A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 21. szám - Szemelvények a kir. táblák judicaturájából. Az igényper és igazolás. 1. (r.)

178 után szorul-e még bizonyításra, hogy egy ilyenféle eljárás a hátralékokkal szemben mindig új és új hátralékoknak magvát hinti? Nem ! Egy oly éles eszű államférfiú, mint az igazságügyi minister, a ki szokva van a legbonyolultabb tüneményeknek legtitkosabb okát is kifürkészni, semmiképen sem csalatkozhatik ezen meggyökerezett módszer értéke fölött. Kénytelen lesz az igazság gyakorlásának valódi érdekében a felsőbb törvényszékeknek túlterhelését az egyetlen eszközzel legyőzni, a mely a sikernek teljes biztositékát hordja magában. Elégtelen módon már többször felhasználva, ezen eszköz az újdonságnak varázsával nem bir ugyan, de e helyett azon előnye van, hogy tökéletesen megfelel ama csalhatatlan törvénynek, a mely a képesség és a szolgáltatás közötti viszonyt szabályozza. Oly törvény ez, a mely azon meggyőződésre juttat, hogy a rendkívül nagyszámú hátralékok, a melyek rovására igazságügyi nyomorunknak legalább is felét tehetjük, egyelőre máskép le nem győzhető k, mint megfelelő, azaz sokkal számosabb segédmunkaerő igénybevétele által, * mintsem ez az 189 2. évi igazságügyi budgetben szándékoltatik. Egy ilyenféle követelés természetesen nem volna a kincstárnak ínyére. De ha azon óriási visszahatásokra gondolunk, a melyekkel egy helyes törvénykezés a gazdasági életre, ipar- és kereskedelemre és következéskép a nép adóképességére van, akkor még tisztán állampénzügyi szempontból is a kérdéses tétel egy jövedelmező beruházásnak kell, hogy tartassák; az erkölcsi indokokat nem is véve tekintetbe, a melyek egy normális igazságügyi eljárás biztosítását amúgy is egy elsőrangú állami szükségletté teszik. Az ehhez szükséges hitelt pillanatnyi tekintetből, kislelkűen megtagadni, ép oly végzetes, mint ferde eljárás volna, mert az éhhalál nem tekinthető használható szernek az elszegényedés ellen. Azonban csak ne áltassuk magunkat a törvénykönyvekre, a szóbeli eljárás létesítésére, a felebbezés korlátozására és végre a bíróságoknak végleges organisatiójára való csillogó reményekkel. Egy évtized fog legjobb esetben elmúlni, mielőtt a nagy reformok, a melyek ezen bajnak forrásait is kimerítsék, keresztülvitetnek és egy második évtized, mielőtt az új berendezések a megszokás alapján tökéletesen áthatottak az életbe. Ha majd a magvak, a melyeket a mostani nemzedék elvetett, magasra kihajtottak, ám áldja egy ifjabb nemzedék azon férfiak emlékét, a kik célirányos tevékenységükkel egy boldogabb korszaknak voltak úttörői! De az élő is megköveteli a maga jogát. Nekünk, a kik a jelennek nyomorával küzdünk, nehezünkre esik az utókor örömével beérnünk. Nem azt kívánjuk a korunkbeli igazságszolgáltatástól, a mit megtennie kellene, hanem azt, a mit megtennie lehetséges. Szemelvények a kir. táblák judicaturá jából.** Irta : POLGÁR JÓZSEF, vámos-mikolai kir. járásbiró. I. Az igényper és igazolás. (1881 : LX. t.-c. 97. §.) A kir. táblák decentralisatiója folytán előrelátható volt, hogy a másodfokú bíráskodás terén az újítások és az üj eszmék (•lementaris erővel fognak előre törni, minek folytán az egyöntetű, sőt az alapos judicaturát a jogkereső felek egy ideig nélkülözni fogják s azért felette szükséges, hogy a szakirodalom és a sajtó utján az ellentétes, valamint a törvény helytelen értelmezéséből keletkezett határozatok minél alaposabb bírálat tárgyaivá tétessenek, mert csakis a kritikai fejtegetés által lehet elérni azt, hogy a praktikus jogi életben, a törvénykezés terén felmerült controvers jogi kérdések necsak az elméleti tudomány néha elvont szabályai, hanem a jogviszony gyakorlati szabályozásának szükségességéhez képest és oly módon fejtessenek meg, hogy a materialis igazságnak, mely egyfelől a jogkereső közönségnek egyedüli óhaja, másfelöl pedig a judicaturának is kizárólagos célja lehet csak, elég tétessék és az nyerjen érvényesülést. Ezeknek előrebocsájtása után áttérhetünk a judicaturában legújabban felmerült ama jogi esetre, hogy a budapesti kir. tábla 1891. évi június 2-án 4,102. szám alatt az igényperben elmulasztott eskületételi határnap miatti igazolás kérdésében, — miután a budapesti I—III. ker. kir. járásbíróság * Lapunk mindig ezen állásponton állt. ** Kitiinii munkatársunk igéretét birjuk, hogy a fenti cím alatt az összes kir. táblák judicaturáját kritikailag méltatni fogja. Előre is köszönetet mondunk ezen nagyhasznú munkáért. A szerkesztőség. annak helyt nem adott, — ama határozatot hozta, hogy az első bíróság felperesnek igazolási kérelmét vegye szabályszerűen tárgyalás alá és hozzon az igazolás kérdésében a kifejtendőkhöz képest megfelelő határozatot. A budapesti kir. tábla tehát kimondotta, még pedig a deccntralisatió után, hogy igényperben eskületételi határnap elmulasztása miatt van helye igazolásnak és röviden, de helyesen indokolta ezt azzal, hogy az eskületételi határnap elmulasztása miatt beadott igazolási kérelem már a letárgyalt igényper keretén kivül esik és ez esetben nem alkalmazható az 1881. évi LX. t.-cikk 97. §-a, hanem a perrendnek vonatkozó szabványai tartandók szem előtt. De hozzá tehette volna még a kir. tábla azt is, hogy a beailott igazolási kérelem, nemcsak letárgyalt, hanem a prts szerint már jogérvényesen befejezett igényper keretén kivül esik. Es mégis és ennek dacára a budapesti kir. tábla tekintélyének egész súlyával az ujitás terére lép akkor, a midőn már 1892. évi ápril 6-án hozott I-ső polgári döutvényével az ellenkező álláspontra helyezkedvén kijelenti, hogy az 1881. évi 60. t.-cikk 89. és következő §-ai értelmében folyamatba tett igényperben a z igénylő az eskületételi határnap elmulasztása miatt igazolással nem élhet. S váljon miért, mily indoknál fogva ? Ennek megfejtésére álljon itt az egész indokolás : »Az igazolási perorvoslatnak a polg. törv. rendtartás értelmében egyedül a törvény által kifejezetten megengedett esetekben van helye. Határozott kifejezést ad ennek a törvény jelesen az 1881. évi LIX. t.-cikk 61. § a, a melyben az igazolás esetei tüzetesen fel vannak sorolva, továbbá a 63. mely a törvény által meg nem engedett esetekben benyújtott igazolási kérelmet hivatalból visszautasítani rendeli. Minthogy pedig a végrehajtási törvény (1881. évi LX. t.-c.) a közönségesnél szigorúbb szabályok szerint megbírálandó igényperekben az igazolási jogosultság fentebb jelzett eseteit határozottan korlátolni kívánta, midőn az 1881. LX. t.-c. 97. §-ában az igénylőtől az igazolási jogot feltétlenül, tehát minden esetben megvonta. Most már csak az a kérd és megfelel-e a kir. tábla ezen indokolása egyrészt a törvénysannak szelleme, másrészt pedig a materialis igazság követelményének? Nem, sem az egyik, sem pedig a másik a határozat alapjául nem szolgál, nem szolgálhat. Tény az, hogy a prts értelmében igazolási perorvoslatnak egyedül a törvény által kifejezetten megengedett esetekben van helye. Az is igaz, hogy az 1881. évi LIX. t.-cikk 61. § ában az igazolás esetei tüzetesen felsorolvák s végül azt sem lehet elvitatni, hogy a 63. §. szerint a törvény által meg nem engedett esetekben benyújtott igazolási kérelem hivatalból visszautasítandó. De hiszen nem is ez a kérdés s azütán meg, nem foglaltatik-e benn az ép most hivatkozott tételes törvény rendelkezéseibon az is, hogy az eskületételi határnapnak elmulasztása esetében igazolásnak igen is van helye? Benne foglaltatik. Nem áll tehát az, hogy az igazolás ezen neme a kir. tábla által hivatkozott 1881, évi 59. t.-cikk 61. §-ábau tüzetesen felsorolva nem lenne, vagy hogy az igazolási perorvoslat a polg. törv. rendtartás értelmében a törvény által kifejezetten megengedett esetek közé nem tartoznék, miből következik, hogy mint ilyen és ez alapon a 63. §. alapján, hacsak más törvény azt határozottan nem rendeli, hivatalból vissza nem utasitható. A kir. táblai határozat indokolásának basisa e szerint téves. Tévesalaponpedig, csakishelytelen eredményre juthatni. Az is tény, hogy a végrehajtási törvény a közönségesnél szigorúbb eljárást rendel az igényperekben és igen helyesen mondja az elvi jelentőségű határozat, hogy az 1881. évi LX. t.-cikk az igényperekben az igazolási jogosultság eseteithatározottan korlátozni kivánta, de épen azért, mert csak korlátolni kívánta és ez volt egyedüli intentiója, egész jogosultan felvethető a kérdés : V a j j o n a v é g r e h a j t á s i t ör v é n y a z igazolási perorvoslatnak fentebb jelzett eseteit is korlátozni kivánta és vájjon csakugyan és valóban megvonja-e annak 97. §-a az igénylőtől az igazolási jogosultságot feltétlenül és minden esetben ugy, a mint ezt a kir. tábla kinyilatkoztatja? De bármily figyelemmel és akárhányszor olvasom el ama bizonyos 97. §-t én abból se azt, hogy a törvény igényperben az eskületételi határnap elmulasztása miatt az igazolást határozottan és kifejezetten korlátozná, sem pedig annak nyomát, hogy igénylőtől az igazolási jogot feltétlen ül és mindenesetben megvonná, feltalálni nem tudom, képes nem vagyok. A kir. tábla is elismeri, hogy maga az igazolás nem tárgyalási, nem bizonyítási actus, eljárás, hanem perorvoslat, csakhogy ezen perorvoslat az 1831. évi LIX. t.-cikk 61. §-a alapján és a per egyes phasisai szerint három külön osztályba sorolható és pedig : a) Ítélethozatal előtti b) a felebbvitel és