A Jog, 1890 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1890 / 6. szám - Az új hagyatéki eljárás. 5. r.

A JOG. de másfelül az is kétségtelen, hogy ezen inkorrekt kifejezés alatt a telekkönyvi hatóság és nem a butokbiróság értendő, mely már a dolog természeténél fogva sem alkalmas arra, hogy a jelzálogos hitelezőket megidézze s meghallgassa ; hogy ezt tehesse a telekkönyvet kell segítségül vennie. Az új hagyatéki eljárás. Irta: dr. BLUM BÉLA pécsi kir. közjegyző. ^V)tödik közlemény.) * Nézzük más nemzetek perenkivüli jogéletét. Franciaországban, a hol nincs a mieinkhez hasonló telekkönyvi rendszer, az okirat keltének és nem, mint uálunk, a telekkönyvi bevezetésnek prioritása ad előjogot. Épen ezért szükséges ott az okirat keltének közhitelű bizonyítása. Ennek természetes folyománya a közjegyzők működésének kötelező igénybevétele az egész vonalon. A hagyatéki eljárás az »ipso iure« jogelvre van alapítva. F.z ugyan a kötelező hagyatéki eljárást kizárja, ámde, tekintve a leltár jogkedvezménye melletti örökösödési rendszerét, a leltár közhitelű felvételének itt sokkal f o n t o s a b b szerep jut, mint nálunk. Ehhez járul a vételár - felosztásoknak, hagyatéki árveréseknek, a hagyatéki tárgyalásoknak, az ismeretlen helyen távollevők képviseletének a közjegyzők hatáskörébe kötelező utasítása, ugy, hog) Franciaországban a nép perenkivüli jogélete majdnem kizárólag a közjegyzők közhitelű közreműködésén alapul.** Poroszországban a hagyatéki eljárást a porosz Landrecht az 1878. évi április 24-én és 1869. április 12-én kelt törvények szabályozzák. Az 1S78. törvény 26. §a szerint a perenkivüli e 1 j á r á sban felmerült tények bizonyítása és tanúsítása, nevezetesen bárminemű akaratnyilvánításoknak, szerződéseknek, végrendeleteknek felvétele, aláírások hitelesítése, tanúsítványok kiállítása, letett közokiratok hiteles kiadmányozása mind a járásbíróságok (K r e i s g e r i c h t) hatáskörébe utaltattak. Ugyanazon szakasz szerint, az egész hagyatéki eljárás az örökösödési igazolván)' kiállításával együtt ugyancsak a járásbíróságoknak kizárólagos illetékessége alá adattak. A kölni felsőbb fokú bíróság területén pedig a hiteles leltárak felvétele a közjegyzők kizárólagos hatáskörének maradt fentartva. A porosz Landrecht területén is az »ipso iure* öröklés rendszere áll fenn, sőt ezt az új német polgári törvénykönyv javaslata az egész német birodalom területére nézve elfogadta, tehát nincs általános kötelező hagyatéki eljárás, de itt is a leltár jogkedvezményének rendszere, a leltár hiteles alakban kötelezett feltétele, különösen pedig a bíróságon kívül kötött osztrák egyesség elfogadásának birói, illetve közjegyzői kényszer alá helyezése biztosítja a hagyatéki eljárásnak is közhitelű jellegét. Bajorország a kötelező hagyatéki eljárást és a közokiratok kötelező voltát, tehát a közjegyzők működésének kötelező igénybevételét állapította meg. Németországban ezek szerint akár a járásbíróságok, akár a közjegyzők kötelezett hatáskörét tekintsük, a peren kívüli jogélet közhitelű jellege van rendszeresítve. Ausztriában a kötelező hagyatéki eljárás és e téren a közjegyzőknek kizárólagos működése van rendszeresítve, sőt itt még a haláleset-felvételeket is ez utóbbiak veszik fel. Tudjuk azt is, hogy a telekkönyvi okmányoknál a hitelesítési kényszer dívik; itt tehát még sokkal nagyobb mérvben van a perenkivüli jogélet a közhitelesség kényszere alá vonva. Az Ausztriából importált telekkönyvi intézménynél fogva pedig mi közelebb állunk ehhez, mint Francia- vagy Németországhoz : a peren kívüli jogélet közhitelességét nálunk eddig még sem propagálta senki! Mindnyájan vártunk polgári törvénykönyvünk, a szóbeliség és közvetlenségen alapuló új peres eljárásunk, az új hagyatéki eljárás behozatalára. Most végre mindezen reformoknak előestéjén állunk, előestéjén állunk a magyar jogállam megvalósiásának, — és most nem vol* Előző közlemények a »Jog» L, 2., 4. és 5. számaiban. ** Lásd erre nézve Isauer Toulause »Traité-formuIaire de procédure prau'que« című müvét. Páris 1889. különösen »Organisation indiejaire* bevezető részét a XVI. lapon és a munka 69(). és következő lapjain foglaltaknak ide vonatkozó részeit. nánk képesek felemelkedni a más modern európai államok által már rég elfogadott jogrendszer, a perenkivüli jogélet közhitelességének színvonalára?! Hát mit jelent akkor a magyar állam culturhivatása kelet felé, ha nem azt, hogy hivatva van a nyugati művelődést közvetíteni, áfadni, megvalósítani a kelet népei számára?! Ugy vélem, joggal megkövetelhetjük mi magunk, megkövetelhetik a nyugat-európai államok, kik testvérükké fogadtak, hogy Magyarország e hivatásának színvonalára emelkedjék. Véget kell vetnünk valahára az opportunizmus nyegle rendszerének, melynek főcélja a meglevő — bármily jogtalan — igények és követelmények kiegyenlítése. Mert a politikában, az exigentiák e végetlen világában az opportunizmus még csak bir némi jogosultsággal, de az igazságszolgáltatás, a jogélet terén ez a politika az elvek megölő veszedelme, hasonló a sivatag forró szeléhez, mely minden életet kiölt! Nézzük pénzügyi vagy közlekedési politikánkat, melyek ma már bátran kiállják az összehasonlítást bármely európai álfára hasonló tevékenységével, nézzük belügyi politikánkat, mely az új idők szelleme előtt meghajolva, kész ráállani a modern jogállam alapjára; nézzük tanügyi politikánkat, mely régebben ez alapra lépve intézkedéseiben most már csak az inteusivebb alkotások, a meglevő intézmények intensivebb kifejlesztésére törekszik: a z egész vonalon az a törekvés, hogy Magyarország culturmissiójának teljesen megfeleljen! Hát csak igazságügyünk akarna elzárkózni magasztos hivatása megvalósítása elől, csak itt kelljen mindig lemondani a gyökeres reformokról : és épen most, midőn igazságügyi politikánk meddő évei után valahára egy szebb jövő biztos reménye kecsegtet; midőn igazságügyi reformjának, a nagy alkotásoknak alapkövét, a polg. törvénykönyv legfontosabb részét, az öröklési jogról szóló törvényt akarjuk lerakni és átadni a jogéletnek ? ! Es épen Szilágyi Dezső, igazságügyünknek soká tartogatott providentialis alakja, Tel esz ky István, legjelesebb törvényalkotónk, épen ők legyenek azok, a kik a jogéletnek magasabb színvonalra emclrsét elleneznék; épen ők ne látnák be szükségét annak, hogy mi is, mint a többi modern európai jogállamok, perenkivüli eljárásunkat a közhitelesség feltétlenül biztos alapjára kell hogy helyezzük?! Nem, ezt fel nem tehetjük ^s fel tennünk nem szabad, a míg azon jogosult várakozásokban nem csalatkoztunk, melyeket működésükhöz mi, az egész ország, sőt a külföld szakközönsége is méltán fűztünk. Ok is számolui fognak a gyökeresen megváltozott viszonyokkal, az új idők szellemével, melyet épen igazságügyminiszterünk elsőnek hirdetett világgá : ők meg fogják érteni, ha sok más fontos alkotásokkal túlhalmozott figyelmöket — legyen az bárki is, az igazságügy legutolsó napszámosa — a mindennapi jogélet őszinte megvizsgálása alapján felhívja arra a pontra, mely nagyszabású reformalkotásaik keretébe való: a perenkivüli jogélet zilált viszonyainak szabályozására! És ezek után szinte fölösleges lesz óvást tenni azon netán felmerülhető vád ellen, mintha ezen fejtegetések a kizárólagos közjegyzői érdekek szűkkeblű méltatásában, érvényre emelésében lelnék forrásukat. Hogy a '•perenkivüli eljárás közhitelessége mellett más, mint közjegyző felszólalhasson, azt nálunk, a hol a közjegyzői intézmény hiányos szervezetével és ebből kifolyólag az ügyvédek és a hivatalos, valamint a nem hivatalos zugirászokkal való szüntelen concurrentiájánál fogva mind ez ideig a kellő népszerűségre nem tehetett szert, — nem várható. Ámde ebből nem az a következés, hogy a felszólalás szükségkép elfogult, szűkkeblű és érdekhajhászó legyen ; hanem ellenkezőleg következik az, hogy a közjegyző működésénél fogva talán épen a leghivatottabb megfigyelője és bírálója a perenkivüli jogélet tüneteinek, legalkalmasabb munkása e téren a célra vezető reformoknak ! Vegyük fel az öröklési jogról szóló törvényjavaslat elejtett fonalát. Az örökség megszerzésének módjával immár tisztában lévén, áttérhetünk a második fejezetre : a hagyomány megszerzése és a hagyományosok jogviszonyára. A hagyományos a hagyományhoz való jogát a hagyomány megnyíltával, elfogadási nyilatkozat nélkül szerzi meg (397. §.). A hagyományosnak tehát nem kell elfogadni hagyományát, mert a törvényhozó azon praesumtióból indul ki, hogy a hagyomány mindenesetre el fog fogadtatni, nem terhelvén a hagyományost oly kötelezettségek, mint az örököst örökségének megszerzésével.