A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 52. szám - Az árverési vevő birtokba helyezésének kérdéséhez - A budapesti királyi itélő tábla története

394 A JOG. alatt évülnek el. A kamatok elévülését csakis az illetékes bíróság előtt megindított keresettel lehet megakasztani.* Megjegyzendő ezúttal, hogy a kamat elévülés ténye csakis az érdekelt fél kifogása folytán veendő birói figyelembe.** Az árverési vevő birtokba helyezésének kérdéséhez. Irta Dr. KEMÉNY ANDOR kir. albiró Zomborban. Az általam e részben felvetett és e lapok hasábjain közzétett kérdésre eddig két ellenvélemény érkezett. Mindkét vélemény oda concludál, hogy az árverési vevő a vételi bizonyítván)' kézhez vételétől számítandó 32 év alatt helyezhető be a birtokba és hogy így az én ettől eltérő véleményem teljesen tarthatatlan. Az előbbi ellenvélemény a 18-ik, az utóbbi a 45-ik számban tétetett közzé, s a csodálatos véletlen ugy hozta, hogy épen a rákövetkező 46-ik számban lett a debreceni kir. Ítélőtáblának e kérdésben hozott 1-ső számú elvi jelentőségű határozata közölve. Jóllehet ezzel az a kérdés, hogy melyik nézet tarthatatlan, egy kívülünk és felettünk álló, pártatlan és illetékes fórum által eldöntöttnek tekinthető, mindamellett legyen megengedve nekem, hogy tisztelt elleneseim véleménye felett — már csak a tudomány érdekében is — néhány rövid észrevételt tehessek ; talán sikerülni fog az által, ha őket tévedésük közös forrására figyelmessé teszem, az általam elfoglalt álláspont helyessége felől meggyőznöm. Mindkét cikkíró ur abba a tévedésbe esik, hogy a birtokbizonyítványt és a marasztaló birói határozatot azonosnak tekintik és az ezekből egyrészről az árverési vevő, másrészről a nyertes fél részére eredő jognak ugyanazonos joghatályt tulajdonítanak, s ennek megfelelőleg időbeli joghatály tekintetében mindkét jogra ugyanazon törvényes jogszabályt — a végrh. törvény 23. §-át — vélik alkalmazandónak, holott bizonyos, hogy a két határozat, s illetve a két jog között oly essentialis különbségek léteznek, a melyek határozottan kizárják azt, hogy azok ugyanazoknak legyenek tekinthetők és hogy az egyikre specialiter megállapított jog szabály a másikra is alkalmazást nyerjen. Az első különbség, mely e két határozat között kétségtelenül fenforog, hogy míg a marasztaló birói határozat a vesztes felet marasztalja, addig a birtokbizonyitvány ily intézkedést per absolute nem tartalmaz, de sőt ez utóbbi szorosan véve birói határozatnak nem is tekinthető, minthogy az, mint a neve is elég világosan mutatja, nem egyéb, mint megtörtént tényekről kiadott közhatósági bizonyítvány. A második különbség az, hogy a marasztaló birói határozatban teljesítési határidő van szabva, a birtokbizonyitványban pedig ilyen kiszabva nincsen. A harmadik különbség az, hogy a marasztaló birói határozat meghozatalánál az »audiatur et altéra pars« elve rendszerint érvényesül, az rendszerint contradictorius eljárás eredménye; a vételi bizonyítvány pedig nem az. A negyedik különbség az, hogy a marasztaló birói határozat ellen felebbviteli jogorvoslatnak van helye, a vételi bizonyítvány ellen azonban ily jogorvoslat nem használható (legfölebb előterjesztésnek lehet helye). Az ötödik különbség az, hogy a marasztaló birói határozat alapját az anyagi, a vételi bizonyítvány alapját azonban tisztán az alaki jog képezi és adja meg. A két jog között fenforgó első és lényeges különbség az, hogy mig a marasztaló birói határozatból eredő jog mindig ad personam megy, tehát annak alapján csakis a marasztalt fél, illetve csak azon személyek ellen van végrehajtásnak helye, kik a marasztalt féllel törvény szerint egy személynek tekinthetők; addig a vételi bizonyítványból eredő jog »bárki ellen, a ki az ingatlant birtokban tartja*, érvényesíthető; még csak az sem lévén szükséges, hogy csak valószínűvé tétessék az az állítás, hogy az illető, ki ellen a behelyezés kéretik, tényleg birtokban van. Ily kétségbevonhatlan lényeges különbségek fenforgása mellett valóban különös merészség kell ahhoz, hogy valaki a/, árverési vevő részére a végrh. törvény 180. §-a által adott jogra időbeli joghatály tekintetében ugyauazon jogszabályt alkalmazza, a mely a lényegesen eltérő természetű marasztaló birói határozatokból eredő jogra nézve a törvény által megállapítva van. Hogy a vételi bizonyítvány nem marasztaló birói határozat, maga Gyarmathy Ernő ur is helyesen felismeri s ennek értekezése 4-ik bekezdésében nyilt kifejezést is ad, midőn azi irja, »hogy a vételi bizonyítvány nem sorozható a végrh. törvény általános határozataiban felsorolt végrehajtható közokiratok egyik csoportjába sem«. Sajnos azonban, hogy e helyes álláspontról egy minden ízében helytelen s így meg nem engedhető fictiv tétel felállítása által le engedi magát szoríttatni, minek következtében helytelen útra, valóságos útvesztőre téved. Ugyanis azt a merész állítást kockáztatja meg, hogy »a vételi bizonyítvány nem más, mint az elárverezett ingatlanoknak az árverési vevő által történt megvételét kimondó végzés jogerőre emelkedését constatáló, tehát jogerősségi bizonylat«. Hogy ez állítás nemcsak mesterkélt, de teljesen hamis, első A L. a budapesti kir. ítélőtábla 36,282/89. sz. Ítélet. »Ü. L.« 1889. aug. 10. lapsz. ** L. »J. Sz.* 1890 június 5. lapsz. I tekintetre kétségtelen, mert hiszen a vételi bizonyítványban egy szó | sincs, de nem is lehet szó arról, hogy valamely az árverés napja 1 és a vételi bizonyítvány kiadásának napja között az árverési ügyben meghozott birói határozat jogerőre emelkedett volna, s az ugy szó szerint, mint valójában (ethimologice ugy, mint logice) semmi egyéb, mint »közhatósági bizonyítvány arról, hogy N. N. bizonyos ingatlant árverésen megvett és hogy az árverés ellen sem előterjesztés, sem utóajáulat a törvény által kiszabott időben be nem adatott« ; a miből igaz, az is következik, hogy maga az árverés ténye, az árverési jogcselekmény jogérvényes, de egyáltalában semmiféleképen sem következik az, hogy az árverés napja és a vételi bizonyítvány kiadásának napja között meghozott valamely | birói határozat jogerőre emelkedett volna. Erős fantázia kell ahhoz, hogy valaki ilyesmit a vételi bizonyítványból kiolvasson, annál is inkább, mert hiszen már annak is, a ki a bírósági gyakorlatot csupán a hivatalas blanquetták után ismeri, tudnia kell, hogy az j a végzés, a melyben a bíróság az ingatlannak az árverési, vevő által történt megvételét tudomásul veszi (és nem kimondja), ugyanannak a blauquettának az előlapján van nyomtatva, a melyen a vételi bizonyítvány és hogy a kettő rendszerint egy kelet alatt hozatik egyszerre, együtt adatik ki. Ugyan kérdem, hogy lehet ily körülmények között azt állítani, hogy a vételi bizonyítvány ennek az egyidejűleg hozott és kiadott végzésnek a jogerősségét igazoló bizonylat ? S aztán — feltéve, de meg nem engedve, hogy ez ugy volna — kérdem : marasztaló birói határozat az a végzés, a melyben a bíróság egy megtörtént tényt tudomásul vesz ? Azt hiszem, Gyarmathy Ernő urat semmi sem fogja jobban meggyőzni arról, hogy mennyire tévedett, mint az, ha értekezésének lényegét saját szavai szerint ide iktatom. Ugyanis ezt irja : 1. A végrehajtási törvény 23. §. 2. bekezdése szerint a végrehajtási jog az ítélet vagy más végrehajtható közokiratban foglalt I teljesítési határidőtől számított rendes magánjogi elévülési határidő (32 év) atatt évül el. (Ért. 8. bekezdés.) . 2. A birtokbizonyitvány a végrh. törvény általános határozataiban felsorolt végrehajtható közokiratok egyik csoportjába sem tartozik, mert az valójában nem más, mint jogerősségi bizonylat (Ért. 4. bekezdés.) 3. ennélfogva a rendes elévülési idő (32 év) alatt kérhető a vételi bizonyítvány alapján is a végrehajtás vagy a birói birtokba helyezés. (Ért. 8. és 10. bekezdés.) Ez értekezésének lényeges tartalma, ipsissima verba. Azt hiszem, hogy ehhez nem kell kommentár. No de errare humánum est. Én sem tartom magamat csalhatatlannak, de nagyon meg szoktam gondolni, a mit a nyilvánosság számára irok s azok felett magam gyakorlom a legerősebb kritikát. Ezek után pedig legyen szabad kijelentenem, hogy én tarthatatlannak jelzett abban a nézetemben, hogy a végrh. törvény 180. §-a szerinti eljárás a törvény által nyújtott kivételes jogsegély (extraordinarium juris remedium), s hogy az a tulajdoni keresetnek egyáltalában nem surrogatuma, és hogy ezen kivételes jogsegély alkalmazásának csakis a végrh. eljárás keretén belül van helye, továbbra is megmaradni bátor leszek, és pedig nemcsak azért, mert ezt én magam igy tartom helyesnek, nemcsak azért, mert álláspontom tarthatatlanságáról tisztelt ellenfeleim meg nem győztek, hanem különösen még azért is, mert ez a budapesti volt egységes kir. ítélőtáblának is állandó gyakorlata volt és mert engem ezen nézetemben a debreceni kir. Ítélőtáblának 1-sö számú elvi jelentőségű határozata is megerősít. A budapesti királyi itélő tábla története.* A Szent-Ivó védnökségének örvendő kir. hétszemélyes és tti. kir. itélő táblát — hosszas szünetelésük után — az országbírói értekezlet által szolgáltatott alapokon természetesen nem lehetett mádként életbe hivni, mint csak misével .... Kilenc órára tüzetett a mise és már jóval előbb gyülekeztek a szélrózsa minden irányából, panyókára vetett mentével, többé-kevésbé díszes atillákban, szük magyar nadrágban és hosszú szárú csizmákban, nem ritkán pengő sarkantyúkkal, mindannyian kardosán és tollas kalpagokban azok, a kiket ő felsége, a még akkor nem koronás király, vagy az esztergomi prímás nevezett ki birákul az említett két birói testülethez. Megjelentek azok is, kiket a m kir. udvari cancellária tanácsjegyzői, fogalmazói és kezelő teendőkre berendelt ideiglenesen, egyszerűbb, de szintén magyar öltözetben. Nemsokára a birák közé vegyültek a táblai főpapok is. piros övekkel és catholicus papi utcai öltözékben, továbbá a táblai birák, szintén fényes magyar díszben. Ezekhez sorakoztak a kir. ítélő táblánál az országbíró által kinevezett alországbiró és az országbírói s személynöki' itélö-mesterek. Mindezek a kir. Curiának a Ferenciek-terén álló épületében sereglettek A már kinevezett kir. itélő táblai birák komoly méltósággal és hallgatagon lépdeltek a tejemben fel és alá. Meglátszott rajtuk az abból származott megnyugvás és önérzet, hogy a szenvedett nagy hajótörés után biztos révpartra jutottak. Hogyan is álmodhatták volna meg, hogy isméi ' csak ideiglenes állapotra virradtak ? Hiszen zsebükben hordották a magyar udvari kir. cancellária nagy pecsétével díszített kinevezési okiratot ! Ezen csak nem változtathat a zajongó sajtó, a közvéleményt faragó fiatalság és egyéb utcasöpredék, de még néhány, szappanbuborékként elpattogó országgyűlési hevenyészet sem. * Mult számunkban megemlékezvén dr. Nyeviczkey Antalnak fenti cím alatt megjelent érdemes munkájáról, ígértük, hogy a műhöz V a j k a y Károly által irt gyönyörű előszóból egy .részt közölni fogunk. Ehhez képest adjuk itt e szemelvényt. A szerkesztőség.