A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 35. szám - Adalékok a feltételes elitélés kérdéséhez. 2. [r.]

308 j o a végrehajtást szenvedő tulajdonára, tehát ettől szerzi meg. Ez adja a zálogot, ez ruházza át a tulajdonjogot. Az egész végrehajtási eljárás azon az elven nyugszik, hogy a végrehajtást szenvedő megengedi, miszerint az államhatalom helyette végezze el mindazt, a mit ő maga a zálogadás és a tulajdonjog átruházása körül végezni köteles lenne, de végezni nem hajlandó. A végrehajtási jegyzőkönyv tehát annak bizonyítéka, hogy a végrehajtást szenvedő a foglaltatónak zálogot adott, az árverési jegyzőkönyv pedig annak a bizonyítéka, hogy ő a maga tulajdonát a vevőre átruházta s a bekeblezést megengedte. Ezt tette még akkor is, ha jelen sem volt ott, ezt még akkor is, ha ott ellenszegült. Azt a jogi és törvényes vélelmet — praesumtio juris et de jure — hogy ő beleegyezik mindabba, a mit az illetékes bíróság és végrehajtó hatalom jogérvényes határozataikkal kötelességévé tettek : nem lehet soha, semmiféle ellenszegüléssel megcáfolni, nem lehet annak az ellenkezőjét bizonyítani. Hol van tehát a tűrés az egész végrehajtási eljáráson keresztül s hol van arra szükség? Sehol. Mindenütt a beleegyezés, a megengedés szerepel s erre van szükség. De az eredménynek, a bekeblezésnek tűrése nem is kezdődik sem az ítélettel, sem a végrehajtás elrendelésével, hanem csak a megítélt jognak jogerős bekeblezésével. A tűrésre kötelező ítélet tulajdonkép azt mondja, hogy a vesztes fél tartozik tűrni azt, hogy a telekkönyvi hatóság a bekeblezést eszközölhesse. Kötelességévé azt teszi, hogy a Tkr. szabályainak engedelmeskedjék. Igen; de ez még mindig nem tűrés, mert a ki ezt jogtalannak tartja, jogorvoslatot használhat ellene, ép ugy, mintha magánokirat alapján történt volna a bejegyzés. A telekkönyvi hatóság jogerős végzésével - kezdődik tehát csak a tűrés, mert ekkor már egyebet tenni nem lehet. Ha azonban a tűrést, mint a végrehajtás utolsó eredményét fogjuk föl, akkor a tűrésre kötelezés egyértelmű azzal a kötelességgel, hogy a törvénynek enged e 1 m e skedni tartozunk. Épen ilyen ez is: tartozik tűrni, hogy a letétbe helyezett összeg a másik félnek kiutal ványoztassék; mi itt a vitás igény ? Az-e, hogy az egyik fél nem akarja tűrni a kiutalványozást, vagy az, hogy nem akarja megengedni ellenfelének azt, hogy a letett összeget felvegye ? Bizonyára csak ez és nem amaz. Ha az ellenfél beleegyezik abba, megengedi azt, hogy a letett összeget a követelő fél felvég) e, akkor a biróság azt kiutalványozza. A z utalványozást nem kell megengednie, mert ezt az államhatalom megengedés nélkül is elvégzi, ha megvannak a kiutalványozás feltételei. A kiutalványozó végzés ellen jogorvoslatnak van helye akkor is, ha annak tűrésére ítélettel van az ellenfél kötelezve. Mire kell tehát őt köteleznünk ? Kötelessége teljesítésére: a felvétel megengedésére. ítéletbe ez való és nem más! Ha valaki azt mondaná: tűröm, hogy a nap süssön ; hogy a föld forogjon! Mit gondolnánk róla? Van-e lehetőség arra, hogy ő azt ne tűrje ? Nem szakasztott ilyen-e ez : Tűröm, hogy a törvényt ellenem foganatosítsák. Épen ilyen, mert az államhatalom elvégzi azt, akár tetszik tűrni az elmarasztalt félnek, akár nem. De ha a tűrést elmulasztani nem lehet, ha annak az ellenkezőjét tenni nem lehet: szükséges-e akkor a vesztes felet arra kötelezni ? Nem szükséges. De mert mégis végrehajtjuk a tűrésre kötelező ítéleteket, világos, hogy az Ítéletbe beleképzeljük azt, a mi benne nincs: a tulajdonjog megszerzésének, föltételei telje sitésének kötelezettségét. Csakhogy akkor, a midőn az ítéletbe a tulajdonjog föltételei helyett a tulajdonjog következményét veszszük be, a költészet terére csapunk át. Költői alakot: a tárgycserét — az ok helyett az okozatot — használjuk s bár ez igen szép a maga helyén, de ítéletbe nem való. Minthogy pedig ugy a tulajdonjog, mint a zálogjog, szolgalmi jog megszerzésének, bejegyzésének föltétele a tkr. 68. §-a értelmében a megengedés: a vesztes felet csakis a megengedésre lehet és kell kötelezni. Csak az ilyen Ítélet felel meg az 1881. évi LIX. t.-c. 23. §-ának is, a mely azt rendeli, hogy a marasztaló ítéletben a kötelezettség teljesitéséremindenkor bizonyos határidőt kell szabni, továbbá az 1868. évi LIV. t.-c. 256. §-ának, a mely azt kivánja, hogy m i nden ítéletet akkép kell szerkeszteni, hogy az végrehajtható legyen. A megengedést teljesítheti a fél a kiszabott határidőben s ha azt elmulasztja, akkor beáll a joga a nyartes félnek az 1881. évi LX. t.-c. 220. §-a értelmében arra, hogy a kielégítési végrehajtást a tulajdonjog bekeblezése végett kérje. Az 1868. évi LIV. t.-c.-be ez a rendelkezés még nem volt meg és talán épen ez volt az oka annak, hogy a telekkönyvi bejegyzések tárgyát képező jogok iránti perekben az ítéletekbe a tűrésre kötelezés belekerült. Mert akadhatott biróság, mely a bekeblezés megengedésének kötelezettségét ugy értelmezte, hogy végrehajtás útján előbb egy magánokiratot kell készíttetni az elmarasztalt féllel s ezt adni át a nyertes félnek. Ma már ilyen értelmezést adni a bekeblezés megengedése kötelezettségének lehetetlen s igy ideje volna az Ítéletben a kötelezettséget szabatosan állapítani meg és arra kötelezni az elmarasztalt felet, a mi a nyertes fél igényét kimeríti ugyan, de annál nem több s az elmarasztalt által teljesíthető, mulasztás esetén pedig egyaránt végrehajtható is. A követelő félnek ugyan előnyösebb a tűrésre kötelezés, mert ezzel a tulajdonjog bckeblezését az elleniéi költségén foganatosítja, holott a megengedésre kötelezés mellett önmaga lenne kénytelen viselni a tulajdonjog bekeblezésének költségeit. Csakhogy nem azt kell néznünk, hogy mi a követelő félre előnyösebb, hanem azt, hogy mi az igazság. Ezen innen maradni, ezen túlmenni a bírónak egy hajszállal sem szabad. Sőt még egy fél hajszállal sem. A bírónak kötelessége hajszálhasogatónak is lenni. Az pedig talán több is egy hajszálnál, hogy a követelő fél a tulajdonjog bekeblezését — a melyet per nélkül a saját költségén lett volna kénytelen eszközölni — per esetén az ellenfél költségén foganatosítja. Es igy ebben a részben a tűrésre kötelező Ítélet még igazságtalan is. Ettől az Ítéleteket csak ugy szabadithatjuk meg, ha a vesztes felet arra kötelezzük, a mit teljesíthet ; arra, a mit a nyertes fél végrehajthat; arra, a mi igazságos : más jogának elismerésére, másnak cselekvésébe beleegyezésre, mások jogd gyakorlásának a megengedésére. Hogy mindezek dacára olyan gyakran kötelezik a bíróságok tűrésre a vesztes feleket, az nagyon szomorú jelensége az elmarasztalt felek jogérzetének. Mert azt bizonyítja, hogy kötelességeiket teljesíteni Ítélet után sem szándékoznak. A perlekedést tehát nem tekintik a vitás jogigény eldöntésére hivatott olyan eljárásnak, a mely őket az igazságról meggyőzze, hanem csak olyannak, a mely a jogokat önkény szerint osztogatja s a melynek eredménye véleményünkön nem változtathat, mert ha vál'oztathatna, akkor lehetetlen volna, hogy ne követelnék azt a jogot, miszerint az Ítéletben megállapított kötelességeiket önként végrehajtás nélkül is teljesíthessék. Ha pedig ezt követelnék, akkor lehetetlen lenne az Ítéletekbe a tűrésnek teljesithetlen kötelességét folytonosan belevenni. De ha a felek maguk nem követelik is azt a jogot, hogy kötelességeiket teljesíthessék, a biróságnak még sem szabad őket attól elzárni, mert talán épen a teljesítés lehetetlensége az oka a teljesítés iránti közönynek is és ha megszűnik amaz, talán nagyobbodni fog a teljesítésre való hajlam s ezzel erősbül a jogérzet is. Próbáljuk meg, hátha ez is igaz! Adalékok a feltételes elitélés kérdéséhez. -nC Ül(A rövid tartamú szabadság-büntetésnek pótszerei.) A Brüsselben 1889. augusztus havában megtartott nemzetközi büntető egyesületi congressus egyhangúlag kimondotta, hogy a föltételes Ítéletek behozatala kivétel nélkül minden állam törvényhozásának ajánlandó; azonban ezen intézmény realisálásánál figyelembe veendők a helyi viszonyok s a nép culturális fejlődöltsége. Ezen institutióval foglalkozik Aschrott" egyik legújabb müvében s érdekesen taglalja a rövid tartamú szabadságbüntetések hátrányait s egyszersmind ismerteti ama pótszereket, melyekkel az ilyen büntetések helyettesíthetők volnának. Általánosan elismert dolog, hogy a rövid tartamú szabadságbüntetések több kárt tesznek az elitélt erkölcsi egyéniségében, mint hasznot; és elrettentő hatásuk épen nincsen ; ebből folyólag a törvény iránti tiszteletet nem is emelik. Ehhez járul, hogy a büntető-intézetek a gonosztevők iskoláiként szolgálnak. Liszt kimutatta, hogy Németországban a büntetések 64°/o-a egy hónapon alóli fogházban szabatik ki; ha ehhez veszszük, hogy a pénzbüntetések nagy része szabadságbüntetésben hajtatik végre, el kell fogadni Lisztnek azon kijelentését, hogy a büntetési rendszer a rövid tartamú szabadságbüntetéseken alapszik. Ennek oka az, hogy a biró a legcsekélyebb reatum miatt szabadságbüntetésre kénytelen a vádlottat ítélni, mert más büntetési nem rendelkezésére nem áll. * »Ersatz kurzzeitiger Freiheitsstrafent 1889. Hamburg.