A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 28. szám - A büntető törvénykönyv revisiójáról. 3. [r.]

234 A J ÖGh értékű hagyatékokat ingyen letárgyalja azért cserében, hogy azt a rést, mely az igazságügy bástyáján a törvényesített zugirászat és bagatelltörvény által ütve tátong, legalább részben betömje. Hanem szükséges lenne azt is kimondani, hogy kérdéses 200 frtig terjedő hagyatékokhoz szükséges okmányokat az államkincstár is bélyegmentességben részesiti, mert kit lehet majd oldalági örökösödés esetén egy talán jutandó 10 frtos hagyatéki hányad fejében arra kényszeríteni, hogy ugyancsak 10 frtos bélyegű családi értesítőt és 1—2 frtos telekkönyvi kivonatot beszerezzen. Mert egyrészt a közjegyzőtől nem lehet kívánni, hogy ő szerezze be saját költségén a fentjelzett okmányokat s másrészt az örökösöknek sincs érdekében olyan hagyatékra költeni, mely a tartozások levonása után még deficitet is eredményezhet. Helyén valónak tartom itt azt is megemlíteni, hogy miután a hagyatékok ingatlanok fenforgása esetén hivatalból tárgyalandók a jelentés szerint, nem méltányos terhelni a muszáj örököst a hagyatéki eljárás, közjegyzői, esetleg ügygondnoki díjakkal ott, hol esetleg több a teher, mint a vagyon. Ezen esetről a javaslat nem intézkedik, pedig célszerű lenne ezen esetről is megemlékezni és kimondani, hogy a hagyaték rendezésével járó költségek a közadók módjára előnyös tételt képező terhét képezik a hagyatéknak és azokban csak akkor marasztalhatók az örökösök, ha kérték a hagyatéki eljárás megindítását. Az ügygondnok kinevezését is célszerűbbnek tartanám, már csak költségkímélés szempontjából a makacskodó örökösnek már első sikertelen idéztetése után kilátásba helyezni; hiszen peres, tehát esetleg sokkal fontosabb jogkövetkezményekkel járó ügyben is elég az egyszeri idézés s az ügy, t. i. a hagyatéki ügy is hamarább befejezést nyer és a közjegyző nem terheltetik újabb és újabb tárgyalások kitűzésével, melyekért a javaslat 25. §-a szerint semmi díj nem jár. Van még egy érdekes intézkedése a javaslatnak, melyhez szó fér; értem a 6. §. azon enunciatióját, hogy az örökös vagy örökhagyó hitelezője is kérheti bizonyos feltétel mellett, a hagyatéki eljárás megindítását. Hogy az örökhagyó hitelezőjének ezen eljárásra szüksége volna, azt kétlem, mert ugy még biztosabban kielégítheti magát, tehát reá nézve irreleváns az, hogy az egész javaslatban egy szóval sincs megemlítve, mi szerepe van neki a hagyatéki eljárás során, de annál inkább érdekelheti ez a kérdés az örökös hitelezzőjét, mert ő csak ugy juthat jogos követeléséhez, ha előbb a hagyaték — mint mondani szokták — az örökösnek átadatik. Sajnos azonban, esen javaslatban sem találjuk meg az 1881: LX. t.-c. 138. §-ában foglalt jogszabálynak gyakorlati értelmezését, mert ezen sokat vitatott kérdésben csak ugy volna praktikus értéke a hitelező beavatkozásának, ha kimondatnék, miszerint a hitelezők már az örökség megnyíltakor megilleti a jog nemcsak perenkivüli, hanem peres eljárás útján az adósa, mint örökös és esetleg a többi örökösök közti a hagyatéki vagyonra vonatkozó viszonyt rendezni; mert ugy a jelenlegi, mint a javaslati állapot szerint teljesen egyre megy a hitelező szempontjából, akár marad a hagyatéki ingatlan az örökhagyó nevén, akár adósa egy nagylelkű lemondási nyilatkozattal vagy egy színlelt viszterhes szerződéssel örököstársai kezére játsza a hitelezőt, kinek legjobb esetben egy újabb kétes kimenetelű per útján kell majd igazait keresni, feltéve, hogy addig a tisztelt örököstársak a nevükre átírandó ingatlanokat szintén tovább nem adják vagy meg nem terhelik. Végül kiemelem azon jellemző ellentétét a javaslatnak, mely különben valószínűleg csak elnézésből maradt benne, hogy mig a 8. §. szerint a hagyatéki tárgyalás — tekintettel az annak tárgyalására hivatott közegekre — feltétlenül díjmentes, addig a 23. §. akként kontemplálja a díjakat, mintha a 200 frtig terjedő hagyatékokat is a közjegyzők hatáskörébe utalná. Ismételve a már mondottakat, én azt hiszem, hogy a tisztelt közjegyzői kar még áldozat árán is hajlandó lesz a 200 frtig terjedő hagyatékok tárgyalását díjtalanul végezni s igy a javas1 a t ezzel ellentétes és nem célszerű intézkedése bizonyára mellőzhető lesz, mert hisz a 100 frtig terjedő hagyatékok jelenleg is díjtalanul tárgyaltatnak általuk. * Szerény cikkem befejezése után kezdi közölni a »Jog« az enquetirozás alapján átalakított tervezetét a mult évi 40-ik és következő számokban közölt javaslatnak; örömmel konstatáljuk már a kezdetnél, hogy az eredeti tervezetben volt ominosus 8. §. — melyet a közjegyzői kar valamely jóakarója szúrt bele az eredeti javaslatba — most teljesen hiányzik. A büntető törvénykönyv revisiójáról. Irta : POLGÁR JÓZSEF, vámos-raikolai jáiásbiró. III. A criminalis judicaturában eddig az volt az általános gyakorlat, hogy ha a tettes a megfertőzés delictumának kísérletétől önként elállott, az esetben minden büntethetőség kizártnak tekintetett ós a vádlott fel lett mentve s ezért az, a ki 14 éven alóli leányon fajtalanságot követett el, annak cselekménye, jóllehet a btk. 236. §-a szerint minősülő megfertőztetés bűntettének kísérlete már a fajtalanság tényálladékát megállapítja, ha attól a vádlott önként el is állott, de előkészületi cselekménye már a közerkölcsiségbe ütközik, — mint ilyen, hacsak erőszak vagy fenyegetéssel nem párosult, illetve az objectum a btk. 233. §-a alapján nem volt minősithető, a büntető törvénykönyv szerint büntetés alá nem esett. A javaslat 236. a) §-ában szeméremsértés bűntettének qualificálja azon cselekményt, a midőn valaki az életkorának 14. évét be nem töltött tisztességes leánynyal fajtalanságot követ el és azt 3 évig terjedhető börtöunel sújtja. A büntetés neme és mérvét ezen delictumnál és az első pillanatra is túlszigorúnak jelezhetjük a nélkül, hogy azt bővebben indokolni kellene; inert az objectumot, mely eddig a büntető codex szerint crirainalitást nem képezett, egyszerre és azonnal bűntettnek quaüficálni és 3 évig terjedhető börtönnel sújtani, tán még sem helyes eljárás, különösen akkor, a midőn köztudomás szerint maga a reatum legtöbb esetben, ha csak az a megfertőztetés bűntettének elkövetéséhez előkészületi cselekmény gyanánt nem tekinthető, felette súlyosnak alig minősithető. Ezen delictum megalkotása, valamint az arra kiszabandó büntetés neme és mérvének meghatározásánál nem kerülheti ki a törvényhozó figyelmét az, hogy ezen objectumot legnagyobb részben olyan kiskorúak is elkövethetik, a kiknek erkölcsi érzéke a hiányos és korlátolt nevelés, valamint az elfoglalt társadalmi állásnál fogva nagyon is alacsony és oly fokon áll, hogy ezen cselekménynek, mely eddig azon körben, melyben társadalmilag élnek, minden komolyabb következmény uéikül s inkább pajzánság mint gonosz szándékból, napról-napra elkövettetett, criminalitását felfogai sem képesek, ennélfogva cselekményük enyhébb beszámítás alá esik. Ha tehát a cselekményt egyáltalában és mindenáron bűntetté kell quaüficálni, bizonyára nem volna célszerűtlen azt két categoriába sorolni oly módon, hogy a husz évet még be nem töltött kiskorúak ebbeli cselekménye szeméremsértés vétségének és ezzel egy évig terjedhető fogházzal volna büntetendő ; az ezen kort meghaladó egyének által elkövetett szeméremsértés pedig bűntettnek minősíttetnék, mivel maga a kellő korhiány és a nevelés korlátoltsága, mint enyhítő körülmények elégségesek lehetnek a btk. 91., de nem a btk. 92. §-ának alkalmazására, s azért a különbséget a törvényben és határozottan kell kifejezni. A novella 7. §-a a btk. 240. §-a helyébe ugyanazon megjelöléssel új szakaszt hoz javaslatba, a mennyiben az erőszakos nemi közösülés, a szemérem elleni erőszak, a megfertőzés és a szeméremsértés nem büntettetik, ha a tettes és sértett fél között a bűnvádi Ítélet kihirdetése előtt házasság jön létre. Maga az elv helyes, de annak általános alkalmazása a practicus életben komoly akadályokba ütközik, különös tekintettel a btk. 236. és a javaslatba hozott 236. a) §-ra. Ugy a btk. 236. §-a, valamint a contemplált 236. a) §-ában meghatározott delictumok csakis 14 éven alóli tisztességes leányon követhetők el, holott ezeknél a házasság létrejötte, tehát a büntethetőséget kizáró actus, korhiány miatt rendszerint még akadályokba ütközik és igy a törvény ama kedvezménye gyakran nem nyerhet alkalmazást. Az érvényes házasság megkötéséház ugyanis az egyházi és civilis jog szerint legalább is serdült kor kívántatik és habár a katholikus és görögkeleti vallásbelieknél a nőre nézve rendszerint a 12 éves életkor kívántatik meg a házasság érvényességéhez, addig az erdélyi reformátusoknál a leányok 14-ik életévök betöltése előtt házasságot nem köthetnek. (XIV. Tit.) Az erdélyi szászoknál a nőkre vonatkozólag a 15-ik év betöltése kívántatik az érvényes házasság megkötéséhez (Eheordnung 10. §.), az unitáriusoknál pedig a kiskorú leányok 15 eves koruk előtt szintén nem léphetnek házasságra, a mihez még hozzájárul az 1877. évi XX. törvénycikk 113. §-a 5-dik pontjának ama rendelkezése, hogy a kiskorúak házasságára nézve általában a gyám vagy gondnok köteles a gyámhatóság jóváhagyását kikérni, ha az iránt a gyám és szülök, illetőleg rokonok es a kiskorú között egyetértés létre nem jött. Mig ez a jóváhagyás megérkeznék, a vádlott sok esetben tán a büntetést is kiállaná.