül és cél nélkül való alkalmazása épen az egészségnek megzavarását és aláásását eredményezhetné: ugy a házasság felbontásának alapos és elegendő ok nélkül (rationes divortii sufficientes 2) való kimondása egyenesen veszélyeztetné az egyeseknek, a társadalomnak s az államnak előbb emiitett érdekeit. Ily szempontból tehát teljesen igaza van Snell W.-nak. a ki annak a nézetnek ad kifejezést,") hogy az elválásnak positiv megnehezítése, ha azt célozza, hogy az esetleges szenvedélyek és könnyelműség a józan belátásra vitessenek vissza : jót eredményez, de ép ugy igaza van akkor, a mikor ennek a fegyvernek két élű volta jutván eszébe, azt mondja, hogy ha ez a megnehezítés túllép a kellő határokon, akkor az sokkal inkább nevezhető hátrányosnak, mint előnyösnek. A házasság felbontására alkalmas okoknak a tárgyalása ezúttal kívül esik feladatom keretén s csupán annak az újabb kiemelésére kell szorítkoznom, hogy ezeknek az okoknak a megállapítása, valamint azoknak a gyakorlati esetekben való elbírálása az államot illeti és kell, hogy illesse.4) Az okoknak felsorolása tekintetében B 1 u n t s c h 1 i G. figyelmeztet arra,5) hogy minden ilyen felsorolás kazuisztikus s hogy a kazuisztikus törvények aggályosak, valamint arra, hogy e tekintetben minden az erkölcsi komolyságtól függ, mivel azok a válási okok-, a melyeket felsorolni szoktak, puszta ürügyként használhatók arra, hogy általuk egy kellemetlenné vált köteléktől szabaduljanak némelyek, de — a körülmények szerint — alkalmasak a házasság épületének oly mértékben való megrázkódtatására, hogy annak a fenmaradása elviselhetetlenné válik. Az az előadottakból következik, hogy a házasság felbontásának okait csak olyképen lehet helyesen megállapítani, valamint hogy ezeknek az okoknak a konkrét esetekben való fenforgását csak olyképen lehet helyesen kimondani, hogy a házasság felbontandó ott, a hol a megváltozott viszonyok folytán az a teljes, osztatlan, az élet minden viszonyaira kiterjedő közösség, melyet a házasságban keresünk, tényleg megszűnt. ») Krug W. : Dikaologie. Königsberg, 1830- 387. 1. a) Naturrecht. Bern, 1885. 182. I. 4) KrugW. Dikaologie. Königsberg, 1833. 387., 388. 1. H i ns c h i u s P. Allgemeine Darstellung der Verháltnisse von Staat und Kirche. Freiburg i. B. 1887. 235. 1. 5) »Ehe«. Deutsches Staals-Wörterbuch. Hl. k. Stuttgart u. Leipzig, 1858. 225. 1. késsel inkább szeretőjét, azt felelte a római tyrannussal : »Mert azt akartam, hogy átszenvedje a halál fájdalmait.« Ha már a bűnös terv kigondolva és előkészítve s annak végrehajtása elhatározva van is, a végrehajtást nem mindig teljesiti a nő maga, különösen ha nem bir hozzá elegendő testi erővel s a bűntett nem egy más nő ellen irányul. Bátorsága ilyenkor nem egyszer cserbenhagyja s ez a legáltalánosabb magyarázata a nő, mint bünszerző és felbujtó problémájának. Beridot és Aveline-nek szeretőikhez irott leveleik telvék önváddal saját gyöngeségük felett. Lavoitte azt mondta bűntársának: »Bár csak volna egy férfi, ki megölné helyettem azt a gazdag öreg asszonyt!« De ez a habozás nem egyéb, mint a női bűnösnek saját erejében való kétkedése egy előre nem látott küzdelem esetén s teljességgel nem zárja ki a nő legteljesebb erkölcsi romlottságát. Fraikin orgyilkost keresett, hogy megölje férjét s bizonyos Devildeben találta meg eszközét, a ki háromszor kísérletté meg a bűntényt, de nem volt hozzá bátorsága. Utoljára Fraikin dühösen vágta szemébe: »Ostobaság elszalasztani engedni ily szép alkalmat.« Negyedízben ő maga részegítette le s vezette be férje hálószobájába s ott helyben elébe nyújtott egy ezer lirás bankjegyet tettének díjául, sőt elég hidegvérrel rendelkezett arra is, hogy a gyilkost figyelmeztesse, nehogy haja közt sújtsa férjét, mivel parókát visel. Egy más, nyomorult eszköze az asszonyi gonoszságnak, Albert, egész részletesen és tárgyilagosan adja elő, mint bujtotta fel őt szeretője, Lavoitte, egy öreg asszony meggyilkolására. »Előszámlálta az aggnő vagyonát, melynek semmi hasznát sem tudja venni. Én ellenálltam, de másnap újra rákezdte, erősítgetve, hogy ha a háborúban ölni nem bűn, isten ezt is meg fogja b o c s á t a n i, m e r t látja n y o m o r u n k a t.« De a legjellemzőbb példája az asszonyi furfangnak Simonné, ki férje meggyilkolására iszákosságát használta fel eszközül, minden módon elősegítve részegességét, ugy hogy este-reggel saját maga által készített ártalmas szeszes ital elfogyasztására kényszeritette, végre pedig minden szeretőjét (pedig sok volt) felszólította férje elpusztítására, lirát (!) és kezét Ígérve a gonosztett elkövetőjének. A részletes okok közt, melyeket Lombroso az asszonyi bűntett rugói közt felsorol, első helyen áll a boszúállás. Nem egyéb ez, mint a normális nőnél is már megfigyelhető hajlam túlhajtása. A psychikai központok oly izgatottság állapotában vannak, hogy a legkisebb iDger aránytalan visszahatást szül. Jegado valami jelentéktelen dorgálásért mérgezte meg gazdáit s csekély bántalomért szolgálótársait. Ennek a daemoni vonásnak egész nyers természetességét fejezi ki Pritchard, ki megmérgezte egy szomszédját, a miért vonakodott beleegyezését adni fia házasságához. Mikor a vesztőhely alatt felszólították, hogy az üdvözítő példájára bocsásson meg mindenkinek, igy felelt: »Tegyen az úristen, a hogy neki tetszik, de én nem bocsátok m e g.« A bosszú érzete a nőben kevésbé lobbanékony és gyors, mint a férfinál; a bosszú műve hónapokkal, sőt évekkel utóbb követi az elhatározást; oka ennek a nő természetes gyöngesége és félelme, mely féket vet indulatainak. Tehát a bosszúállás szenvedélye a nőnél nem a reflex mozgás egy neme, mint a legtöbb férfinál, mely hirtelen lobbot vet s aztán kialszik, hanem hosszú időn át tartó foglalkozás, bizonyos gyönyörűség, melyet gondolata szünetlen melenget, mig csak ki nem költi. A bosszúból eredő asszonyi bűntettek legtypikusabbjai azok a szerelmi drámák, melyek a hűtlenné vált szerető vitriollal való leöntésében mutatják ki magukat. Ezek a bűntettek nem egyebek, mint a megbántott hiúság vagy a felsült számítás bosszúkitörései. Hősnői legtöbbször prositituáítak, kik rávetik valakire szemöket, hogy nőül vétessék vele magukat, s ha tervök nem sikerül, a gyilkossághoz folyamodnak boszúból. Ezért jegyzi meg G u i 11 o t, hogy az ilyenek szerelme nem egyéb, mint dühre ingerelt önzés. Ebben Bourget is hasonló véleményen van, mikor ezt irja: »A vitriolos nők mindig hypokrita komédiások, saját személyök iránt érzett roppant önhittséggel, színésznők, kiknek nem sikerült tetszést aratniok, demi-cocotte-ok, kik nem tudtak maguknak férjet csipni ; vitriolos merényleteik rendszerint ezeknek a sikertelen törekvéseknek a megboszulásai.« Nem látjuk indokolva azonban, hogy Lombroso különbséget tesz alkalmi bűntettesek (ree d'occasione) és az indulati bünttttesek (ree per passione) közt, mikor pedig e két elem, az alkalom és indulat, egészen egymástól el nem választhatók, s a mint nincs bűncselekmény, mely kizárná a szenvedélyek subjectiv ösztönzését, úgy viszont nem létezik bűntett külső alkalom nélkül sem. Alkalmi bűntettesek alatt Lombroso is inkább azokat az asszonyi bűntetteseket érti, kikben erkölcsi fogyatkozásaik dacára sem hiányzik a nő legszebb erénye, a szemérem és anyai szeretet. Ezek, úgymond az asszonyi bűnösségnek legnagyobb contingentiáját szolgáltatják.