A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 7. szám - A végrendelet kihirdetés végetti bemutatása a kir. közjegyző által

58 A JOG. b) Nem érvényesülhet a javaslatnak megfelelő eljárás mellett a szóbeliség továbbá azért sem, mert éppen az a) alatt jelzett tárgyalási jegyzőkönyvben fixirozott tényállás és általában az elüiratoknak a tárgyalás megkezdése előtti ismeretét a javaslat szerzője a felebbviteli biró kötelességévé teszi. Erőm és tehetségem gyöngeségét soha sem fájlaltam anynyira, mint ez alkalommal, mikor a szóbeliség szellemét veszélyben látom és nem birom talán megmenteni. Ha a felebbviteli biró a tárgyalás megkezdése előtt, akár az előkészítő vagy ezeken kivül még az első biró előtt felvett iratokat ismeri, akkor — nem is tekintve azt, hogy a felek előadásai alkalmával ásítozni fog — a szóbeliség érvényre juttatása a következő könnyen belátható okból akadályoztatik, ugyanis : Az előkészítő iratoknak a szóbeli tárgyaláshoz való v i s z o n ynak határozottsága, a szóbeliségen alapuló perrendeknek egyik sark el ve. Azon perrend szerint, mely a javaslat alapjául szolgált, ezen viszonyból azon kétségtelenül helyes (a bírált javaslat 26. §-ában kellőleg ki nem fejezett) kettős szabály deducálandó, hogy egyrészt a biró a szóbelileg előadottakat figyelembe venni köteles még akkor is, ha az az előkészítő iratokban nem foglaltatik és másodszor figyelembe venni nem szabad mindazt a mi az iratokban ugyan előfordul, de szóbelileg elő nem hozatott. Vegyük már most az esetet, hogy az iratokból praeparált collegium fog a tárgyaláshoz, kérdem a tárgyalás lejárta után hogy tudhatja annak minden tagja, vájjon tudásának forrását mi képezi? Az előkészítő irat-e vagy pedig a tárgyalás? Holott megfordítva a tárgyalás után az előkészítő iratokat olvasó bírónak nyomban kell, hogy feltűnjék, azok a szóbeli előadásoktól tartalmazta eltérése. Készséggel megengedjük, hogy a b:rált javaslat, hazai jogunk codificatiójának javaslatai közül a sikerültebbek közzé sorolandó, de mind a mellett a 151, s az ez alkalommal megbeszélt 149. §-a, valamint a 20 — 26. §-ait kisérő, a valódi szóbeliséget megszüntető indokolás, már tekintettel azon jogforrási jelentőségre, melylyel minden törvényjavaslat indokolása bír, elegendő alapul szolgálna a javaslat átdolgoztatására — másutt, — de akarjuk hinni, hogy — nálunk is. A végrendelet kihirdetés végetti bemutatása a kir. közjegyző által. Irta: CSA.NÁDY BÉLA, kir. közjegyző Karcagon. Dr. W e i s z Bernát bártfai kir. közjegyző ur a »J o g« f. évi 3-ik számában törvénytelennek, célszerűtlennek és feleslegesnek Az első folyamodású bíróságok is igy hozzák ítéleteiket és ügydöntő végzéseiket. Nincs tehát arra ok, hogy a többi végzésekből az eljáró bíróság neve hiányozzék s csak alul találjon helyet, a rniből különben még az a szabálytalanság is származott, hogy sok bíróság oda nem is a nevét alkalmazza, hanem ilyenféle kifejezést: Az x—i kir. törvényszék tanácsüléséből; az x—i kir. járásbíróságtól; az x—i kir. törvényszék telekkönyvi hatóságánák A bíróság nevének a végzés elejére alkalmazásával a többi között az a veszedelem is ki volna kerülve, hogy alperes másutt jelenjen meg, mint a hova idézték. A közönség azt hiszi, hogy végzést csakis a lakhelyére illetékes bíróságtól kaphat s igy az idéző végzéseket csak addig szokta elolvasni, a meddig a határnapról értesül: azt megjegyzi s a határnapon a reá illetékes bíróságnál megjelenvén, értesül arról, hogy más helyre volt idézve, a hol azalatt meg nem jelenés miatt elmarasztalták. A másik előnye a változtatásnak az lenne, hogy az ilyenképen kezdett végzést: Az x—i kir. törvényszék — vagy járásbíróság tárgyalási határnapul.. . kitűzi, — a feleket, a tanút megidézi, — a felebbezést elfogadja, — a végrehajtást elrendeli, — erről a feleket értesiti, — stb. stb., nem lehetne a »tatik-okkal« folytatni. Kezdetnek ez is valami; a többi közös egyetértő munkával könnyen menne s a hivatalos nyelv rövid idő alatt megtisztítható mindazoktól a hibáitól, a melyek azt magunknak is idegeuné teszik. Nem várhatunk mi arra, hogy a remekírók fogjanak hozzá a hivatalos nyelv megmagyarositásához; ők viszik előre a nyelvet, ők kutatják föl annak örökszépségeit: de azokat tőlük átvenni, a hivatalos nyelvben alkalmazni, csak nekünk, a hivatalos nyelv művelőinek lehet. S ez kötelességünk is! Fogjunk tehát hozzá! tartja némely bíróságnak azon eljárását, a melylyel a kir. közjegyzők által kihirdetés végett bemutatott végrendeleteknél az elhalálozást halotti anyakönyvi kivonatokkal kívánják igazoltatni és pedig azon indokból, mnrt a közjegyzőről nem tehető az fel, hogy olyan végrendeletet hirdettessen ki, kinek elhalálozásáról biztos tudomást nem szerzett. Én a bíróságoknak ezen eljárását tökéletesen helyesnek és célszerűnek tartom s 15 éves közjegyzői gyakorlatom ideje alatt nem is volt reá eset soha, hogy a nélkül kívántam volna végrendeletet kihirdettetni, hogy az elhalálozást vagy halotti anyakönyvi kivonattal ne igazoljam, vagy pedig akkor hirdettettem ki, a mikor már a halálesetfelvételi iv az illető kir. járásbírósághoz áttétetett. Szükségesnek tartom pedig az elhalálozás igazolását azért, mert a közjegyző is ember s ő is tévedhet s igy könnyen megtörténhetik, hogy eléggé szavahihető ember beszéde folytán elindul — a ki talán félrevezettetett — s olyan végrendeletet hirdettethet ki, a hol a végrendelkező még teljes jó egészségnek örvend. Elvégre a közjegyző sem vindicálhat magának csalhatatlanságot s tényeket is csak olyanokat bizonyíthat, a melyek az ő jelenlétében történnek. Ha tehát azt követelné, hogy a bíróság feltétlenül higyje el, a mit a közjegyző állit, legalább is szükséges volna, hogy az elhalt végrendelkező az ő jelenlétében halt legyen | meg; akkor talán bizonyíthatná is az elhalálozást, ha ahhoz ismét különös szakértelem nem kívántatnék. Tizenöt éves közjegyzői gyakorlatom alatt történt már meg, hogy a végrendelet kirdettetése végett az örökösök nálam jelentkeztek, állítván, hogy az örökhagyó elhalt. Ezen állítás következj tében az eredeti végrendelettel s egy másolattal — a mint ezt a törvény előírja — megjelentem a kir. járásbíróságnál s kerestük az elhalt halálesetfelvételi ivet; azonban a haláleseti ivet nem találván, utasítottam egyik örököst az elöljárósághoz, a haláleseti ivnek a bírósághoz leendő áttétele végetti megsürgetése célj íból, a mikor az örökösök látván, hogy nem boldogulhatnak, szépen bevallották, hogy »bizony az örökhagyó még nem halt el«. A végrendelet-kihirdetésből aztán természetesen nem lett semmi. Hány ilyen és ehhez hasonló eset állhat elő a gyakorlatban s azt hiszem, akármelyik közjegyzőre nézve is megnyugtató az, ha minden tekintetben fedezve van. A közjegyzői törvény 85. §-a igaz, hogy azt rendeli, hogy a közjegyző köteles a végrendeletet kihirdetés végett az eljáró bíróságnak benyújtani, mihelyt tudomására jut, hogy oly személy után nyilt meg örökösödés, kinek végrendeletét eredetiben őrzi; de már a törvény azon kifejezése, hogy az »előljáróságoknak«, feltételezi azt, hogy az elhaltnak haláleseti ive az eljáró bíróságnál van; különben a törvény szövegéből nem betűzhető az ki semmiképen, hogy a bíróság pedig az elhalálozás igazolása nélkül kihirdetni tartozik a végrendeletet, mert a mikor a kir. közjegyző kihirdetés végett a bírósághoz benyújtja a végrendeletet, akkor ő ottan szintén megjelenő fél, a ki nem követelheti azt, hogy az ő szavainak több hitelt adjanak, mint más közönséges ember szavának, annyival inkább, mert mivel a közjegyzőnek nem a szavaiban fekszik a közhitelesség, de az általa készített közokiratokban. Hagyatéki tárgyalásoknál is merül fel olyan eset, hogy egyik vagy másik örökös kiskorúnak van jelezve a halálesetfelvételi ivben, mire azonban a tárgyalásra kerül a sor, már nagykorúságát elérte. A közjegyző a felek bevallása után ezen körülményt, a tárgyalási jegyzőkönyvbe bevezeti; ez is — mint közjegyzői cselekmény — hiteles volna, ha azt tekintjük, hogy a közjegyzői cselekményeknek feltétlen hitelességgel kell bírnia; azonban kérdést sem szenved, hogy míg az illető nagykorúsága keresztlevél, esketési bizonyítvány, vagy nagykorúsiiási bizonyitványnyal nem igazoltatik, mindaddig kiskorúnak fog bejegyeztetni. Ne vegyük tehát rossz néven a bíróságoktól azt s ne tekintsünk mindent a közjegyzői hitelességen ejtett csorbának, ha a bíróságok a végrendeletek kihirdetésénél annak megtörténtét is bizonyítani kivánják, a mit különben a közjegyző — mint közjegyző — nem bizonyíthat; s a mikor a bíróságok az elhalálozás megtörténtét is bizonyítani kivánják, meggyőződésem szerint nem a közjegyzői hitelességben kételkednek, de azt kívánják igazoltatni s részben magukat ez által fedezni, miszerint azon körülmény, hogy a végrendelet azonnal kihirdethető lehessen — igazoltassák is.