A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 9. szám - Ingatlan árverésnél ki tekintessék mindaddig, mig az árverési vevő a feltételeknek eleget nem tett, tulajdonosnak?

68 A JOG. halmoz a tanárok vállaira, s hogy tartsuk-e fenn továbbra is jogakadémiánk folyton hanyatló helyzetét? Hanem egyenlő volt ez a kérdés azzal, hogy a túlnépességet és a túlterhelést fokozzuk-e egyetemünkön még tovább, vagy pedig teremtsünk-e e tekintetben egészségesebb állapotokat ? s hogy jogakakémiánik működését §züntessük-e meg teljesen, vagy pedig szabaditsuk-e meg ezeket megélhetésük és továbbfejlődésük nagy akadályától : az egyetemektől való függéstől, mely fennállásukat közel tizennyolc esztendő óta veszélyezteti. Hiszen jogakadémiáinkon eddig ifjúságunknak az a kis része, a mely a kötelező szigorlatokat letenni nem kívánta, államvizsgálatokat téve le: fejezhette be tanulmányait. Ha ennek a lehetőségét megszüntettük volna s ha az újonnan szervezett államvizsgálatokat kizárólag az egyetemeken központosítottuk volna, akkor bízvást be kellett volna zárnunk jogakadémiáink kapuit. Teljes elismeréssel legyen mondva : vallás- és közoktatásügyi ministeriumunknak az államvizsgálatoknak átalakításával ez célját nem képezte, sőt egyenesen ki lett jelentve az, miszerint az új rendszernek életbeléptetésével a ministerium a budapesti egyetem tanárainak túlterheltségén akar segíteni s e mellett a iogakadémiáknak, melyeket már az 1874-ki tanulmányi szabályzat abból a célból alakított át teljes jogés államtudományi karokká, hogy ezek »egyenlőbb versenyre kelhessenek az egyetemekkel«, a továbbfejlődés, a virágzás útjára való jutását óhajtja lehetővé tenni. Ingatlan árverésnél ki tekintessék mindaddig, mig az árverési vevő a feltételeknek eleget nem tett, tulajdonosnak ? Irta : dr. FUCHS IGNÁC, ügyvéd Galánthán. Ezen kérdéshez akarok hozzászólani, a melyhez a külföldör Kranitz, Pfaff és Meibon már hozzászólottak, de a mely nálunk, legalább az én tudomásom szerint, még nem képezte fejtegetés tárgyát, vagy ha igen, mert Z 1 i n s z k y »Magánjog« ában némi reflectálás történik rá, az ott vitatott nézet nem találhat helyeslésemre. Első pillanatra nem látszik e kérdés gyakorlatinak s talán azért kerülte ki eddig szakiróiuk figyelmét, pedig gyakorlati jelentősége is kétségtelen, de főleg elméleti szempontból érdekes az. Azt kellene hinni, hogy ha valakinek ingatlana eladatik, legyen az akár önkéntes, akár birói eladás, az előbbi tulajdonos megszűnt tulajdonosnak lenni s helyébe lép a vevő. De vájjon ugy áll-e ezen kérdés az ingatlanok elárvereztetése esetén ? Ki akkor a tulajdonos? Zlinszky »Magyar Magánjog«-ában azon nézetet vallja, hogy az árverési vevő s hogy a tulajdonjogot azonnal megszerzi, mihelyt a birtok nevére leüttetett; ámde kétségen felül áll, hogy ezen nézet téves, bár végrehajtási törvényünk szavai s szellemének is megfelel. Végrehajtási törvényünk 184. §-a elősorolja ugyanis azon terheket, a melyek az árverés napját követöleg a végrehajtást szenvedettről az árverési vevőre áthárulnak (a mi már egymagában is az árverési vevő tulajdonjogának elismerése, lévén azok oly terhek, a melyek a tulajdonos által viselendők) és végül kijelenti, hogy az előbbi tulajdonosnak másnemű terheiért, ha csak az árverési feltételek ellenkezőt nem tartalmaznak, a vevő nem felelős. Ezen szakaszból tehát szintén az következnék, hogy a végrehajtást szenvedett, a leütés pillanatában megszűnt tulajdonos lenni s azzá az árverési vevő lett. De megnyugtató megoldás-e ez .J Megnyugtató, főleg ha tudjuk, hogy felfolyamodás s előterjesztés folytán hányszor semmisittetik meg az árverés, utóajánlat s visszárverés folytán hányszor lesz az eredeti vevőtől különböző személy tulajdonos .J Lehet-e az árverési vevőt akkor is — bár ideiglenesen — tulajdonosnak tekinteni, he vétele bárminő oknál fogva nem lesz perfect ? Azt hiszem, senki sem találja szükségesnek az ilyen provizóriumok felállítását, mert hisz ez valójában felesleges is Ámde vaijon nagyobb alappal bir-e azon nézet, hogy az árverési vevő azon halasztó feltétel mellett lesz tulajdonosa az elárverezett ingatlannak, hogy az árverési feltételeknek meg fog felelni ? Ezen vélemény ép ugy, mint az előbbi — dacára plauzibilis látszatának — nem lehet megfelelő ; nem azért, mert azon kérdés merül fel, hogy kire száll akkor a tulajdon, ha az árverési vevő a félté.eleknek meg nem felelt s akkor megint azon következtetésre kell jutnunk, hogy újra a végrehajtást szenvedett lesz tulajdonossá vagy pedig a végrehajtást szenvedett megmaradt tulajdonosnak mindaddig, mig az árverési vevő a feltételeknek meg nem felel. Mert hiszen ezen nézet maga is involválja azt, hogy az árverési vevő nem lesz vagy inkább megszűnik (?) tulajdonosnak lenni, ha az árverési feltételeknek meg nem felel; minthogy pedig a visszárverési időközön belül az ingatlan »res nulhus« nem lehet, világos, hogy csak a végrehajtást szenvedett lenne ujbol tulajdonos, a mit pedig kikerülünk az esetre, ha kimondjuk hogy nem az árverési vevő lesz tulajdonossá s nem is halasztó leltetel mellett, hanem tulajdonos marad a végrehajtást szenvedett azon bontó feltétel mellett s időpontig, a mig az árverési vevő megfelel az árverési feltételeknek. , S ezzel sokkal célszerűbben meg lehetne oldani azon kérdést is, hogy kit illetne meg időközben az ingatlan birtoklása is. Hogy a végrehajtási törvény 180. §-a, a mely az árverési vevőnek megadja azon jogot, hogy a megvett ingatlant az árverés jogerőre emelkedése után birtokába veheti, tekintettel az utoajánlati idő későbbi elteltére, anomália : az általánosan elismert dolog. . , De nem kevésbé anomália önmagában is az, hogy az árverési vevő mindaddig is, mig tényleg el sem dőlt, hogy az ingatlan övé-e vagy nem, birtokolja azt; milyen jogcímen? _ Tulajdona-e az? Nem! Vagy talán maga azon lehetőség, hogy esetleg tulajdonosa lehet, már elegendő jogcímet nyújt a birtokláshoz ? Elvégre .az a kérdés, a melyet már most egybehangzóan oly módon oldottak meg, hogy az utóajánlati idő elérkezte s illetve eltelte előtt nem illeti meg az árverési vevőt a birtoklás, teljesen congruens azon kérdéssel, hogy a visszárverés eshetőségének megszűnéséig se illesse az meg őt; ott sem lévén egyéb ok rá, mint hogy esetleg más lesz a megvett ingatlan tulajdonosa s legfeljebb abban különböznek, hogy utóajánlat gyakrabban fordul elő, mint a visszárverés. De törvényünk azon intézkedései már abban az irányban is megtermették gyümölcsüket, hogy kiaknázza őket a speculatio. Megesik ugyanis, hogy — a mi a becsár megállapításán vonatkozó hiányos törvénybeli intézkedéseknél fogva nem ritkán szokott történni — hogy az ingatlan becsára vajmi alacsony s a bánatpénz 6%-át se képezi a tulajdonképeni értéknek; lehet-e aztán rossz néven venni, ha valaki ismerve ezt, nem alaptalanul számit arra, hogy esetleg egy évig is húzhatja a hasznokat az ingatlanból, bánatpénzt tesz le s azt ott is hagyja veszni? Ámde ezen speculatio, ha az érdekeltek résen vannak, ritkán szokott sikerülni; de vájjon mi történjék akkor, ha az elárverezett ingatlanon régiség vagy elásott kincs találtatik — a mi utóvégre nem lehetetlen — kit illet az meg, ha az árverési vevő még meg nem felelt a feltételeknek? Nem volna e helyesebb s méltányosabb, ha az a végrehajtást szenvedettet megilletné, kit talán csak véletlen balszerencse hozott eme helyzetbe, miután már évek óta birta ő és családja a birtokot, mig a vevő csak csekély bánatpénzt tett le ? Korunk, mely annyi álhumanizmussal szokta az adóst a hitelező ellen védelmezni, az ilyen ritka, de az illetőre nézve esetleg rendkívüli horderejű kérdésekre nem fektet súlyt. Hát aztán mi történjék, ha az árverési vevő esetleg megtalálja a kincset s még sem felel meg az árverési feltételeknek ? Kit illes.-en az s ki pereljen érte, ha ugyan még ki tud valamit eszközölni ? Az újabb árverési vevőt bizonyára nem, mert hisz ő csak a vétel pillanatától tekinthető tulajdonosnak; az előbbi árverési vevőt szintén nem; megilleti tehát a végrehajtást szenvedetteket! És vájjon nem volna-e helyesebb mindezek kikerülése céljából kimondani, hogy tulajdonos a végrehajtást szenvedett, mig az árverési vevő az árverési feltételeknek meg nem felelt s ugyanő van jogosítva a birtoklásra is? Ha majd a végrehajtást szenvedett rongálná az ingatlant, ott van a végrehajtási törvény 180. §-ának végbefejezése által statuált zárlat, a mit a vevő kérelmére mindig el lehet rendelni. Elméletileg is csak igy fogható fel a kérdés: hiszen a tulajdon (telekkönyvileg pláne) a végrehajtást szenvedetté maradt, mi okon fosztják meg tehát a birtoklástói ? Gyakorlatilag pedig ez azon eredménynyel járna, hogy kényszerítené az árverési vevőket, miszerint az árverési feltételeknek minél előbb feleljenek meg; annál is inkább, mert a mostani rendszer mellett a visszárverés elrendelése által okozott összes költségek esetleges megfizetése, mi által a végrehajtási törvény 185. §-ának utolsó bekezdése, illetőleg pontja értelmében a visszárverés foganatosítását megelőzheti, nem nagyon ijeszti meg az illetőt. Ha pedig ezen eredmény beállna, gyorsabb kielégítéshez jutnának a hitelezők s a bíróság nem lenne köteles gyakran éveken át evidentiában tartani az árverési ügyeket. Bűnügyi egyezség. Irta : ZEKE KÁLMÁN, kir. járásbiró Balassa-Gyarmaton. A kir. járásbíróságok hatásköréhez utalt vétségek és kihágások eseteiben követendő eljárás tárgyábau kiadott 2,-265./I. M. E. számú rendelet 23. §-a értelmében az itélet kihirdetéséig a magánvádló visszavonhatja a vádat, minek folytán a bíróság az eljárást - minden más indokolás nélkül — megszünteti s egyúttal a magánvádlót az összes felmerült eljárási költségek megfizetésére kötelezi, ezen végzés felmentő itélet hatályával bir s csak a költségekről intézkedő része támadható meg felebbezéssel.