A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 25. szám - Biztosításilag lefoglalt ingókat kell-e újból lefoglalni, ha ugyanazokra a kielégítési végrehajtás szándékoltatik vezettetni?

216 S. JOG. kar létszámának szaporítására szükség nem volna. De mondjuk, hogy minden törvényszékhez három biró rendeltessék még ki az árvaszéki ügyek ellátására: a mérleg, mikép ezt alább kimutatom, még mindig kedvezően fog kiütni. A segédhivatalok létszáma a törvényszékeknél szaporítandó volna az iktató-kiadóhivatalokban és az irattárban egy-egy Írnokkal és mondjuk hat díjnokkal, a helyiségek tisztán megtakarittatnak, vagy csak csekély kiadással fognák a budget-et terhelni. A számítás már most kézenfekvő. Három bírónak fizetése lakással 5,100 frtot, három írnoké 1,800 frtot és hat díjnoké 2,160 frtot, vagyis összesen 9,0G0 frtot tesz ki, marad tehát a birák fizetésének emelésére egy-egy törvényszéknél 10,940 frt, vagyis ha középszámitással veszszük, hogy egy törvényszék a szaporított létszám mellett 17 bíróból fogna állani: egy-egy bírónak a fizetése átlagosan 650 frttal volna emelhető. Miután közleményem nem törvényjavaslat, hanem csak egy eszmének kifejezése, egyedüli célom csak abban áll, hogy a szakkörök figyelmét arra felhívjam. )l A magyar bűnvádi eljárás tervezete. * Irta : dr. MAYER SALAMON jogtanár a bécsi egyetemen és a keleti akadémián. V (Tizenötödik közlemény.) A javaslat tehát helyesen tett, midőn ezen fényes mintaképet követte. A javaslat azonban az osztrák törvényhozásban foglalt eszmének erőteljesebb kifejezést adott. Merhette azt, a mit Glaser az eszme újdonságával szemben merni nem tudott; a gondolatba új eszmét önthetett s azt egyúttal önálló alkotásokban megvalósíthatta. Egybekapcsolhatta azt a contradictio : a közvetlenség és szóbeliség eszméivel, a nélkül, hogy félreértéstől kellett volna tartania. Ezen fejezet tehát a javaslat legfényesebb részeinek egyikét képezi. Néhány szóval akarjuk kiemelni annak legjellemzőbb mozzanatait; ki fog ebből világosan tűnni, hogy mennyiben részesültek az osztrák bűnvádi eljárás intézkedései további kiképzésben és javításban. A tovább fejlődő eljárásnak kiindulási pontját képezi a vádtanács elé terjesztendő vádirat. Az inquisitorius perre nézve többé-kevésbé jelentéktelen, sőt egyenesen káros; a vegyes perben fölösleges, mert rendszerint csak ismétlését vagy illustrálását képezvén a további eljárás alapját képező vád alá helyezést rendelő határozatnak (Verweisungserkenntniss); másfelől zavart okozva és a vádlottra nézve praejudiciumot alkotva, — a vádirat az accusatorius perre nézve szükséget képez, mert teljesen megvalósítja azon elvet, »a hol nincs panaszos, ott nincs biró« és a birói tisztnek az ítélethozatalra nézve egyedül irányadó korlátokat vonja. A vádpernek egyik követelménye, hogy a vádon túl ne lehessen menni, másfelől pedig, hogy a »ne bis in idem« alapelve megvalósíttassák, hogy ezen vád a bűnvádi perben teljes elintézését és végkielégítését is nyerje. Az inkább formális módon kezelt vádirat (indictement) tehát az angol bűnvádi eljárás alapját is képezi, egy szorosan vont határt, mely mindkét fél részéről tiszteletben tartandó. Az accusatorius pernek vádirata eszerint nem is azonos a francia jogban dívó »acte d'accusation«, sem a német bűnper vádiratával, mely utóbbi önállóságát csak addig óvja meg, mig arról a bíróság nem határozott. Ha a vádirat az accusatorius perben a főtárgyalás és ítélethozatal alapját képezi, ugy annak további következménye az, hogy a vádirat, illetve az a fölött hozott határozat a főtárgyaláson különbeni semmisség terhe mellett felolvasandó (L. javaslat 286. §.). Annál inkább kell ebben azon határoknak tisztán és határozottan előtérbe léptettet* Előbbi közlemények a >Jog« 3., 5. —10., 12., 14., 15., 18., 20., 22. és 24. számaiban. niök, melyeken belül a tárgyalásnak és ítélethozatalnak mozognia kell. A javaslat tehát kénytelen volt a 245. §-ban az eljárásra nézve ténybeli és jogi szempontból szükséges intézkedéseket tenni — tudomásával egyfelől azon előnyöknek, melyeket a tisztán körülhatárolt vádirat a további eljárásra nézve nyújt, másfelől azon veszélyeknek, melyek az evvel űzött visszaéléssel kapcsolatosak. Itt ép oly kevéssé szabad gondolnunk a kizárólag esküdtek részére készített angol vádirat laconicus formulájára, mint a francia »acte d'accusation« túlzásaira. A vádirat fentartásának vagy mellőzésének kérdése tudvalevőleg Európa legkiválóbb criminalistáit 2 táborra osztja. Az egyik rész annak fentartását, a másik annak mellőzését tartja szükségesnek. Habár ezen vitás kérdés csakis ott bir actualts jelentőséggel, a hol az obligatorius vád alá helyezés rendszere fennáll, a hol egy vád alá helyezési határozat mindig és minden körülmények közt (neveztessék az vádtanácsi határozatnak, vagy bármi egyébnek) képezi a főtárgyalás alapját, mégis azon tanulság vonható ebből, hogy az accusatorius perre nézve is azon veszélyek lehetőleg elkerülendők, melyeket a francia jogban dívó »acte d'accusation« nyújt. Ezen bajok a belga képviselőház bizottságát is azon alternatíva elé állították, vagy a vádiratot eltörülni, vagy a védőnek, közvetlenül annak felolvasása után a jogot megadni, egy más írásbeli okmányt felolvasására, mely a védelem rendszerét kifejti. A belga javaslat, — hogy a szóbeliség elvének gyengítését és a drága idő elfécsérlését elkerülje, — a vádiratnak gyökeres mellőzése mellett határozott. Ez oly megoldás, mely a törvényhozó előtt kedvezőbbnek látszott a német 1877 iki bűnvádi eljárás enyhitett rendszerénél. A német vádirat csakugyan szűkebb korlátok közt mozog. A vádirattal tett káros tapasztalatokat a javaslat indokaiban hasznára fordította s arra törekedett, hogy megakadályozza azt, miszerint a vádirat tisztán jogi feltételeitől eltekintve, ne tartalmazzon mást, mint rövid, azonban kimerítő indokolást, melyben a feljelentésből, vagy a nyomozás vagy elővizsgálat irataiból merített tényállás összefüggően elbeszélendő (245. §. 3. p.). • A telekkönyvi rendtartás 74. §-ához. Irta: dr. KABDEBÓ FERENC, fogarasi kir. közjegyző. Bizonyára kevésnek juthat eszébe a hatályban álló telekkvi rendtartást védelmezni. Nemcsak hogy nem hazai jogunkból fejlett törvény, nemcsak hogy ellentmondó és sok helyütt érthetetlen is, de a mi legföként való, nem is oly organicus institutio, mely önmagában is valami különös pietást vagy rokonszenvet provocálna. Ocsvay Árpád collega tehát merőben jogosan és idöszerüleg hangoztatja, hogy a telekkvi rendtartás hozassák meg s emez tétessék, a hová való, a lomtárba. Jogosan, mert immár legfőbb ideje, hogy az oly hosszú időben mostohaként tekintett telekkvi ügy végre-valahára törvényes örökébe lépjen s idöszerüleg, mert az új igazságügyi miniszter azon férfiúnak van a magyar jogász közönség előtt elismerve, kinek egy új codificatio nehézsége nem fog nagy fejfájást okozni. Hanem a telekkvi rdttás 74. §-át mégis lehet nagy joggal védelmezni s nem számolva azon érthetőnek látszó fájdalommal, mely azon hitelezőt éri, ki a be nem telekkönyvezett adósörökös ellen teljes joghatályu bekeblezést nem kaphat (nem számolva az alábbi okokon) a rendtartás ezen szakasza nem oly absurd, mint a minőnek látszik s csak azon elvnek kifolyása, melyet épen Ocsvay collega ur a »J o g« 21. számában közlött basoncímű fejtegetéseinek bevezető részeiben igen helyesen kiemel, a vagyonbiztosság, az ingatlani forgalom, a közhitel és ezekkel kapcsolatos elveknek. A telekkvi rendtartás alig vizsgálható másként, mint az ausztriai polg. törvény nyel kapcsolatosan. P2zen törvény V-ik s főként XV. fejezetei azok, melyekkel harmóniában szerkesztetett az 1855. évi tkkvi rendtartás. A ptkv. 432. §., mely szerint a nyilvánkönyvi bekeblezés clőföltétele, hogy az, kiről a tulajdon másra ruházandó, már maga is tulajdonos legyen; továbbá a 819. g. azon intézkedése, hogy