A Jog, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891 / 9. szám - A magánvád intézménye a magyar büntető törvényben

A J bűncselekmények hivatalos üldözését csak ugy vélte a törvény dérni hogyha a káros maga szolgáltatja a vizsgálat kezébe a kérdéshez szükséges adatokat. A magáuvád között ismét különbséget tön a törvény, a s/.ennt. a mint a vád az eljárás folyamán is visszavonható, s a szerint, a mint a magánvád az eljárás folyamán sikeresen többé vissza nem vonathatik. Lássuk tehát ezek után, miképen méltatható a magánvád általában véve ; miként érvényesül az a gyakorlati életben s miképen vitetett az keresztül büntető törvénykönyvünkben Általában véve a magánvád jogosultságát, a jogegyenlőség s a közrend érdekében tagadni lehetne; mert miképen jut valaki ahhoz, hogy noha valamely büntetendő cselekményben magát vétkessé tevén vád hiányában mégis büntetlenül maradjon, mig más hasonló körülmények s illetve hason bűncselekményért büntetéssel sujtassék? Mikép tűrhető egy jogállamban, hogy bármely esetben is a bűnös büntetlenül maradjon ? Ez semmi esetre sem válik a közrendnek előnyére. Az állam azonban nemcsak a közrend fentartására alakult intézmény, hanem egyszersmind erkölcsi is; és a szigorú jogot a méltányossal összhangzásba kell hogy hozza s a magasabb erkölcsi tekinteteket, a család benső erkölcsi életét is kell hogy figyelemben tartsa, s e szempontból a magánvád intézményét a büntető törvényből absolute kiküszöbölni nem lehet, de ép a fentebb felhozott tekintetekből következik az is, hogy a magánvád csak akkor, és ott foglaljon helyet, a mikor és° hol szigorúan véve annak helye van. A magánvád általában véve a mi büntető törvényünkben tágan nyert alkalmazást s a rni viszonyaink között az elv sok tekintetben károsnak bizonyult; mert aok esetben a magánvád azért ejtetik el, mert sértett nincs abban az anyagi helyzetben, hogy a bűncselekmény üldözésével járó költekezést elviselje s nevezetesen, hogy a bíróságot több izben fölkeresse s ezzel időt, fáradságot áldozzon s napi keresményétől elessék. Ez áll különösen abban az esetben, ha a terhelt szegény s nem tudja kárpótolni sértettet költségeire nézve. Sok esetben pedig a kényelmi szempontok döntők; egy vagyonos ember, a kit valaki jelentéktelenül megkárosít mondjuk csalás utján, nem vesz magának fáradságot ahhoz, hogy csekély kára miatt a bíróságot többször felkeresse, különösen, ha távolabb lakik a biróság székhelyétől. íme tehát sok esetben a bün mily okokból marad üldozetlen s ez mind elkerülhető volna a magánvád megszorítása által, a mikor elegendő volna, hogy sértett a legközelebbi rendőrkapitányságnál megtenné szóval vagy Írásban feljelentését. Erre azt mondhatná valaki, hogy anyagias érdekek ne játszanának szerepet, egy magasabb erkölcsi cél a bün üldöztetése s büntettetése kapcsán, úgyde az anyagiság korunknak jellemvonása s a törvény kell, hogy mindenütt és mindenkor az életviszonyokhoz alkalmazkodjék. De különösen káros, miként a gyakorlati élet bebizonyította, nálunk a visszavonható magánvád intézménye. Sajnos, hogy népünk legnagyobb részénél e jogosítvány egy veszedelmes fegyver, mely a közerkölcsiséget sokszor a legsúlyosabban megsérti. A közönség jó nagy része a magánvád intézményének erkölcsi jelentőságét nem képes felfogni, hanem pályázik az anyagi előnyökre s felhasználja a kezébe tett hatalmat jogtalan üzérkedésre, mi különösen veszélyes mérveket ölt ott és akkor, a hol és a mikor vádlottat a törvény szabagságvesztésbüntetéssel sújtja. Hány oly egyén van, a ki társadalmi állásánál avagy születése s erkölcsi nézeteinél fogva kész megváltani a jeizett veszélyt sokszor a legnagyobb áldozatok árán is és sajnos, hány oly egyént találunk az anyagiasság korszakában, a ki ezt tudva, hasonló esetekben sarcot vet a terheltre s kihasználja az alkalmat, a hogy csak lehet. Hol maradnak itt a magasabb erkölcsi szempontok, hol marad az állami közrend bár csak másodsorának ismert érdeke; nem különös-e, hogy ilyenkor emez erkölcsi érdeknek ki kell térni ama mondhatnám erkölcstelen érdekek előtt .J De káros a visszavonható magánvád intézménye a közrend szempontjából is: hányan ragadtatják el magukat ugyanis valamely bűncselekmény elkövetésére abban a reményben, hogy sikerülni fog bűnöket pénzzel megváltani ? S káros a visszavonható magánvád intézménye a közerkölcsiség szempontjából is, mert sokan a jogtalan vagyoni hasznot hajtó s magánvádra üldözendő bűncselekményeknél arra számítanak, hogyha egy esetben cselekményük felfedeztetnék is, kielégítik a károst és a fel nem fedezett bűncselekménvekből meritett haszon által nemcsak kárpótoltatnak, hanem még haszonra is dolgozhatnak, s ez áll különösen a csalási bűncselekményeknél. Mig tehát erkölcsileg bukik és sűlyed a terhelt, addig épen az erkölcsi bukás árán anyagilag emelkedik. Ezt pedig egy erkölcsi állam sem fogja megengedhetni, nem is említve, hogy hányan károsittatnak meg ezen számítás mellett; olyanok, a kik vagy nem képe ek kimutatni a bűncselekményt, vagy épen nem kívánják a felelősséget magukra vállalni az állam közvetlen támogatása nélkül. A magánvád szerfeletti kiterjesztése azonban veszélyes is, mert összezavartatnak a laikus előtt a büntető törvény erkölcsi fogalmai és sokan lesznek, a kik teszem, azt fognák hinni, hogy ha csalni lehet oly módon, hogy egy kis anyagi áldozattal a büntetés kikerülhető, akkor talán a talált jószágot megtartani még inkább szabad ily feltétellel. És ebből következik az a tapasztalati tény, hogy sok bűn csak azért követtetik el, mert a sértő azt vélte, hogy cselekménye rnegbocsájtható leszen s igy a raagánvád kiterjesztése szerfelett szaporíthatja és szaporítja is tehát a bűncselekményeket. Mindezek mellett pedig rossz például OG, 67 szolgálnak e megalkuvó lélekre, mert a mitől ez feltétlenül visszariadna, ha büntetését elkerülhetlennek tudná, ahhoz a tapasztaltak szerint könnyebben határozza el magát. Káros a visszavonható magánvád különben még azért is, mert sérti a bíró tekintélyét, ha, mint sok esetben, a felek a biró szobáját használják fel alkudozásra, ilyenkor a biró szobája hasonlít a vásári piachoz, a hol ki olcsóbban, ki drágábban adhat és vehet s az alku tárgya egy bűncselekmény. Káros végül a magánvád visszavonhatása magára a bíróra nézve is, mert valljuk be az igazat, ha a birónak sok egyéb dolga van, hogy nem ér reá jelentéktelenebb bűnesetekkel per longum et latum foglalkozni, vagy talán szereti a kényelmet : nem kínálkozik-e mód sokszor erkölcsi pressióval, avagy zaklatással is a nagyobb munkát elhárítani magától egy majdnem azt mondhatnán octroyált egyezség által ? Ezek után még csak azt hozom fel, hogy a büntetés célja a megzavart jogrend helyreállítása, s vájjon a jogrend helyre lesz-e állítva akkor, ha például testi sértés esetében a sértést drágán megfizetteti magának a sértett ? Lehet-e vájjon a fájdalmat pénzértékben megbecsülni? Azt hiszem, nem. Ily esetekben az in integrum restitutio ki van zárva, s ha tehát a jogrend vissza nem állitható az előbbeni állapotba, a cél is vesztve van. Nem marad fenn kétség azonban, az állam, mint magasabb erkölcsi intézmény szempontjából, hogy a magánvádnak tért kell engedni ott, a hol a bűncselekmény mélyen belenyúl a család benső erkölcsi életébe s annak titkaiba. Nem lehet célja az államnak, hogy a mikor a bűnöst sújtja, sújtsa még jobban a sértettet, avagy annak titkait kérlelhetetlenül hozza a nyilvánosságra akkor, a mikor a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet, s a mikor sértettnek többet ártana a nyilvánosságra hozatal, mint az elkövetett sértésre kiszabott büntetés által nyújtott elégtétel használna. Ugy, de a vád-visszavonásnak itt sincs jogosultsága, nemcsak azért, mert különben azok az esetek állhatnak elő, melyek a visszavonható vádról fentebb mondattak, hanem még azért is, mert ha már valamely bün üldözését az állam a benső családi élet kíméléséből elejti, de a megkímélt túlteszi magát ezen a tekinteteken. Megszűnvén az ok, az okozat sem állhatja meg többé helyét; a későbbi visszavonhatásnak semmi támogató indoka nincsen, ha csak nem az, hogy valaki csak későbben fedezi fel, miszerint botorul járt el, mert vádlott szégyene, közvetve mondjuk, sértett szégyene avagy kára is. Ennek azonban eleje vehető, ha ily esetekben sértett a panasz felvétele előtt a hatóságok által a következményekre figyelmeztetve lészen. Mindezekből következik : a) hogy a magáuvád általában véve a lehető legszűkebb térre szorítandó s különösen ott, a hol a hasonnemü bűncselekmények, mondjuk bűntett és vétség között, karakterisztikus válaszfal nem található fel, meg nem engedhető ; b) hogy a vád visszavonásának az eljárás folyamán csak ott volna helye, a hol tisztán az egyéni, érdek áll előtérben, a hol az in integrum restitutio elképzelhető s az állam érdeke nemcsak hogy másodrendű, hanem általában véve fenn nem forog, miután a cselekmény csak egy bizonyos személyre s egy bizonyos viszonyra vonatkozik s végül c) hogy visszavonható vád esetében az azt érintő büntetendő cselekményeket csupán csak pénzbüntetéssel lehessen sújtani. S nézzük ezek után már most, hogy büntető törvényeinkben hol alkalmaztatik helytelenül a magánvád s hol volna szükséges a visszavonható magánvád szempontjából lőbüntetésül csupán pénzbüntetést alkalmazni. Jogosulatlan a magánvád első helyett a btk. 229. §-a esetében, vagyis akkor, ha valaki hamisan vádolt ugyan a hatóságnál valakit, a büuvádi eljárás azonban bármely okból a vádlott ellen meg nem indíttatott; jogosulatlan pedig a magánvád azért, mert a jelzett cselekmény nem egyéb, mint kísérlet; s cselekmény és kísérlet olyannyira cl nem választhatók egymástól, hogy mig az egyik hivatalból üldöztetik, addig a másik csak sértett különös kívánságára vétessék üldözőbe. Nem helyeslem további a magánvád intézményét a btk. 301. § ába ütköző könnyű testi sértés vétségének esetében sem. mert attól eltekintve, hogy a könnyű testi sértés esetében az előbbeni állapot helyreállítása nem képzelhető, egy jogállam sem tűrheti, hogy a polgárok testi épsége szándékos módon bármily mértékben megtámadtassék s nem tűrheti azt a mi államunk, melynek lakosai különben is erős hajlammal birnak a tettlegeskedésekre; nem helyeselhető ezen bűncselekményeknél a közvád támogatásának mellőzése egyébként még azért, mert szigorú üldöztetés nélkül növesztvén a verekedési hajlamot, ez sokszor akaratlanul súlyosabb bűncselekményekre vezet. Nem helyeslem végül a magánvádat ez esetben a minősítési alap szempontjából, mert sokszor nehéz, sőt lehetetlen annak meghatározása, hogy valamely testi sértés 8 napig tartó egészségháboritást okoz-e, vagy tovább tartót. Az orvosi véleménynek e tekintetben hiányzik sokszor a reális alapja. A caracteristicus válaszfal tehát e bűncselekményeknél nem lévén felfedezhető, következéskép éles ellentétbe állítani a könnyű és súlyos testi sértést nem szabad. Miként Ítéljem meg a magánvádat a csalás eseteiben, a mely cselekmény közveszélyessége kirívó. Ki venné például tagadásba, hogy az ipar, kereskedés s az általános műveltség emel-