A Jog, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1889 / 19. szám - Az elidegenitési és terhelési tilalom. (Huszadik közlemény)

ü JOG. 165 kolás amaz állítása, hogy egyetlen tulajdonképi kizárási okot sem ismer a javaslat, nem felel meg a javaslat szövegének, mert az utalt szakaszban egész kategorikusan ki vau mondva, hogy a lelkészek nem bocsáthatók tanuságtételre azokra nézve, mik velük a gyónás vagy a titoktartás egyházi kötelessége alatt közöltettek; a közhivatalnokok pedig szintén nem bocsáthatók tanuságtételre, ha a tanúságtétel a hivatali titoktartás kötelességét megsértené, de feltételesen ezek tanúságot már tehetnek, ha t. i. felettes hatóságuk által a titoktartás kötelessége alól felmentetnek. Kizárási ok tehát csakugyan kettő van, egyik föltétlen a lelkészek, s a másik föltételes a közhivatalnok tanúskodását illetőleg. Az azután egészen más kérdés, hogy a kizárási okok megállapítására mi vezetheti az államot ? Erre a javaslat indokolása igen röviden, de sokat mondólag adja meg a választ a következőkben: »e két ok felállítására az államot nem bizalmatlanság vezeti a tanú igazmondási képessége és akarata iránt, hanem az a tekintet, hogy az állam által tiszteletben tartandó fontos egyházi éz közhivatali kötelességek körén rést ne üssön«. De ez okok mentesség jellegével egyátalán nem bírnak — mint a javaslat indokolásában mondva van - mert itt nem arról vau szó s ez különösen a lelkészekre vonatkozólag áll, hogy a tanúságtétel kötelessége alól valaki felmentessék, hanem arról, hogy tanúságot nem tehet még akkor sem, ha akarna, a mi pedig egyértelmű a kizárással. Az európai államok bűnvádi eljárásukban az e viszonyban álló tanukat illetőleg különböző elveket követnek. így az osztrák és francia perrendtartás kizárja a lelkészeket a tanuzástól, a német, hollandi, belga és olasz pedig csak felmenti a tanuzási kötelezettség alól, az 1887-iki norvég bűnvádi eljárás pedig csak feltétlen kizárási okot nem ismer, a mennyiben a tanuzásra való tilalmat megszűntnek tekinti, mihelyt az, a kinek a titoktartásra igénye van, a tanuzásra való bocsátásra beleegyezik és mihelyt bizonyíték válik szükségessé arra nézve, hogy valaki ártatlanul el ne ítéltessék. (1887. norv. bünv. elj. 178. §-a.) Hogy ily feltételek alatt még a lelkészek s a hivatalnokok is tanúskodjanak, annak mi sem állhatja útját s ez intézkedést helyteleníteni éppen nem lehet. A bűnvádi eljárási javaslat 136. és következő szakaszai a tanukötelesség alól való mentességet szabályozzák. A mentességnek jellemvonása az, hogy a tanú vallomást tehet, de arra nem kényszeríthető. Feltűnő a javaslatban, hogy azoknak a körét, a kik a tanuzási kötelezettség alól mentesek, szerfelett kitágította s e tekintetben tovább ment, mint bármely más törvényhozás. A javaslat ugyanis a mentességet a 136. § ban kiterjesztette a terheltnek lel- és lemenő rokonaira, unokatestvéreire és ezeknél közelebb oldalrokonokra, házastársára, jegyesére, fel- vagy lemenő ágbeli sógoraira, a házastárs testvéreire, saját testvéreinek házastársaira, továbbá az örökbefogadó vagy tápatyjára, örökbe fogadott vagy tápgyermekeire, gyámjára, gondnokára, gyámoltjára vagy gondnokoltjára s így e tekintben túlment ugy az osztrák, mint a német perrendtartáson. Indoka ennek az, hogy vezéreszméül az szolgált : miszerint a tanukötelesség alól felmentessenek mindazok, a kik a fenforgó viszony bensőségénél fogva a terhelő vallomástétel által legszentebb erkölcsi érzelmeikkel jönnének összeütközésbe. A tanukötelesség alól való mentességnek ily tág körre való kiszélesítésénél azonban felvethető az a kérdés, hogy a 136. §-ban felsoroltak között szükségkép oly benső-e a viszony, mely őket, terhelő tanúskodás esetén, legszentebb erkölcsi érzelmeikkel hozná összeütközésbe ? Hiszen sokszor tapasztaljuk az életben, hogy az oldalági rokonok, sógorsági viszonyban levők nem is érintkeznek egymással s igy közöttük az a benső viszony fen sem foroghat s igy a tanuzás alól őket absolválni egyértelmű azzal, hogy valamely büntetendő cselekmény büntetés nélkül való maradását tisztán az ily távoli rokonságban állók tetszésére bizzuk. Mert nem szabad szerény nézetünk szerint feledni, hogy igen sok egyén természeti hajlamánál fogva szívesen vállal szerepet mint tanú az igazságszolgáltatás menetében, de még több van olyan, a ki a tanuzást tehernek tekinti s félvén a nyilvánosságtól, a mely alatt tanúvallomást tennie kell, e terhet szívesen lerázza magáról s a tanúskodástól távol tartja magát nem azért, mintha vallomástétel által erkölcsi érzelmeivel jutna ellentétbe, hanem pusztán azért, hogy a tanuzás terhétől szabaduljon. A tanuzás kötelessége alól való mentességnek oly tág körre való kiszélesítésével pedig igen sok esetben az igazságszolgáltatás lesz veszélyeztetve. Igy vannak büntetendő cselekmények, a melyek természetüknél fogva olyanok, hogy ismerősök, rokonok, sógorok, barátok körében szoktak elkövettetni. Igy a csoportos verekedések s az e közben elkövetett I testi sértések. Elképzelhető, hogy ha a tanumentesség a rokonság oly tág körére terjesztetik ki, mint a javaslatban tervezve van, hányszor marad kiderittetlenül a testi sértés okozója és pedig leggyakrabban nem azért, mert a sógor avagy rokon élni kiván a tanuzási kötelezettség alól való mentességgel, mivel erkölcsi érzüi létével jut tanuzás esetén összeütközésbe, hanem azért, mert ha alkalma van, szívesen lerázza magáról a tanuzási kötelesség terhét. Az 1887. norvég bűnvádi eljárás 176. szakaszában, felfogásunk szerint legjobban eltalálta a mértéket a mentesség körének a rokonokra vonatkozó megállapításában. E szerint a tanuzási kötelezettség alól mentesek a terhelt házastársa, jegyese, felmenő és lemenő ágbeli rokonai, testvérei és ezek után vele sógorsági viszonyban állók, a tápszülők és tápgyermekek pedig csak a biróság által a tanuzási kötelezettség alól felmenthetők. Hogy az e körön kívül álló rokonok oly benső családi kötelékben állanak, hogy az állam által is ápplt erkölcsi érdek szempontjából is szükséges volna őket felmenteni a tanuzási kötelesség alól, eszménynek szép, de félő, hogy az igazságszolgáltatás igaz érdekeivel jutunk vele ellentétbe. Hiszen a norvég eljárás szerint még a felmenő s lemenő ágbeli rokonok tanukötelesség alól való felmentése sem föltétlen, a bíróság a tanuzásra esetleg ezeket is szoríthatja. Az igazságszolgáltatás érdeke az első s habár a családi kötelék is igen nagyfigyelmet érdemel, de nem célszerű a családiasság követelményeit szükségtelenül s az igazságszolgáltatás érdeke ellen az általános tanukötelesség szabályával szemben érvényesíteni. És ez alkalommal még csak egyre kívánunk reflektálni. A midőn a javaslat a tanumentességet oly tág körre kiszélesíti, nem gondoskodik arról, hogy az eljárás során kellő biztosítékok szereztessenek az iránt, hogy az a viszony, amelynél fogva a tanumentesség valakire nézve igénybevehető, bizonyítva legyen. Erre súly fektetendő pedig, mert különben számtalan visszaélés burjánozhatik fel. Igy célszerűnek tartanok, ha a vonatkozó szakaszba beillesztetnék: A tanukötelesség alól való mentességnek alapjául szolgáló viszony bizonyítandó s ha máskép nem, az érdekelt esküjével. Az elidegenítési és terhelési tilalom. * Irta : LÁNYI BERTALAN rimaszombati kir. törvényszéki biró. V (Huszadik közlemény.) Ilyenkor az elidegenítés tilalmának külön kitüntetése csak arra szolgál, hogy az elidegeníthetőség hiányát alkalmas helyen szembeötlővé tegye, a nélkül, hogy az ilyen csupán csak figyelmeztető bejegyzés elmulasztása bármi joghátrányt vonhatna maga után.227 Midőn azonban annak a félnek nyilvánkönyvi joga, a ki ellen a tilalom fennáll, hasonló dologi korlátozásnak alávetve nincsen, vagy a bejegyzés nem oly természetű, hogy az az elidegenítési jog gyakorlását önmagában véve is kizárná: az esetben az absolut joghatály megóvása végett elengedhetlenül megkívántatik, hogy a tilalom a tulajdoni lapon feljegyeztessék.228 * Előző közlemények a »Jog« 1887. évi 16., 25., 28., 30. 33., 37 42., 45., 47., a m. évi 7., 14., 21., 33., 45., a f. é. 5., 11., 14. 16., és 17. számaiban. 'm Randa (i. m. 442 1.) is kiemeli, hogy ez által a nyilvánkönyvi állásra alapított bizalom sérelméről annál kevésbé lehet szó : »zumal zur Begriindung des guten Glaubens die Einsicht einzelner Buchstellen nicht hinreicht, vielmehr der gesammte Buchstand eingesehen werden soll.« 228 Ez megfelel az 1855. évi december 15-én kelt telekkönyvi rendtartás 52. §. d) pontja és 105. §. második bekezdésében foglalt rendelkezéseknek. V. ö. Zlinszky-Imling: Telekkönyvi rendtartás III. kiadás 244. 1. Edelsberg: Handbuch über das Grundbuchswesen 306. §. Schnierer? A jelzálogi és telekkönyvi rendszerek elmélete. 84. lap. C u r i a : »Az elidegenítési és terhelésL tilalom a tulajdonost a tulajdona feletti rendelkezésében és igy tulajdonjogát korlátolván, a tkvi rendtartás 52. §. d) pontja szerint az ily korlátolásnak telekkönyvi feljegyzése helyt foghat, és minthogy a kérvényhez csatolt közjegyző okmányban foglalt egyezség, habár helytelenül öröklési szerződésnek is címeztetik, tartalmánál fogva a felek közt visszavonhatlanul kötött és a szerződő feleket kötelező osztályos szerződést képez, ennek 2. pontjában kérvényező részére az első pontban biztosított ház és föld tekintetében az elidegenítés és terhelés az ő hozzájárulásához köttetett és ennélfogva a fentebbi tilalomnak kikötése közokiratilag bizonyittatott; minthogy továbbá az ily korlátolás csak feljegyzés által tüntethető ki és a tkvi rendtartás 122. §. végbekezdésére való tekintettel, a bekeblezési kérvény a feljegyzést — a kevesebbet is — magában foglalja: mindezeknél fogva a kérvénynek helyt adni kellett (1883. évi 2,991. sz. a. Dtár u. f. V. 120.)