A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 26. szám - Javitó-intézet és dologház 1. r.

234 ü JOG mivel a hozott jogerős ítélet a mellőzött bizonyítékok felhívása és alkalmazása mellett az 1881. évi LIX.. törvénycikk 69. §-ának rendelkezése folytán perújítással revisio alá vehető.Különben a gyors igazságszolgáltatás eszméjének tényleges megvalósítására törekszik az 1868. évi LIX. törvénycikk 115. §-a is akkor, a midőn kötelezőleg elrendeli, hogy a peres felek a tárgyaláshoz bizonyítékaikkal jelenjenek meg, miként ezt előző cikkemben felsoroltam. Azonban nemcsak a prts 115. §-a, hanem a prts 205. §-ából is következik, miszerint a bizonyítékokat csakis a tárgyalás berekesztéséig lehet felhozni. A prts 205. §-a nem tevén különbséget sommás és rendes eljárás között általában, de határozottan meghagyja, hogy a perfolyam á n, mialatt pusztán a peres eljárásnak a bizonyítási eljárásig terjedő része érthető csak, tehát sommás eljárásban a tárgyalás folyamán megnevezett tanuk közül valamelyik a kihallgatás előtt elhal vagy kihallgatása mások miatt lehetetlenné válik, csak ezen esetekben áll szabadságában a félnek a hiányzó tanú helyett egy vagy több tanúnak kihallgatását kérelmeznie, de nem akkor is, ha a felhívott és kihallgatott tanú esetleg a bizonyítani kívánt ténykörülmények tekintetében kedvezőtlenül vall, mert ha a prts eme szakaszainak egyedüli és kizárólagos értelme nem ez lenne, akkor annak törvénybe iktatása teljesen feleslegesnek jelentkeznék. Ha tehát helyettesítésnek nincs helye feltétlenül, ugy még kevésbé lehet új tanukra hivatkozni. Különben a tanúkihallgatás után a prts 210. §-a értelmében sommás eljárásban tanuk feletti észrevételezésnek helye nincs s azért a bizonyítási eljárás az elrendelt tanúkihallgatás foganatosításával be lévén fejezve, ott további tárgyalásnak a mennyiben azt a bíróság szükségesnek nem találja, avagy új tanukra való hivatkozásnak hely nem adható. És vájjon hova vezetne ez az eljárás ? A sommás eljárásban a felek a hivatkozott bizonyítékok felett a tárgyalás során meghallgatandók, s ennek folytán a tárgyalás befejezése, illetve a tanuk kihallgatása után bejelentett újabb tanuk (mint bizonyíték) felett, miután a prts 196. §-a szerint a felek a tanuk kihallgatásánál jelen lenni nem tartoznak, az egyik fél meg nem hallgatható, ellenbizonyitékait, a tanuk elleni kifogásait elő nem adhatja, avagy minden egyes esetben a meg nem jelent ellenfél meghallgatására tárgyalás lenne kitűzendő. Ez azonban aligha egyeznék meg a sommás eljárás rendeltetésével. A prts helyes értelmezéséből tehát csakis az következik, hogy bizonyítékok és ekkép a tanuk megnevezése is csak a tárgyalás befejezéséig történhetik sikerrel és az azután felhozott bizonyítékok, mint nem kellő helyen és időben felhozottak, mellőzendők. A felső biróság tehát a prts rendelkezéseivel merőben ellenkező eljárást követ, midőn az első biróság ítéletét ezen indokból oldja fel. Igaz ugyan, hogy a prts 108. §-a megadja a felsőbb bíróságoknak ama jogot, a mennyiben a ténykörülményeket annyira kifejtve nem látja, hogy alapos ítéletet hozhasson, miként tárgyalást és további bizonyítási eljárást, de mindig csakamég ki nem fejtett ténykörülményekre elrendelhessen, de nem adja meg a jogot arra is, hogy a már kellőleg kifejtett sőt tanuk vallomásával bizonyítani megkísérelt ténykörülményekre a prts értelmében későn és nem kellő helyen megnevezett újabb tanuk kihallgatását meghagyhassa, mivel ez ugyanazon törvény fentebb hivatkozott szakaszának világos megsértését foglalja magában. A felsőbb biróság a póttárgyalást és az ennek folytán szükségesnek mutatkozó bizonyítási eljárást valamely fontos de még ki nem derített, ki nem fejtett ténykörülményekre elrendelheti, azonban póttanukihallgatást, vagyis a pótlólag bejelentett újabb tanuk kihallgatását a prts 108. §-a alapján sincs jogositva meghagyni. És ez is helyesen van igy, mert ha a kir. Ítélőtábla által követett amaz elvi álláspont és magyarázat felelne meg, az 1868. évi LIX. t.-cikk 205. §-ának, hogy az ítélet hozatala előtt bejelentett tanuk kihallgatása minden esetben és nemcsak helyettesítés esetén elrendelendő, akkor ezen elvi álláspont és magyarázat érvényre jutása a sommás eljárás teljes elfajulása és ezzel a törvénykezés és igazságszolgáltatás megTÁRCA. Javitó-intézet és dologház. Irta : FUCSEK SÁNDOR, kir. javitó-intézeti családfő Aszódon. — A »Jog« eredeti tárcája. — í. A javitó-intézetek növendékei legtöbb esetben az erkölcsi hibák egész raját hozzák magukkal. A lopási szenvedély, hazudozás, irigykedés, makacsság, ellenszegülés, szemtelenség, veszekedési hajlam, egyszóval minden, mit rossznak nevezünk, bő anyagot szolgáltat arra, hogy a családfő nevelői képességét próbára tegye. Főtörekvésünk első sorban is ezeknek nevelés általi kiirtása, mert a mint igaz, hogy a szenvedély, indulat, önfejüség és hiányos önuralom legnagyobb ellensége a tiszta léleknek, ép oly való, hogy ezeknek szülő anyja legtöbb esetben a mindent elnéző, semmit meg nem tagadó ferde nevelés, sokban pedig a nevelés teljes hiánya; a ferde nevelésből, vagy a nevelés hiányából származott bajokat, rossz tulajdonságukat pedig csakis észszerű neveléssel, de korántsem büntetőrendszerrel lehet megtámadni, ellensúlyozni és megsemmisíteni. Igen, a ferde nevelés, vagy a nevelés hiánya egyedüli oka azon szomorú képnek, melyet a börtönök élénkbe tárnak; ezeknek következménye a corruptio, erkölcsi telenség, vallástalanság és minden bú'n; e kettőnek áldozatai a csalók, sikkasztok, tolvajok, gyújtogatok, rablók és gyilkosok s e két tényező bosszulja meg magát oly kérlelhetlenül, oly keserűen a társadalmon. S ha aztán azt kérdjük önmagunktól: kit terhel a felelősség ezen égbekiáltó mulasztásokért, minden habozás nélkül adhatjuk meg rá a feleletet: a szüléket és iskolát, de nem csekély részben mao-át a társadalmat, sőt még az államot is. A szüléket és iskolát, e két nevelő-testvért, mert ezeknek mulasztása, hogy a gyermek, a későbbi ember önmagán uralkodni nem képes, hogy az ön- és közérzet benne ki nem fejlődött; az ő hibájuk, hogy a gyermeket a társadalmi szokásokkal szemben való önmegadásra nem szoktatták; az ő bűnök, hogy a gyermek a majoritásnak nem veti alá föltétlenül akaratát, nem tiszteli annak szokásait, törvényeit ; az ő tudatlanságuk, életképtelenségük, hogy a gyermek később, mint ember, az életviharaival szemben férfias ellentállást, béketűrést s reményt tanúsítani s táplálni nem tud, melyek pedig a társadalmi élet, az erkölcsös társadalmi élet alapkövei. Okolható maga a társadalom is, mely elfordul e lelki szerencsétlenektől s a helyett, hogy az ő szokásait, törvényeit igyekeznék velük eltogadtatni, eleget vél tenni a baj megszüntetésére büntetőrendszerével, már pedig dr. Szentiványival szólva : »a b ü n t e t őrendszei nem hárítja el a bűn okait, nem javít, de ront, elkeseríti azt is, a mi még jó volt s itt tátong az a feneketlen mélység, mely a társadalom egy részét elnyeléssel fenyegeti s tényleg el is nyeli.« (»Istenség, emberiség és a haza« című mii, 219 lap.) Szülék, iskola és társadalom, a nevelés három főfactora közt nincs egyetértés, nincs meg a kölcsönös segítség, nem igyekszik egyik pótolni azt, mit másik tévesen végzett, vagy tenni elmulasztott; bő teret enged mindenik arra, hogy a szenvedély lábra kapjon, meggyökerezzék s hol pedig ez egyszer tanyát ütött, ott mindennapos vendég a csalódás, hü kísérője a keserűség, mi elégedetlenséget, magábazárkozottságot, életuntságot okoz s ez pedig az embereknek és törvényeiknek való megvetését eredményezi, minek aztán természetes kifolyása a bűn. Okolható maga az állam is, mert ez célszerű, üdvös törvényekkel nem igyekszik a nevelés miseriáin és az iskolák elégtelenségén segíteni ; nem törekszik megtörni ama téves felfogást, hogy az iskola első sorban is tanítási hely s csak névleg nevelő-intézet. Igen helyesen és találóan mondá az »Egyetértés« pár évvel ezelőtt, hogy: »A nevelés majdnem nélkülözi teljesen azt az elemet, mely