A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 4. szám - A magánvégrendeletek alkotása tárgyában kiadott igazságügyministeri útbaigazítása. 1. r

a JOG. 27 iránti nézetnyilvánitását hallani alkalmunk volt) e magában véve jelentéktelennek látszó tény azon örvendetes gondolatot keltette: íme, az igazságügyminiszteriumban érvényesül a praktikus érzék s e csekélyke intézkedés mutatja, hogy az igazságügyminiszterium vezetői apróknak látszó, de eredményeikben jelentékeny kérdésektől nem vonják el figyelmeiket. Mert a ki a vidéki életet ismeri, annak lehetetlen nem tudnia, hogy e kis útbaigazítás vidéken eredményeiben mily nagyfontosságú ! Itt a nép úgyszólván kizárólag a jegyzők által készítteti végrendeletét. Nagyon csekély azonban azoknak a jegyzőknek a száma, a kik eddig elég fáradságot vettek volna maguknak az 1876 : XVI. t.-e. tüzetes áttanulmányozására és még az utóbbiak közt is nem kis számmal akadnak olyanok, a kik a törvényt kellőleg megérteni, annak szellemébe behatolni nem képesek. Mi volt ennek az eredménye ? Az, hogy a végrendeletek vidéken csaknem kivétel nélkül alaki hibákkal telten állíttattak ki. Az örökhagyó költséget nem kímélve, Írásba foglaltatta végakaratát, a neki legjobbnak látszó módon gondoskodott családjáról s halála után a végrendelettel elégedetlen felek ügyvédhez mentek, a ki első tekintetre látván, hogy az alaki hibákban szenvedő végrendelet megsemmisíthető, elfogadta s meg is nyerte a pert. Az örökhagyó tehát hiába költött, hiába intézkedett! Nem csak végakarata megsemmisült, de sőt azoknak, kiket talán méltánylandó okokból előnyösiteni kívánt s kik a végrendeletben bízva, ahhoz természetesen rendszerint ragaszkodtak is: még költséges pert is okozott, mely kisebb hagyatékoknál nem ritkán az egész hagyatéki tömeget fölemésztette. S igy volt ez száz eset közül kilencvenben, kárára a népnek, hasznára az illetékekkel gazdagított kincstárnak ! E viszás állapotokat pedig ha teljesen meg nem szünteti is, de bizonynyal jelentékenyen javítani fogja az a kis füzetke, mely az igazságügyminiszterium felügyelete mellett kiadatván, minden községnek megküldetett s melynek kiadását ép ezért, ellentétben a cikkíró ur felfogásával, mi csak helyeselni tudjuk. Csak nekünk ügyvédeknek okoz kárt e kis füzet, mert jelentékenyen csökkenteni fogja a pernyerés biztos tudatában megindítható s mindig jól díjazott végrendelet-megsemmisítési perek számát; de a közönségnek, a népnek nem kis mérvben használni fog az s ez okból kiadatásáért a minisztériumot teljes elismerésünk illeti meg. Egyébként mi a magunk részéről abban, ha a minisztérium egy ily gyakran alkalmazásba jövő törvény ismeretét hasonló módon általánosítja, annak megértését ily praktikus módon könynyiti s ezzel számos, tényleg tapasztalt viszásságnak elejét veszi: általában véve sem látjuk azt a veszélyt, melyet ez eljárásban cikkíró ur feltalálni látszik. Nem látjuk pedig épen azért, mert — mint cikkíró ur is constatálja — az ily magyarázat csak a tudományos törvénymagyarázat értékére tarthat számot, az pedig, hogy a minisztériumnak »nagy és széleskörű tekintélye van«, bennünk nem kelt semmi aggodalmat, mert mi bíróságainknak soha kétségbe nem vont függetlenségi érzetében elég biztosítékot látunk az iránt, hogy a miniszteriális törvénymagyarázat az Ítélethozatalok alkalmával a tudományos törvénymagyarázatot megilletőnél nagyobb súlyt nern ny^r. De ha még ez úgy általánosságban kérdés tárgyát képezhetné is, mi a minisztériumnak a szóban forgó útbaigazítás közzétételeért még akkor is csak gratuláni tudnánk, mert a minisztériumnak intézkedése határozottan és feltétlenül hasznos és célszerű. S mert e füzetnek egyedüli célja, mint annak előszava is érinti: »Megelőzni azt, hogy az Írásbeli vagy szóbeli magánvégrendelet a törvény ismeretének hiányából vagy gondatlanságból olykép alkottassék, hogy az alaki kellékek hiánya miatt érvénytelen legyen«, mi teljességgel nem tudjuk kifogásolhatónak tekinteni annak a cikkíró ur által hibáztatott azon tartalmát sem, mely utasításul adja, hogy az 1876 : XVI. t.-c. 5. §-a alapján alkotott végrendeleteknél a tanuk által aláírandó záradékba az is fölvétessék, hogy a végrendelkező a végrendeleti tanuk előtt kijelentette, mikép az általa aláirt okirat az ő végrendeletét tartalmazza. Mert a hivatok §-nak kérdéses intézkedése korántsem oly világos, mint milyennek azt cikkiró ur látja. Oly esetben pedig, midőn a törvényszöveg kettős magyarázatot enged, minden elővigyázó jogászember is természetszerűleg azon formulát fogja választani, melynek alkalmazára mellett az okirat, minden körülmények közt és bármily magyarázat mellett megáll; s ezt a formulát fogja használni még akkor is, ha maga úgy van meggyő| ződve, hogy a törvényszöveg enyhébb magyarázása felel meg a törvénymagyarázat szabályainak. Ép ebből a szempontból kiindulva, a minisztérium a lehető leghelyesebben járt el, midőn az útbaigazítás mintatárába oly mintát vett föl, mely a cikkiró ur nézetének helyes volta esetén is legfölebb többet tartalmaz, mint a mennyit a törvény megkíván s igy az annak megfelelőleg alkotott végrendelet érvényét nemcsak nem veszélyeztetvén, de sőt biztosítván, a felekre joghátránynyal absolute nem járhat. S ellenkezőleg, ha j az utasitás a cikkiró ur nézetének megfelelőleg oly mintát adna, melyben a záradék nem tartalmazza annak igazolását, hogy a vég: rendelkező kijelentette, mikép az okirat az ő végrendeletét képezi: - ennek, azon a felekre fölötte káros eredménye lehetne, hogy a I minisztérium tekintélye mellett általánosittatnék egy formula, melynek alkalmazásával alkotott minden végrendelet magában ! hordaná az érvénytelenség csiráját mindaddig, mig a felsőbb bi! róságok megmaradnak azon ma tényleg követett gyakorlat mellett, i mely a törvényszöveg szigorúbb magyarázatát fogadván el megköveteli, hogy a záradékba a kérdéses és cikkiró ur által abból kihagyandónak gondolt rész is fölvétessék. Egyébként még az is, legalább is kétséges, vájjon az 1876 : XVI. t.-c. 5. §-ának az képezi-e a helyes magyarázatát, melyet annak cikkiró ur ad, vagy nem-e inkább a felsőbb bírói gyakorlat és az útbaigazítás járnak-e e részben a helyes úton ? Mert igaz ugyan, hogy a szigorú grammatikai magyarázat, melyre cikkiró ur nézetét alapítja, az ö véleményének helyessége mellett szó!. Aradé a kérdéses §. valóban gyöngének mondható szövegezése mellett súlyt lehet és kell is fektetnünk annak megállapítására is, vájjon a törvényhozónak csakugyan az volt-e a kifejezni kívánt akarata, melyet a szoros grammatikai magya[ rázat feltüntet. Itt vidéken — fájdalom! — nem lévén alkalmunk a törvényszöveg létrejöveteli processusát vizsgálni, ettől ezúttal el kell tekintenünk, noha mi azt hiszszük, hogy abban meglelnők magyarázatát annak, vájjon miért nincs a törvényszövegben a »mindez kifejezés a cikkiró ur magyarázatának megfelelő »ez« helyett s miért van ott pontosvessző, a hová az nemcsak akkor nem illik, ha az útbaigazításban elfogadott magyarázat felel meg a törvényhozó valódi akaratának, de nem illik akkor sem, ha a grammatikai értelmezést tartjuk az egyedül helyesnek. De maga a dolog természete ellene szól azon föltevésnél-;, J hogy a törvényszöveg azon magyarázata, melyet annak cikkiró ur ; ad, a törvényhozó valódi akaratának megfelelhetne. A végrendelet ugyanis az emberi akaratnak oly nyilatkozata lévén, melynél a jogalany intézkedésének hatálya szükségkép saját hitének elenyészéséhez van kötve: ez a sajátossága alapját képezi annak, hogy' az ily halálesetre szóló ténykedés az élők közötti vagyonátruházást célzó akaratnyilvánításoktól különböző szabályozás alá esik. Hogy tehát arra vonatkozólag e speciális I intézkedések alkalmazást nyerhessenek, első sorban szükséges a teljes és föltétlen bizonyosság az iránt, hogy a végrendelet valóban J végrendelet, vagyis a végrendelkezőnek az iránti akaratnyilvánítása, j mi történjék holta után az ő vagyonával ; s innen van, . hogy a végrendeletek alakilag is rendszerint speciális szabályozásnak képezik tárgyát; ezért hozatott az 1876: XVI. t.-c. is. Ezeket figyelembe véve, legalább szerény nézetünk szerint teljesen föltehetetlen, hogy a törvényhozás akkép kívánta volna ; megállapítani az Írásbeli végrendelet külkellékeit, hogy azok közül épen a legfőbb kellék : annak kinyilvánítása, hogy az illető okiratot a végrendelkező az ö végrendeletét tartalmazónak nyilvánította, j hiányozzék. Mert hiszen az írásbeli végrendeletnek természetszerűleg olykép kell kiállítva lennie, mikép magából az okiratból kitűnjék, mikép mindazon alaki kellékek, melyekhez a törvény a végrendelet érvényes létrejöttét köti, megtartattak. Már pedig, ha a végrendelet záradékában nincs meg annak bizonyítása, hogy azt I a végrendelkező végrendeletének nyilvánította, az esetben, bármily pontosan betartatnának is a törvény intézkedései, soha sem lehetne | tudni, vájjon érvényes végrendelettel van-e dolgunk mindaddig, I mig a végrendeleti tanuk ki nem hallgattatnának; mert hiszen épen ez az első és főkelléke annak, hogy a jogalanynak intézkedése végrendelkezésnek tekintethessék. S hogy a törvényhozás ezen első és leglényegesebb kelléket kihagyni csakugyan nem kívánta, ennek föltevésére az érintetteken kivül további alapot nyújt a törvénynek közvetlenül következő 6. §-a, a melyben e kellék világosan ben foglaltatik. Pedig, ha a törvényhozó fölöslegesnek tartotta a kérdéses kijelentést, az irni tudó ! végrendelkező végrendeletén épugy mellőzhette volna azt az irás! tudatlan által alkotott végrendelet záradékában; s viszont, ha