A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 45. szám - A csődtörvény 160. §-ának magyarázata - A végrehajtási törvény 220. §-a és egyebek. 1. [r.]

il JOG. 379 Törvényünk szerint a legsúlyosabb büntetések : a h a 1 á 1büntetés és az életfogytiglani fegyház. Korunk szellemének követelményéül tekintem, hogy mindkettő korlátoztassék s azt hiszem, hogy ezt az azon büntetések szükségességére való tekintet is megengedné. Törvényünk a gyilkosság bűntettére egyszerűen a halálbüntetést rendeli. Megfontolandó, hogy nem lehetne-e ezen szabályt korlátozni, például csak a haszonvágyból elkövetett gyilkosságra szorítani? Azt pedig részemről határozottan helytelenítem, hogy statarialis eljárásunk a rablás és gyújtogatás elkövetőire emberéletének kioltása nélkül is a halálbüntetést rendeli alkalmazni. Elegendő volna az életfogytiglani fegyház. A I!. T. K. számos bűntettre sem többet, sem kevesebbet, mint egyszerűen az életfogytiglani fegyházat mondja ki büntetésül. Az életfogytiglani fegyház gondolata irtózattal tölti el az elitéltet, lesújtja • azt végképen és megfosztja az emberi méltóságérzet tudatától; túlszigorú büntetés ez, mely az elitéltek jó részére nézve úgyszólván a halálbüntetéssel ér fel; miért is — ugy vélem — ezt egyik másik §-ból ki lehetne törölni és a határozott idejű fegyházbüntetés hosszabb tartamával helyettesíteni; azonban a 22. §. második bekezdésének azon módosítása mellett, liogv a határozott idejű fegvház leghosszabb tartama (15 év helyeti) húsz év, az 1880. évi XXXVII- t.-c. 36. §-ának esetében (20 év helyett) huszonöt év Egy — például — 18 vagy épen 20 évre szóló fegyházbüntetés nagyon megfelel a szigorú büntetés céljainak ; de korántsem deprimálja ugy az elitélt kedélyét, mint az életfogytiglani fegyház, melyben vajmi ritkán vigasztalja az elitéltet a feltételes szabadon bocsátás reménye, mert azt véli, hogy ez az intézet személyzetének gratiájától függ, mit csakis folytonos meghunyászkodás, hízelgés és kétszínű viselet által tart elérhetőnek. Némelyik elitéltet már vérmérséklete vagy kedélyállapota akadályozza abban, hogy oly hosszú időn át mindig a fegyházi felügyelő személyzet megelégedésére viselje magát. Ugy vélem, hogy igen nagy ugrás van a 15 évi fegyházról az életfogytiglani fegyházra való átmenetelnél; már pedig a törvény büntetési tételeinek arányosaknak kell lenniök és olyanoknak, melyek bizonyos határok közt tért engednek a bírónak a bűneset objectiv és subjectiv elemeinak mérlegeléséhez. Ez az igazság követelménye. A most mondottak szerint a két legsúlyosabb büntetési tételre vonatkozólag a törvény némi enyhítését óhajtom; lássuk azonban a büntetendő cselekmények némely gyakrabban előforduló nemeit: A nyereségvágyból eredő bűntetteknél a törvény többnyire az öt évi börtön- vagy fegyházbüntetést állapítja meg maximumként. — Én ezen maximumot a lopás és sikkasztás kiválóan súlyos eseteinél 10 évre felemelendőnek vélem. Kiválóan súlyosnak tartom például azon esetet, midőn a bűntettes által lopás vagy sikkasztás utján magához kerített érték egy egész vagyont képez, melyből megélni lehet. Büntetőtörvényeink a lopás és sikkasztásnál következő összegeket veszik elhatároló pontokul: 2 frt, 30 frt, 50 frt, 100 frt. Ezekhez kellene még sorolni egy egész vagyont képező összeget, például tízezer forintot s kimondatnék, hogy ha az ellopott, illetve elsikkasztott vagyon értéke 10,000 frtot meghalad, a büntetés 10 évig terjedhető fegyház. Tudvalevőleg a nagyobb értékek sokkal gondosabban, nagyobb erélylyel őriztetnek. Ha a bűntettes ilyenhez akar jutni, hosszasabban kell törnie fejét a kivitel módozatain, nagy készülődés kell hozzá, különös ügyesség, óvatosság s minden körülmény megfontolása, mert igen hatályosak az akadályok. A tolvaj, ki ily nagyobb vagyontárgyra teszi kezét, nem alkalmi tolvaj, nem »eltévelyedett juh«, hanem három próbás gonosztevő, ki a legérettebb megfontolás alapján akar ily uton egész vagyont szerezni. Az ilyen tolvaj és sikkasztó azért is veszedelmesebb, mert a kezé hez vett 30—40 ezer frt segélyével a mai közlekedési viszonyok mellett néhány óra alatt elhagyhatja az országot s a távol külföldön magának gondtalan életet biztosithat. A nagyobb értékre irányuló lopás és sikkasztásnál nemcsak az objectiv, hanem a subjectiv elem is sokkal nagyobb súlylyal bir, azért igazságos a nagyobb büntetési tétel megállapítása; sőt 5 évi fegyház, mint minimum megállapítását is igazságosnak és szükségesnek tartanám, mely esetben azonban az 50 frt, illetve 100 frt és 10,000 frt között még egy elhatároló pontot kellene fixirozni, például igy: ha az ellopott (elsikkasztott) vagyon értéke ezer frtot meghalad, a büntetés 3 évtől 6 évig terjedhető börtön (vagy fegyház), ha pedig 10,000 frtot meghalad, 5 évtől 10 évig terjedhető fegyház. Az ilyes részletezéstől nem szükséges feltétlenül tartózkodnunk, hisz hasonló fordul elő a btk. 195. és 323. §-okban. A büntetési tétel tetemes felemelése — megkétszerezése — mellett emeltem szót, de határozott meggyőződésem, hogy az szükséges. A sikkasztás és pedig a jelentékenyebb összegek sikkasztása nálunk aggasztóan elharapódzott baj. Egyik tekintélyes napilapunk minapi vezércikkében akként nyilatkozott, hogy Magyarországot a sikkasztások hazájának lehetne nevezni. A sikkasztástól való félelem országos calamitást képez; távolról sincs meg hiteli és forgalmi viszonyainkban a szükséges bizalom. A takarékossági hajlam, a vállalkozási kedv nem terjedhet ugy el e körülmény miatt, mint lehetne ; azok, kik kénytelenek pénzüket másnál tartani, igen sok esetben folytonos aggodalom által gyötörtetnek. Az emiitett szigorúbb büntetési tétel valóságos áldás lenne közgazdaságunkban, mely a közbizalmat bizonyára nagyon észrevehetően emelné. A lopás — ugy hiszem — a leggyakrabban előfordult delictum; azért állítom ezt, mert nemcsak a lopásért elitéltek számát kell tekintetbe venni, hanem azt is, hogy sokkal több lopás marad büntetés nélkül, mint esik az alá. A tolvajok az emberi társadalom legmegvetettebb egyéneit képezik, az alsó néposztály salakjából valók, kikre a hosszabb idejű szabadságvesztésbüntetés már azért is igazságos, mert a bűnösök közül a tolvajok érzik legkevésbé az elzárás súlyosságát; ezek azok, kiknek legkevesebb veszteni valójuk van, kiknek némely esetben mindegy, akár becsukva vannak, akár nem. Sikkasztás, okirathamisítás, testi sértés stb. elegánsan öltözött, kényelemhez, jóléthez szokott emberek által is elkövettetnek; ezek 6 hónapi elzáratás által sokkal érzékenyebben sújtatnak, mint egy csavargó tolvaj, ötszörösen hosszabb szabadságvesztés által. A finom életmódhoz szokott elitéltek közül sokan mennek tönkre a börtönben, vagy legalább vagyonúkban, keresetükben igen érzékeny kárt szenvednek a büntetés folytán, míg a tolvajra bármi tekintetben legkevesebb hatása van a büntetésnek. A jogegyenlőség elve nem engedi azt sem a törvényhozónak, sem a bírónak, hogy más büntetést állapítson meg a gazdagra és mást a szegényre. Sajnos, hogy a szabadságvesztésbüntetés másként sújtja a gazdagot, mint a máról holnapra élősködő szegény napszámost; de hiszen minden politikai és jogi intézménynek meg vannak a maga hátrányai, a jogegyenlőség rendszerét az emiitett hátrány miatt nem szabad felforgatnunk. Mégis meggondolandó, hogy vannak-e a delictumoknak oly nemei, melyek csaknem kizárólag a nép salakjánál, az erkölcsileg elaljasodott munkakerülő egyéneknél fordulnak elő ? Ha képesek vagyunk a delictumok ily nemeit megkülönböztetni, akkor az igazságnak megfelelőleg és a jogegyenlőség elvének sérelme nélkül magasabb büntetési tételeket állapithatunk meg a törvényben a delictumok azon nemeire. E sorok irója az ország különféle részeiben működött hivatalos pályáján bűnügyekben s mindenütt azt tapasztalta, hogy a lopás ritkább esetben követtetik el eltévelyedett, meggondolatlan egyének által, hanem a lopások legnagyobb részének elkövetői (a nevezetesebb lopások elkövetői pedig csaknem kizárólag) a teljesen elaljasodott egyének a szokásos bűntevők ; vagyis : relatíve sokkal csekélyebb a tolvajlást elkövetők száma, mintsem a lopási esetek absolut száma után gondolnánk, hanem azért oly nagy a lopási esetek absolut száma, mert azon fölötte csekély néptöredéket képező büntevők osztálya — a gyom a társadalomban — nagyon tevékeny. Merem állítani, hogy ha a visszaeső tolvajok megfelelő elbánás alá vétetnek, a lopás bűnét, ha nem is teljesen kiirtani, de fölötte tetemesen korlátolni lehet. A visszaeső tolvajokra nézve nálunk — u v szólván — semmi nyilvántartás nincs; a megrögzött szokásos tolvaj valahol malheurrel találkozván s rajta vesztvén a lopáson, elitéltetik bűntettért vagy vétségért; aztán megy más vidékre folytatni mesterségét, végre ott is rajta kapatván, elitéltetik akként, hogy mindenütt enyhitő körülményül veszik büntetlen előéletét, ha mindjárt hatszor is volt lopásért büntetve. Van esze már majdnem mindeniknek ahoz, hogy nem vallja be, miszerint lopásért más vidéken már büntetve volt. így aztán akadnak olyanok is, kik a lopást állandó foglalkozásként jól jövedelmező mellék-keresetmódul folytatják, melyből tivornyázhatnak kedvük szerint. Célszerűnek vélném azért, ha a fegyházak s börtönök felügyelői a btk. 338. §-a alapján elit élt tolvajok nevét és rövid személyleirását (esetleg a