A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 24. szám - A kir. alügyészek mellőztetése - Adalék a kényszervallatás fogalmához

202 A J O Gr. cálása azon indokból van kizárva, mert a hivatalnok hatáskörébe nem tartozott a végrehajtott hivatalos functio; b) kik követhetik el a Btk. 477. §-ában meghatározott kényszervallatás bűntettét; ad a) a Curia egyedül azért nem Ítélte el vádlottat kényszervallatás miatt, mert »a községi biró vallomások felvételére jogositva nem volt« s igy alkalmazta a Btk. 473. §-át, melynek szövege ekképen hangzik: »Azon közhivatalnok, a ki hivatala gyakorlatában valakit tettleg bántalmaz, stb.« Állítsuk ezzel szembe a Btk. 477. §-át: »Öt évig terjedhető börtönnel büntetendő azon közhivatalnok, a ki azon célból, hogy a vádlottól, tanutói vagy szakértőtől vallomást vagy nyilatkozatot csikarjon ki, ezek valamelyike ellen bármily törvényellenes eszközt alkalmaz vagy alkalmaztat.« E két törvény összehasonlításából kitűnik, hogy a 473. §. esetében leglényegesebb ismérv az, hogy a közhivatalnok a bántalmazás idejében »h i v a t a 1 á n a k« gyakorlatában volt. Már most, ha elfogadható a kir. Curiának azon kijelentése, hogy a községi biró vallomások felvételére nincsen jogositva, akkor ebből észszerűleg csak az a következtetés vonható le, hogy a községi biró, midőn kihallgatásokat eszközölt: nem gyakorolt hivatalos functiót, azaz nem volt »h iv atalána k« gyakorlatában! ebből folyólag, ha az emiitett indokból nem volt felvehető a kényszervallatás büntette; annál kevésbé állapitható meg a Btk. 473. §-ábanmeghatározo11 hivata 1i hata 1o m m a 1 való visszaélés vétsége, mert az előbbi esetben a törvény kifejezetten nem irja elő, hogy csak a kihallgatás eszközlésére jogos alt közhivatalnok követheti el a kényszervallatás bűntettét; ellenben az utóbbi esetben a vétséget csak az követheti el, a ki »hivat a la gyakorlatában« volt a kérdéses alkalomkor. Miután fölvettetett a »hivatali hatalom« gyakorlásáuak kérdése, nem lesz érdektelen eme fogalmat közelebbről szemügyre venni. Illés Károly nagybecsű kommentárában idevonatkozólag ezeket mondja: »a 473. §. vétségének alanya minden közhivatalnok lehet, a ki hivatala gyakorlatában kényszereszközök alkalmazására, pl. végrehajtásra stb. jogosítva van. Az oly hivatalnok, a ki másnemű functio teljesítésére van hivatva, nem követheti el »hivatala gyakorlatában« a tettleges bántalmazás vétségét; mert hatósági köréből a kényszer alkalmazása ki lévén zárva, ha ennek dacára tettlegességre ragadtatja magát: akkor már nem mint közhivatalnok, hanem mint magánszemély cselekszik, kinek tettlegességével szemben a bántalmazott fél b ü ntetlenül gyakorolhatja a jogos védelme t.« (III. k. 600. lap.) Ha a curiai Ítéletnek s ezen törvénymagyarázatnak mélyére hatolunk: föltárul előttünk az a laza talaj, melyen a Btk. 473. §-ában meghatározott vétség magyarázata fölépül. Mielőtt azonban a részletekbe belemennék, elkerülhetlenül szükséges, hogy a hivatali bűncselekmények tárgyát közelebbről szemügyre vegyük. A bűncselekmény objectiv elemét pedig csak akkor találjuk fel, ha a hivatali visszaéléseket ezen szempontból osztályozzuk. Az bizonyos, hogy az államnak s társadalomnak elsőrangú érdeke követeli meg azt, hogy a hivatalnok az ö törvényszerinti hatalmát a törvény értelmében gyakorolja ; ezen kötelezettségnek megsértése a hivatali bűncselekmény tárgya. Ámde ha a hivatali bűncselekményeket közelebbről vizsgáljuk: azt találjuk, hogy ezen szabály minden hivatali visszaélésre nem alkalmazható, nem pedig azért, mert az a concret cselekmény, melyet a közhivatalnok elkövetett, némely esetben akkor is büntetendő, ha azt nem közhivatalnok, tehát magánember követi el magánemberrel szemben. Ilyen bűntett pl. a hivatali sikkasztás bűntette; mely ha a közhivatali minőséget a tényálladékból elképzeljük: mint közönséges sikkasztás büntetendő. A 476. §. szerint büntetendő azon biró vagy vizsgálóbíró, a ki »olyan személyt, a kinek ártatlansága előtte tudva van, bűnvádi vizsgálat alá helyez«. A törvény szövegéből világosan kitűnik, hogy itt csakis hivatali visszaélés forog fenn; mert perjogi képtelenség az, hogy egyik állampolgár a másik által vizsgálat alá vonassék. Ha átnézzük a codexnek a hivatali bűntettekről szóló fejezetét, azt találjuk, hogy a bűncselekmény tárgyát véve zsinórmértékül: a hivatali bűncselekmények egyik csoportjánál a jogsérelem tárgyát csak a hivatali kötelesség; mig a másiknál a hivatali kötelességen felül oly jogi érdek is képezi, melyet a büntető törvény minden polgár támadása ellen is védelmez. Ebből folyólag az objectiv elem szempontjából a hivatali visszaéléseknek két osztályát állithatjuk fel: az egyik a tiszta, a másik a vegyes hivatali bűncselekmény. Az előbbinél a hivatali kötelesség megszegése : büntetendőségi ismérv, az utóbbinál pedig oly momentum, mely a bűncselekmény súlyosságát emeli s azt hivatali büncselekménynyé qualificálja. Ilyen bűntett a hivatali sikkasztás büntette; de ilyen vétséget követ el az a közhivatalnok is, a ki »hivatala gyakorlatában* valakit tettleg bántalmaz. (473. §.1 Mert az bizonyos, hogy a tettleges bántalmazás vagy mint reális injuria, vagy mint konnyu testi sértés akkor is büntettetik, ha azt nem közhivatalnok követi el. Miután ezek szerint bizonyos az, hogy a hivatalig hatalommal való visszaélés vétsége (473. §.) a vegyes természetű hivatali delictumok körébe tartozik, az a kérdés, hogy raikép értelmezendő itt »a hivatal gyakorlata«. Illés Károly — mint emlitém — ezen vétség alanyaként csak azon közhivatalnokokat szerepelteti, kik »h i v a t a 1 u k körében kényszereszközök alkalmazására jogositva vannak*, igy: rendőrök, pénzügyőrök, végrehajtók, vizsgálóbiró. Tehát ebből az következik, hogy pl. egy polgári biró, midőn tanúkihallgatást foganatosít s e közben a tanút — bármily okból - elveri, becsületsértés miatt büntetendő, a mely vétségnek mellékbüntetése nincs; ellenben ha ugyanezt a cselekményt egy vizsgálóbiró követi el: a 473. §. alapján fogházra Ítélendő s ezen felül a 484. §. alapján hivatalát is elveszti. Ez téves állítás. Az ugyanis, hogy a közhivatalnok kényszereszközökre van-e jogositva, vagy nincs: egészen közömbös, mert itt nem a bizonyos esetekben jogos kényszereszközöknek in concreto jogtalan használatáról van szó, hanem oly bántalmazásról, mely a jogos védelem, ellenállhatlan erő s végszükség állapotától eltekintve mindig jogtalan s a mely a hivatali hatalom tartalmában nem található fel sehol. Erre mutat a törvény szövege is. Ugyanis a törvény, a hol tisztán hivatali hatalommal való visszaélésről, vagyis az a b s t r a c t jogosítvány öszszerű j o gtalán használatáról van szó, azt mindenütt érthetőleg ki is fejezi. Igy a megvesztegetésnél »a kötelesség megszegése« ; a fegyveres erő jogtalan használásánál : »jogos indok nélkük ; a hivatali zsarolásnál (475. §.) »jogtalanul« kifejezés domborítja ki azt, hogy ezen esetekben a közhivatalnok oly cselekményt hajtott végre, mely elvontan hatáskörébe tartozik ugyan, de az öszszerű esetben az a hatalom jogtalanul használtatott fel s épen ebben rejlik a criminalitás. A 473. §. ilyen meghatározást nem tartalmaz s csupán azt jelenti ki, hogy büntetendő : »azon közhivatalnok, a ki hivatala gyakorlatában valakit tettleg bántalmaz«. Már most, szem előtt tartva a törvénynek most vázolt rendszerét, ha a törvényhozó ezen vétség alanyául csak azon közhivatalnokot akarta volna tekinteni, a ki kényszereszköz alkalmazására jogosult s a bántalmazásban ezen kényszereszköz jogtalan alkalmazását kivánta volna megtestesülni, akkor ezt a követett rendszernek megfelelőleg bizonyára kifejezésre is juttatja. A mi meg nem történvén : bizonyos, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy itt nem in thesi jogos bántalmazásnak in concreto jogtalan alkalmazásáról van szó, hanem oly cselekményről, mely in thesi is jogtalan Vagyis a törvény itt azt a szabályt állítja fel, hogy súly osabban büntettetik a közhivatalnok, mint más polgár, ha valakit akkor bántalmaz, midőn a törvény alapján kötelességét teljesiti. Ezt követeli a jogérzék ; mert ha a jogsértés mindig büntetendő, súlyosabb az mennyiségileg és minőségileg is, ha a törvénysértést olyan ember követi el, a ki az elkövetés idején a törvényt alkalmazta. Ez az utóbbi körülmény az, mely a Btk. 473. §-ában meghatározott vétséget a hivatali delictumok közé sorolja. b) Ezen kitérés után lássuk, kik követhetik el a kén yszer vallatás bűntettét. A gyakorlatban megállapittatott ezen bűntett <?) egy rendőr ellen, ki egy lopással gyanusitott egyén karját a reá vetett bilincscsel oly erősen szorította, hogy az ennek folytán a lopást bevallotta (B. I. T. II. 196.); b) egy megyei esküdt ellen, ki egy dohánylopással gyanusitott egyént vallatás közben nádpálcával megveretett (VI: 170. u. o ); c) egy megyei csendlegény ellen, ki egy lopással vádolt 15 éves leányt megvasalt és egy sötét pincébe vetett s azzal fenyegette, hogy tagadás esetén átkíséri a bírósághoz (VII: 263. I. u. o.); d) a csendbiztos es rendőrök ellen, kik a lopás bűntettével gyanusitott leányt kegyetlenül elverték azért, hogy tőle beismerő vallomást ' csikarjanak ki (u. o. XV. 340. lap). Ellenben : Kimondotta a Curia, hogy a községi szolga nem követheti el a kényszervallatás bűntettét (477. §.), mert ez vallomások kivételére nincsen feljogosítva (B. I. T. X. 154. lap). Kiváló kommentátorunk: Illés Károly idevon itkozólag azt mondja: »E bűntett alanya nemcsak biró vagy vizsgálóbiró, hanem minden közhivatalnok lehet, a ki vallomások felvételére jogositva van. (III. k. 477. 1.). Ezen elv tükröződik vissza a német birodalmi törvényszék gyakorlatában (Entscheidungen: VI. 83. 1., Rechtsprechung IV. 244. 1., Annalen des Reichsgericht V. 317. lap) s ezen elvet hirdetik a nevesebb jogi irók Németországban kivétel nélkül. S ezen communis opinioban a helyes elv, a kifogástalan jogi tétel nyilatkozik meg. Mert a közhivatalnok vagy jogosított kihallgatásokat eszkö-