A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 47. szám - Az elévülési és záros határidők a magyar kereskedelmi jogban. 4. r.

A JOG. 347 bizonyos aktivitásat kétségbevonni nem lehet ; a mennyiben a bizonyítandó ténykörülmények közvetlen tudatában a támadást, ellentámadással verheti vissza s az ellenfél fegyverét saját fegyverével verheti ki annak a kezéből. Figyelembe veendő végül az is, hogy ha a cél, a színlelt jogviszonyba lépők között az a közös cél, hogy egy harmadik személy kijátszassék, akkor az alakszerűségek a kötött bizonyítási rendszer ezen alapkövei — tervszerűebben s óvatosabban készíttetnek elö s szigorúabban tartatnak be, mint ha a felek valódi és komoly akaratelhatározása nyilvánul valamely jogügyletben s ha tehát az érdekek, mondhatnám annyiban ellentétesek, hogy mig az egyik fél arra ügyel, hogy minél inkább megkösse ellenfelét, addig s viszont ez a lehető leglazább kötelékbe szereti tudni magát noha talán minden utógondolat nélkül — s innen van az, hogy mig más perekben a kötött bizonyitéki produktum s az alakszerű nyilatkozat próbaköve az ügyletnek, addig az igényperekben egy ilyen produktum, ily megnyugtató következtetésre nem juttatja a birót. Miután pedig kivételes viszonyok kivételes szabályokat igényelnek s az igén} perbeli ellenfelek viszonya, az igényper tárgya kivételes, világos, hogy az általános jogszabványoktól el kall tekinteni olyképen és addig, a mig ez az anyagi igazság kiderítésére célszerűnek és szükségesnek mutatkozik. S e rendszer, mely a büntető eljárásban bevált, bizonyára itt is megteremné gyümölcseit. Végül pedig el nem odázható követelményt képez a fővárosban s a nagyobb városokban a központi árverési csarnokok lelállitása, mert csak igy lesz az árverés igazán nyilvánossá s igy lógnak a küznyelven árverési hiénáknak nevezett elemek a piacról kiszorittatni, az igazi konkurrencia alapján, a minek meg lesz az a jó oldala, hogy megszűnnek ezek a jó urak, az igénylők s végrehajtást szenvedők szövetségesei lenni a jó sáp reményében s az adós is jobban igyekeznék fizetni, a nyilvánosság előtti álszeméremből s azon tudat folytán, hogy holmiját ugy szétszedik, hogy évekig se keresheti össze s végül a házbéren, kincstári illetékeken felül a végrehajtatónak is juthatna valami. Mindezek természetesen nemcsak a fővárosra vonatkoznak, hanem vonatkoznak a vidékre is, ott is értik már a színleges ügyleteket, ott is szervezkednek már az árverelő hiénák, mint ezt volt alkalmam szemmel kisérni, főképen azonban mégis a főváros tere az ilyes manipulatiókuak. A bajt azonban nem szabad kicsinyelni e szempontból, mert ha áll az, hogy a főváros az ország szive, ugy tehát miként az emberi sziv működése kihat az egész orgánumra, a fővárosi viszonyok is hova-előbb teljes mértékben elragadnak a vidékre is. Megengedem ezek után, hogy lesznek olyanok is, a kik mondhatnák, hogy sötétebb színben látom ezeket a dolgokat, mint a miként azok tényleg feltűnnek, nem fognék azonban találni olyat, a ki azokat kereken és telje en kétségbe vonná, célom volt reámutatni a bajra, az orvoslás módjaira, bízván abban, hogy ezen ujjmutatás alapján a végrehajtási törvény nagy tudományú s tapasztalt novellázója, mindenesetre meg fogja találni a helyes megoldást. Az elévülési és záros határidők a magyar kereskedelmi jogban. Irta : dr. DOBAI GYŐZŐ, budapesti ügyvéd. (Negyedik közlemény.) Hogy a kár és annak mennyisége hiteles módon m e gál lapítható és ekként, mint kártérítési követelés, per utján is igényelhető legyen, szükséges, hogy a kár mibenléte és térje haladék nélkül már az árú átvételekor óvás tárgyát képezze és az árú tényleges átvétele után, a kár mibenléte és térje haladék nélkül hiteles módou (birói szakértő szemle utján, stb.) megállapittassék. A keresk. törvény idézett 399. §-a t. i. a kár m e g á 11 a p i t h a t á s á n a k nemcsak módját, de annak helyét és idejét is kötelezőleg állapítja meg; a szerint jelesül az árú elvesztése esetén »azon rendes ksreskedelmi (ilyenek nem létében pedig azon közönséges) értéket tartozik a fuvarozó megtéríteni, melylyel a hasonfajú és minőségű árú a rendeltetés helyén birt akkor, midőn a kiszolgáltatásnak történni kellett volna.« Ha az árú-szállitmány csak részben veszettel, ugy a még meglevő rész minősége és mibsnléte — az ár megállapithatása végett — lehetőleg az átvétel után haladék nélkül birói szakértők által megállapítandó. Ugyancsak óvás emelendő és a kár mibenléte és térje az árú átvétele után haladék nélkül hiteles módon állapítandó meg az esetben is, ha a kártérítés az árú megsérülése miatt támasztatik. Addig is, mig a támasztandó kárigényre \onatkozó bizonyíték beszerezhető, itt is — a keresk törv 409. § a értelmében, valamint az adásvételi ügyleteknél — különösen gyakorlati okok — javalják a vita tárgyát képező árúnak rendelkezés alá bocsátását. Ezen imént felsorolt óvintézkedések nélkül, a szükségelt bizonyítékok előállítása alig is képzelhető. A keresk. törv. 410. §-a e mellett azon megszorító rendelkezést is tartalmazza, miszerint az árú átvételével és a fuvardíj kifizetésével a fuvarozó ellen minden igény megszÜDÍk; kivételt csakis az oly hiány vagy sérülés képez, mely a kiszolgáltatáskor külsőleg felismerhető nem volt. A hiányolt árúban fogyatkozás, hiány s illetve sérülés miatt azonban rögtön annak felfedezése után óvás emelendő és a kár mibenléte és térje hitelesen megállapítandó. A mi a fuvarozott árúban — fuvarozás ideje alatt — történt sérülések folytán előállott kár megállapítását illeti, a keresk. törvény 399. §-a szerint ily esetben »azon k ü 1 ö nb ö z e t térítendő meg, mely a megsérült árú eladási ára s azon * Előző közlemény a »J o g« 42., 43. és 45. számában. lenni. A helyes eljárásnak azt tartom, hogy mindenekelőtt a törvény szavait kell vizsgálnunk és kérdeznünk, mi azoknak természetes értelme, mi közben nem szabad magunkat befolyásoltatnunk a korábbi jogállapot által, nem szabad annak kutatásán kezdeni, hogy hogyan állott a törvény azelőtt, ezután pedig feltételezve, hogy az előbbi jogállapotot a törvény valószínűleg változatlanul akarta fentartani, kutatni, hogy nem lehetne-e a törvény szavait a korábbi jog álláspontjával összhangzólag magyarázni. Ha egy törvénynyel, melynek célja a joganyag bizonyos ágát kódexbe foglalni, igy bánunk, akkor, ugy hiszem, lerontjuk teljesen annak hasznosságát és épen a törvény meghozatalának célját meghiúsítjuk.* Megengedi, hogy néha a korábbi jogra is tekintettel kell lenni, pl. ha valamely intézkedés kétes jelentőségű, vagy ha műszavak értelméről van szó. De az első lépés mindig a törvény szavainak, nyelvezetének magyarázata és csak határozott speciális okokból lehet hivatkozni korábbi határozatokra. Kiemeli, hogy épen különösen a váltótörvény több helyt változtatta meg a létezett jogot, tehát a Court of Appeal feltevése épen nem indokolt. Áttérve a törvény szövegére, felveti a kérdést, hogy mely esetekben lehet a rendeletre szóló váltót a törvény szerint bemutatóra szólónak tekinteni. Minden oly esetben, melyben a rendelvényes »szinlelt, vagy nem létező személy«, ezen kitétel egész világos és nem tűri meg a Court of Appeal által adott magyarázatot, t. i. mintha a törvény azt mondaná, hogy »ha a rendelvényes színlelt vagy nem létező személy, a váltó bármely féllel szemben — aki erről tudomással birt — bemutatóra szólónak tekinthető.« Minden tisztelete mellett az ellenkező nézetűek iránt ő csak ugy értelmezheti a törvényt, hogy minden ilyen váltót bemutatóra szólónak lehet tekinteni, ha csak bebizonyítható, hogy a rendelvényes a valóságban színlelt személy és hogy nem lehet megkövetelni ezenfelül annak bebizonyítását, hogy az elfogadó tudta légyen a rendelvényes színlelt voltát. Ezen szó szerinti magyarázatából a törvénynek, a törvény szavainak erőszakolásával kész volna eltérni, ha az eredmény valami képtelenség vagy nyilváuvaló igazságtalanság volna. De ez jelen esetben nem áll. Annak kimutatása végett kiemelte, hogy a Court of Appeal magyarázata egy több mint száz éve kelt magyarázatra van alapítva és számos jeles bírónak ellenzésével találkozott és azután kifejti a kiállító és intézvényezett közti viszonyt. »Az ellogadóra nézve közömbös, hogy a kibocsátó őt kihez utasítja fizetni, ez kizárólag a kibocsátónak tetszésére van bizva. Az elfogadónak érdeke csak annyit követel, hogy ő a fizetéssel a kibocsátót megterhelhesse. Tulajdonképen csak a kibocsátóval köt az elfogadó ügyletet; az ő megkeresésére fogadja el a váltót, az ő kedvéért fizeti ki és ö tőle várja vagy a pénzt, melyből kifizesse a váltót, vagy ha a fizetés idejében a kibocsátótól nincs pénz kezei között, a helyette fizetett összeg megtérítését. Rendesen létező személy a rendelvényes, kinek a kibocsátó fizetni akar ; az elfogadó tehát csak ugy terhelheti meg a kibocsátót, ha az igy kijelölt személynek vagy jogutódjának fizet. Ha más személy kezeihez történik a fizetés, a kibocsátónak kötelezettsége a rendelvényessel szemben a fizetés által meg nem szűnik, ö kötelezve marad vagy legalább maradhat a valódi rendelvényessel, vagy aunak jogutódjával szemben és ezért az elfogadó nem is követelheti a kibocsátó utasításától eltéröleg teljesített fizetés megtérítését. Ellenben tegyük fel, hogy a kibocsátó egy sziulelt személy nevét írja be rendelvényeskép, megkeresi az intézvényezettet az ilyen váltó elfogadása iránt, a váltó hátára pedig ráirja a rendelvényes nevét és a váltót forgalomba hozza. Bizonynyal azt akarta, hogy a váltó lejáratkor kifizettessék és ép oly bizonyosan nem az volt akarata, hogy valóban a színlelt rendelvényesnek vagy jogutódjának fizettessék ki és ugy hiszem, azt sem állithatjuk, hogy ő az intézvényezettet akarta volna utasítani. Minő helyzetben van tehát az ilyen váltó jogszerű birtokosa? Kétségtelen, hogy még a váltótörvény előtti iilüben is az ilyen váltóbirtokost megillette a kereseti jog a kibocsátó ellen; ez nemcsak tudta, hogy a kijelölt rendelvúiivcs színlelt személy, hanem ő maga volt az álügylet szerzője. A kibocsátóval szemben tehát az ilyen váltó bemutatóra szólónak volna tekinthető. De ha nem volna ilyennek tekinthető az elfogadóval szemben is, a váltóbirtokos, a ki talán ép csakis az elfogadóban bizva, annak hitelére számítva vette vagy számitolta le a váltót és nem hitelezett volna csak a kibocsátónak, meg volna fosztva ép attól, a miben bízott, attól a kötelezettségtől, melyet ő a maga biztositékának tekintett. A váltóbirtokoson jogtalanság esnék.« »Ha ellenben ezt a szabályt állítjuk fel, hogy az elfogadó ily esetben a bemutatónak tartozik fizetni, ki szenvedne általa ? A kibocsátó nem, mert a fizetés olyan személv kezeihez történik, ki őt ugy is fizetésre kényszerithetné, tehát nem panasz-