A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 4. szám - Hazai jogunk megengedi-e a conversiót? 3. r.

A J OG. értékét; az a kereslet és kínálat közti viszonytól és sok más körülménytől függ. I logy a szakértők hogyan szoktak becsülni, az elsőfolyamodású birák igen jól tudják. Itten csak egy esetet hozunk fel. Egy ily perben a birói becsüt foganatosítottam ; az állandóan alkalmazott szakértők, a szabályszerű figyelmeztetés után hozzá fogtak a megbecsülendő ház megvizsgálásához, megmérték annak hosszúságát, meg szélességét s még a falak vastagságát is és mikor mindennel készen voltak, az öregebb szakértő oda lép hozzám ezen szavakkal: — Ugy-e biró ur, cautio végett kell a becsű ? — Hát miért kérdi ? — válaszolám. — Hogy a szerint becsülnők meg, — felel fontoskodó arccal. Az ily becsű megállapitja-c az ingatlan valóságos értékét ? Azt hiszem, hogy nem ; minek folytán az, az értékesítés alapjául el nem fogadható és az itélet arra, mint döntő bizonyítékra, nem alapitható. Különben tételes törvényünk: az 1868. évi LIV. t -cikk 217. §-a sem ismeri el a szakértői véleményt és a 219. §-a szerinti birói becsüt sem teljes bizonyítéknak ; hanem minden egyes esetben a bíróság határozza meg annak értékét a per körülményei szerint s igy a gyakorlatban el nem fogadható azon érv, hogy a birói becsű az ingatlan effectiv értékét megállapítja és hogy a közös ingatian — felosztás tekintetéből — a becsáron alul el nem adható; mert hiszen akkor az anyagi törvény intézkedése illusoriussá tétetik az ítéletben felvett feltétel által, de másfelől kijátszatik a birói árverésnek nemcsak tételes intézkedése, hanem a szónak az értelme is, mert az nem foganatosítható. Már pedig a kielégítési végrehajtási eladásnak törvény szerint az az értelme, hogy a tárgy, a melyre vezettetik a végrehajtás, feltétlenül eladassék. Eze,n elvnek a jogi gyakorlatban elfogadása által a telekkönyvileg bekeblezett közös tulajdonostársnak több jog adatnék, mint a telekkönyvileg bekeblezett jelzálogos hitelezőnek, pedig törvény szerint mind a kettő egyforma dologbani jog. Ugyanis ezen elv analógiáján a jelzálogos hitelező is követelhetné, hogy kielégítési végrehajtás esetében a zálogjoggal terhelt ingatlan a becsáron alul el ne adassék; mivel ha alább adatik el, ő ép ugy károsodik, mint a közös tulajdonostárs, mert mikor hitelezett tekintettel volt az ingatlan értékére. Ezt a jogot pedig az 1881. évi, a végrehajtásról szóló LX. t.-cikk nem adja meg, hanem a 165. §-a csak megengedi, hogy e feltételek módosítását kérje érdeke megvédése tekintetéből; a mit a közös tulajdonostárs a per során kel! hogy tegyen. Felhozzuk itten továbbá azt is, hogy a közösség megszüntetése céljából elrendelt birói árverés, a végrehajtási árverés joghatályával bir, mert az itélet egyik részestárs felperessége alatt hozatik és az árverés az itélet alapján a részek kielégítése végett rendeltetik el. Ebből kifolyólag a közös ingatlannak felosztás céljábóli árverés utján való eladása az 1881. évi LX. t-cikk 207. §-a intézkedései alá kell hogy essék; mert ha a hagyatéki bíróság vagy a gyámhatóság rendelete folytán, a hagyatéki ingatlanok a végrehajtási törvény értelmében értékesíttetnek és pedig a hivatkozott törvény 171. §-a szerint a kikiáltási, tehát a becsáron alul is : miért ne értékesíttessék ezen analógia alapján a közösség megszüntetése végett a közös ingatlan is? Avagy az önrendelkezési joggal biró nagykorú tulajdonostárs érdeke nagyobb védelemben részesüljön a bíróság részéről, mint az ismeretlen örökösé vagy épen a kiskori; árváé ? Azt hiszszük, hogy nem. Es ezen hitünkben megerősít az eddigi hosszú birói gyakorlat. Hazai jogunk megengedi-e a conversiót ? Irta : Dr. ULLMANX SÁNDOR, bpesti ügyvéd és országgy. képviselő. X ni. (Befejező közlemény.) Ha a conversió kérdése nem más, mint azon kérdés, vájjon az adós a kikötött határnap előtt is jogosítva van-e fizetni? — akkor, midőn a kereskedelmi jog szempontjából mérlegeljük a conversió kérdését, kereskedelmi törvényünknek a kereskedelmi ügyletek teljesítésére vonatkozó rendelkezései közül azokat kell szemügyre vennünk, melyek a teljesítés idejét szabályozzák. Kereskedelmi törvényünknek vonatkozó intézkedései annak 327—334. §§-aiban foglaltatnak ; minket azonban csak a 334. § érdekel, mint mely azon esetről rendelkezik, mely tanulmányunk tárgyát képezi. A 334. § szerint »minden oly esetben, midőn lejárati nap állapíttatott meg, az ügylet természete és a felek szándékához képest kell megítélni, vájjon a lejárati nap csak az egyik vagy mindkét szerződő fél javára lett-e megállapítva?« Első pillanatra szembeszökő, hogy a keresk. törv. ezen intézkedésében lényegesen eltér a magánjog szabványaitól, a mint azok az első cikkünkben idézett törvénykönyvekben kifejezésre jutottak ; mert mig ezek — mint láttuk — majd a hitelező, majd az adós részére állítanak fel vélelmet az idő előtti teljesités megengedhetősége tekintetében : a magyar kereskedelmi törvény nem állit fel semmiféle vélelmet, hanem a kérdést az ügylet természete és a felek szándékához képest rendeli eldöntetni. A magánjog szabványai és a kereskedelmi törvény intézkedései közötti különbséget tehát nem lehet kétségbe vonni s azért meg nem állja a kritikát az oly fejtegetés, mely, mint dr. Neumann Árminé, a conversió jogi megengedhetőségét úgy a magánjog által felállított praesumtiókból, mint a magyar kereskedelmi törvényből is vitatja, mi persze csak úgy lehetséges, hogy a k. t. 334. 5^-ának, egy az adós javára szóló praesumtiót insinuál. így azután a k. t., a Code civil s a római jogforrások között különbség csakugyan nincs ! Kereskedelmi törvényünk és a készülő magánjogi codexünk kötelmi részének szerzője szintén rámutat erre a különbségre és az első czikkünkben szó szerint idézett 233. §. indokolásánál1) kiemeli, hogy »a 233. §. második intézkedése épen ellenkezője a kereskedelmi törvény 334. §-nak, mely szerint minden olyan esetben, melyben lejárati nap állapíttatott meg, az ügylet természete és a felek szándékához képest kell megítélni azt, hogy a lejárati nap csak az egyik vagy mindkét fél javára volt-e megállapítva. A kereskedelmi törvény ezen §-a azonban a tervezet szóban levő intézkedését se ki nem zárja, se feleslegessé nem teszi«. Ha tehát kétséget nem szenved, hogy a kereskedelmi törvény 334. §-ának magyarázatánál a némely magánjogi szabványok által felállított, de hazai jogunk szerint nem létező vélelemből kiindulni nem lehet, akkor ép oly kétségtelen, hogy az ezen vélelemre alapított következtetések egyenes ellentétben állanak keresk. törvényünk nemcsak világos rendelkezéseivel, de annak szellemével is, mert a törvény a megállapított lejárati napot csak akkor engedi nem mindkét fél javára megállapítottnak tekintetni, ha az ügylet természete és a felek szándékából az tűnnék ki, hogy az csak az egyik fél javára lett megállapítva. Lássuk tehát röviden az államkölcsönök természetét és a szerződő felek szándékát. S e helyütt legyen szabad megjegyeznem, hogy a kérdést tisztán jogi szempontból fogom szemügyre venni, mellőzve mindent, mi akár a pénzügyi politika, akár az államjog körébe vágna, — ') L. Apáthy > Altalános magánjogi törvénykönyv tervezetei Kötelmi rész áOl. !•