A Jog, 1888 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1888 / 7. szám - A magánvégrendeletek alkotása tárgyában kiadott igazságügyministeri utbaigazitás

56 A JOG. hatna helyt, a melyek a végrendelkező fél tulajdonához vagy soha sem tartoztak, vagy a melyeknek tulajdonjoga valamely perfectté vált jogügylettel az örökösre már előzőleg átruháztatott, a melyek tehát az örökhagyó rendelkezési jogosultságának körén kivül esnek. b) A tilalomnak, egy az örököstől különböző személyjavára kell szólnia. A jogosult személy megjelölése nélkül tett tilalmi rendelkezés nem birhat hatálylyal azért, mert ily esetben nem forog fenn valamely concrét jogi érdek, a melynek megóvása az örökös elidegenítési, illetve terhelési jogosultságának megszorítását szükségessé tenné. Hogy pedig ezen jogi érdeknek egy az örököstől különböző személyben kell összpontosulnia, annak értelme abban fekszik, hogy az örökös személyi tulajdonságaiban rejlő okok (pl. az örökösnek pazarlása vagy meggondolatlansága stb.) melyeknél fogva a végrendelkező a kérdéses megszorító intézkedés által csupán csak az örökös vagyoni existentiáját akarta biztosítani, nem bírhatnak elég nyomatékkal arra nézve, hogy az örökséghez tartozó vagyon a jogi forgalmon kivül helyeztessék. Ehhez hozzájárul még azon körülmény is, hogy - tulajdonképeni jogi minőségét tekintve — az ilyen tilalmi rendelkezés sem a feltétel, sem pedig a meghagyás (modus) fogalma alá nem sorozható ;117 mert a puszta elidegenítési tilalom sem a végintézkedés hatályát nem teszi függővé valamely körülmény bekövetkezésétől, vagy be nem következésétől, sem oly kötelezettséget nem róv az örökösre, melynek tartalmát valamely positiv cselekvés képezné. Az ilyen intézkedés ennélfogva nem egyéb, mint az örökhagyónak joghatály nélküli óhajtás (nudum praeceptum), mely mint ilyen, az örököst személyesen sem kötelezi.118 c) A harmadik jogosult személy közvetlen érdekének magára a dologra kell irányulnia. Ez az érdek csak akkor mondható közvetlennek, ha a tilalom által jogosítottként érdekelt félnek eventualis joga az örökséghez tartozó valamely vagyontárgy (dolog) egész teljére irányul, a midőn tehát az örökhagyó végakarata oda magyarázható, hogy a jogosított személyt bizonyos eshetőségre a teljes jogutódlás illesse. Ha azonban az örökhagyó a tilalom által csak az örökség tárgyára vonatkozólag egy harmadik személy javára fentartott oly dologi jogosítványnak (pl. a haszonvételi, zálog, szolgalmi jognak) könynyebb érvényesítését óhajtotta lehetővé tenni, a melynek hatályos biztosítása a fennálló jog szerint más módon is eszközölhető: akkor a jogosított fél az elidegenítési jogosultság gyakorlása, vagy annak elvonása által csak közvetve van érdekelve ; ez esetben az örökös a végrendelkező tilalmi rendelkezését, a jogosult fél esetleges vagyoni érdekére való tekintettel, különbeni vagyonjogi felelősség terhe alatt saját személyére nézve respectálni tartozik ugyan, de az ilyen tilalom az örökség elidegeníthetőségére tárgyilag kihatni nem fog. 119 A most jelzett feltételeknek megfelelő tilalom azonban csak akkor fogja az örökhagyó szándéklatában álló rendeltetését betölteni, ha oly jogviszonyt hozhat létre, mely a jogosult harmadik személynek, az örökös jogával szembe állított érdekét teljesen 117 Nem ütközik törvényes akadályba, hogy az örökhagyó, az örökség elidegenítését felbontó feltétel gyanánt kapcsolja össze az örökösnevezéssel ; azt azonban, hogy a végrendelkező akarata erre irányult, külön kell kimutatni. V. ö Randái, m. 193. és 191. 1. 1,8 Ezen felfogásnak megfelel a római jog álláspontja is: L. 114; §. 14. D. de leg I. (3 ') Divi Severus et Antoninus reseripserunt : eoi um qui testamenti vetant quid alienari, nec causam exprimunt, propter quam id fieri velint, nisi inveniatur persona, cujus respectu hoc ab testatore dispositum sit, nullius esse momenti seripturam, quasi nudum praeceptum reliquerint, quia talem legem testamento non possint dicere. V. ö. B o z ó k y : pandekták 96. §. '20. jegyzet. Ellenkező véleményt nyilvánít S t u b e nr a u c h II. 380. 1. »Das Verbot, eine Sache zu veraussern, ist nicht als cine fideicommissarische Substitution (etwa zu Gunsten der Intestaterben des Besitzers) anzusehen, weil dieses Verbot auch noch einen anderen vernünftigenZweck habén kann, namlich dem eingesetzten Érben die Mii tel zur Bestreitung seines Unterhaltes zu sichern«. Hasonlóan Zlinszky (Magánjog 731. 1) » Magában véve azon intézkedés, melynél fogva az örökösnek az életében való rendelkezés megtiltatott, hitbizományi helyettesítést nem foglal magában, kivéve, ha az örökhagyó annak is kifejezést adott, hogy az elidegenítés tilalmát kinek javára rendelte el«. E szerint tehát a puszta elidegenítési tilalom is »mely rendszerint az örökös egyéniségében leli indokát < megállhat. Túlnyomó azonban azon irók száma, a kik a tilalom érvényét egy harmadik személynek jogi érdekeltségétől teszik függővé. V. ö- R a n d a i m. 196., 197. 1. S t e i n b a c h i. m. 150. és köv. 11. U n g e r VI. 20., 48. §. Az általunk osztott nézetet fejezi ki a szász polg. törvénykönyv 2,387. §-a is. 119 Az ehhez hasonló rendelkezés csak sajátlan értelemben nevezhető elidegenítési tilalomnak. [ megóvni alkalmas. Miután pedig a jelen esetben jogosult félnek közvetlen érdeke az utóörökös érdekével azonos : kétségj telén, hogy a teljes elidegenítési tilalom célja csak azon jogI viszony keretében valósitható meg, mely a tételes jogban a hit\ bizományi helyettesítés eseteire van megállapítva. Innen van az, hogy a kifejezett végrendeleti tilalom a hitbizományi helyettesítés I jellegével szokott felruháztatni. 120 ) A magánvégrendeletek alkotása tárgyában kiadott igazságügyministeri mtbaigazitás«. Irta : Dr. KÉLER JÓZSEF budapesti kir. itélö táblai segédfogalmazó. Dr. Török János ügyvéd urnák fenti című cikkén; ezen I lapok f. évi 4. számában két szakszerű s kimerítő felelet jelent I meg ugyan már s ezekben igen alaposan ki is lett fejtve, hogy a magánvégrendeletek alkotása tárgyában az igazságügyi m. kir. minisztérium felügyelete mellett kiadott »utbaigazitás«-ban az 1876. évi XVI. t.-c. 5. §-ának értelmezése tökéletesen helyes s az általános nézettel megegyező. Nem is akarok tehát erre vonatkozólag újabb érveket felhozni, csupán azon a fenti cikkekben, nézetem szerint, futólag érintett körülményre óhajtok kiterjeszkedni, mely szerint az 1876. évi XVI. t.-c. 5. §-át felsőbb bíróságaink is tényleg s következetesen úgy magyarázzák, miként az a szóban forgó »utasitás«-ban kifejezve van. így a budapesti kir. itélő tábla s ennek különösen III. polg. tanácsa, melyben a végrendelet érvénytelenítési s az örökösödési perek általában előadatnak, folyvást ily értelmezést ad annak, a mi számtalan határozatából kitűnik, melyek közül hamarjában csak az alábbit tudtam megtalálni, mely ugyan lényegileg más kérdésre vonatkozik, de az általunk tárgyalthoz is hozzászól. — (6,040/83. p. sz.) — »Ervénytelen a végrendelet, ha a végrendeleti tanuknak az 1«76. évi XVI. t.-c. 5. §-ában előirt azon bizonyítványa, mely szerint végrendelkező kijelentette, hogy a nem általa irt okirat az ö végrendeletét tartalmazza, azt előttök aláirta vagy már előbb önkezűleg aláírtnak elismerte — magában a végrendelet szövegébe és végrendelkező aláírása előtt van irva. Hogy a m. kir. Curia is igy magyarázza a kérdéses 5. §-t, az annak számos határozatából kitűnik; igy a következőből is, mely a kir. itélő tábla III. polg. tanácsának elvi jelentőségű határozatainak gyűjteményében is fel van jegyezve. (3,283/885. p. sz.) Az 1876. évi XVI. t.-c. 5. §-ában előirt végrendeleti záradékban a törvény azt rendeli a tanuk által bizonyitan dónak, hogy a végrendelkező az iratot végrendeletének kijelentette s azt a tanuk előtt aláirta vagy általa önkezűleg aláírtnak elismerte; hogy tehát a záradékban ünnepélyesen bizony ittassék, miszerint a végrendelet valóban az ő akaratát tartalmazza, stb. Ellenkező magyarázaté: határozatokra nem akadtam. Látható tehát, hogy az »utbaigazitás«-ban foglalt s cikkíró ur által kifogásolt magyarázat nemcsak hogy nem téves, de sőt a bírói gyakorlat által is elfogadott s állandóan alkalmazott. Már ezen szempontból is helyeselhető tehát az »utbaigazitás«-ban közzétett magyarázat, mely korántsem önkényes, hanem mint a birósági gyakorlatorr alapuló szükséges is, hogy a 120 A harmadik személy javára szolgáló tilalomban Unger (VI. 57. §. 5.) a hallgatólagos hagyományrendelés, Steinbach (i. m. 170. 1.) a hitbizományi helyettesítés jelenségeit látja fenforogni. Randa szerint (i. m. 194. és köv. 11.) csak akkor lehet szó tulajdonképeni végrendeleti tilalomról, ha az által a törvény korlátain belül a hitbizományi helyettesítésnek megfelelő jogviszony hozatik léire, midőn tehát a tilalom oly harmadik személy érdekének megóvása végett van rendelve, a melynek a dolog bizonyos idő múlva, vagy bizonyos esetre restituálandó. L. ugyan ezen szerzőnél az osztrák legfőbb ítélőszék legújabbi judicaturájára való hivatkozást is. A harmadik személy javára biztosított jog megóvásának szempontjá-' val természetesen nem hozható összhangzásba az O. P. tvkv. 610. §-ának második bekezdésében kifejezett azon elv, hogy a végrendeleten alapuló elidegenitési tilalom a végrendelkezési jogot ki nem zárja, a mint hogy az e tekintetben észlelt ellenmondást Randa fejtegetései sem szüntetik. Szerintünk a tárgyilag ható végrendeleti tilalom esetében az örökös a végrendelkezési jogot sem veheti igénybe, nem ugyan mintha a végrendelkezés az elidegenitési cselekmények sorába tartoznék (1. erre nézve a jelen dolgozat 3. §-ának 57. jegyzetét), hanem e helyütt kivételesen azért, mert azt a hitbizományi helyettesítésnek a fenforgó esetre alkalmazandó elvei hozzák magukkal.