A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 46. szám - A végrehajtási jog köréből

A JOG. 383 Ks pedig azon okból, mert régebbi gyakorlatunk azon rendelkezését, mely a vizsgálatnak egyik főfeladatává tette a károsítottak követelésének hivatalból való biztosítását, a biztosítási végrehajtással sikeresithetönek azért nem tartom, mert az 1881 : LX. t.-c. lényeges intézkedésének megsértése nélkül, biztosítási végrehajtást hivatalból elrendelhetönek nem látom; azt pedig nem szívesen ejtem el, hogy a vizsgálatnak egyik célját képezze a biztosítás. Szorítkozom tehát ezúttal arra, hogy feltéve, miképen fenyítő zárlat többé nem rendelhető el, a biztosítási végrehajtást mikor, mely bíróság előtt, mi alapon, mily alakban és mily uton szorgal mázzuk. Az 1881. évi LX. t.-c. 223., 228. és 229. §-aiból mindenekelőtt az nyilvánvaló, hogy annak hivatalból nincs helye, hanem csak a fél kérelmére. A 223. §. »felperes külön kérelmére«, a 228. §. »a biztosítás elrendelése iránti kérvény*, a 229. §. hasonló szavakat tartalmaz. A kérvény beadásának idejét a 223. §. a kereset beadásával egyidejűleg, vagy azutánra rendeli, a 235. §. pedig megengedi, hogy a követelés perlése előtt is beadassék. Ha ez intézkedéseket fenyitő perre, vagy fenyitő vizsgálatra vonatkoztatjuk, az időt illetőleg kétségben nem maradunk. De nem kevésbé bizonyos a 227. és 228. íjainak rendelkezéseiből, hogy biztosítási végrehajtást sem vizsgálóbíró, sem fenyitőbiróság el nem rendelhet. A 227. §-nak analógiája mutatja, hogy a mint kincstári, alapítványi és más közhatósági vagyonkezelők ellen, a kezelésből eredő követelések biztosítását nem a közhatóság, épugy a büntetendő cselekményekkel okozott károsítások biztosítását nem a büntetőbíróságok rendelik el, de további analógia vonható az 1. és 2. §-ok rendelkezéseiből, a mely szerint fenyitőbiróságoknak vagyoni marasztalást tárgyazó határozata folytán a 2. §. 2. pontja szerinti bíróság reudeli el a kielégítési végrehajtást, 18. §. szerinti biróság pedig azt foganatosítja. Igaz ugyan, hogy a 228. §. szószerint ugy hangzik, hogy a biztosítási végrehajtás elrendelése iránti kérvény rendszerint a per bíróságához adandó be, azonban hogy ezalatt kizárólag polgári és nem büntetőbíróság előtt érvényesítendő követelést kell érteni, kitűnik ugyan e §. folytatólagos rendelkezéséből, hogy a 227. §. esetében külön kijelöli a polgári bíróságot, mint olyat, melynél a kérelmet beadni kell. A 228. §. két első sorából a büntetőbíróság illetőségét megállapítani annál kevésbé lehet, mert a törvényhozó akarata e §. megalkotásánál a fenyitő ügyekre hogy ki nem terjedt, mutatja azon hézag, mely a végrehajtási t.-c. 1. §. f) pontja, 2. §. 2. pontja között egyrészről és a IV-ik cím között másrészről létez. Ha azonban ez uton eddig jutottunk, hogy t. i. büntetendő cselekményekkel okozott károsítás alapján a félnek »polgári« biróság előtt, a 6. §-ban megszabott alakban »kérvényt« kell beadni, mely mellett a 223. §-ban előirt közokirat vagy teljes bizony erejű magánokirat mutatandó be, akkor a fentebb ismertetett és a bírói gyakorlatra vonatkozó zavart a félre hárítottuk át. Az 1. §. f) pontja alapján, ha kielégítési végrehajtást kér a fél, kezében van a fenyitő Ítélet, mely ellenfelének vagyoni marasztalását tartalmazza; de nincs kezében akkor még sem köz-, sem magánokirat, midőn a fenyitő vizsgálat folyamatba tétetik, vagy ez bizonyos eseteket fixiroz, vagy ez befejeztetik. Legfeljebb a vádhatározatot kapja meg, addig pedig elkésik a biztosítással. Kzen szerintem segíteni lehetne akképen, hogy valamint a biróság, vagy annak elnöke, jogosítva van bizonyos tények felől hivatalos bizonyítványt a fél kérelmére kiadni és valamint az iktató és irattárnok jogosítja van az ügyviteli szabályokkal arra, hogy a kezelése alá került kérvények beadásáról és tartalmáról a félnek bizonyítványt adjon ki, ennek analógiájára hivatalos bizonyítvány kiállítását lehetne szorgalmazni a vizsgálóbírónál, vagy a mennyiben a vizsgálóbírót külön hatóságnak nem tekintjük, a felettes fenyitöbiróságnál a tárgyban, hogy a vizsgálat elegendő adatokat állapított meg arra, miképen a büntetendő cselekményt egy bizonyos egyéniség követte el és a kár összege egy bizonyos összegben fixirozva lett. E hivatalos bizonyítvány, vagy bármi másnak nevezett birói határozat olyan lenne, melynek alapján a biztosítási végrehajtást a polgári bíró elrendelhetné. Ha szakítunk a régi fenyitő zárlattal és áttérünk a biztosítási végrehajtás rendszerére, helyezkedjünk teljesen az 1881. évi LX. t.-c. általános részének és IV. címének álláspontjára mindenben, tehát abban is, hogy a biztosítási végrehajtásnak egyedül a fél kérelmére van helye és ennek elrendelésére kizárólag polgári bíróságok illetékesek. A budapesti törvényszék fenyitő osztályának azon újabbi gyakorlatát, mely szerint a biztosítást hivatalból és saját maga rendeli el, a végrehajtási törvény keretébe beilleszteni nem lehet. Szándékosan mellőztem eddig a végrehajtási törvénynek a zárlatról szóló fejezetét és pedig azon okból, mert magánkövetelés biztosítására zárlat nem alkalmas. A 237. §. szerint zárlatnak csak bizonyos meghatározott dolog vagy jog iránt van helye az esetben, ha a zárt kérő a birtokos elleni igényét igazolja. Előfordulhat ugyan, hogy büntetendő cselekmény, pl. lopás, rablás stb. miatt értékes ingóság, értékpapír és ehez hasonló tárgy másnak birtokába megy át és ennek természetben megőrzése és biztosítása miatt a zárlat helyesen alkalmazható lenne, azonban az esetben a corpus delicti-képen szereplő tárgyaknak lefoglalása a vizsgálóbíró által rövidebb uton eszközölhető, mint a végrehajtási t.-c, IV. címének II. fejezete értelmében. Sem a vizsgálóbíró, sem a fél nem szorul ez esetben a végrehajtási törvény kegyelmére, csupán egy esetben tartom szükségesnek, hogy fenyítő per alapján a végrehajtási törvény szerinti zárlat alkalmaztassék, a 240. §. esetében, midőn t. i. hamis szerződéssel valamely ingatlan tulajdonjoga elvonatik és a zárlatnak a tulajdonjog biztosítása céljából feljegyzése szükséges. Ez esetben, ha fenyítő zárlat nem létez, sem biztosítási végrehajtás, sem a vizsgálóbíró lefoglalása célhoz nem vezetnek, egyidejűleg a végrehajtási t.-c. szerinti zárlat alkalmazható, ennek elrendelésére is a 238. §. értelmében egyedül polgári bíró illetékes. A végrehajtási jog köréből. (A tkvi rendelet 67. és 119. §-ához.) Irta : KOMJÁDI JÓZSEF budapesti ügyvéd. A »Jog« 42. számában dr. Imi ing Konrád, kir. táblai biró ur a végrehajtási jog köréből három cikket közöl, melyek közül az utolsó azon igénytelen válaszommal is foglalkozik, melyet a »Jog« 32. számában felvetett nyilt kérdésre, hogy »mikép lehet egy ingatlan testre, melynek csak néhány részeire per van feljegyezve, a végrehajtási árverést kieszközölni«, adtam és mely abban állt, hogy miután a feljegyzett per már jogerejü Ítélettel be van fejezve, maga a tulajdonos és végrehajtást szenvedett pedig birtoka rendezéséhez fogni nem akar, végrehajtató szerezze meg a per bíróságánál az Ítélet hiteles másolatát és annak alapján, hivatkozva a telekk. rend. 119. § ára, kérje a telekk. hatóságnál a perfeljegyzéstől mentes részek lejegyzését. Ezekre nézve megjegyzi dr. Imling Konrád ur, hogy a hiteles másolat alapján a kérelmező célt nem fog érni, mivel a tkvi rend. 67. §-a szerint bekeblezések és előjegyzések csak eredeti okiratok alapján történnek és az eredetinek helyét pótló hivatalos kiadmányra nincs igénye, mivel az Ítélettel eldöntött perben nem áll. Azt én nem mondtam, hogy a hitelező kérje a bíróságtól az ítélet hiteles kiadványát; hanem csak azt, hogy annak h i t eles másolatát szerezze meg és kétséget nem szenved, hogy igen is célt fog azzal érni. Sokkal világosabban intézkedik e tekintetben a tkvi rendt. 125. §-a, mely szerint csak meg kell jelölni azon bíróságot, melynél az eredeti létezik, sem hogy ez iránt bár minő vita is támadhatna. Cikkemben ezen §-ra még külön hivatkozni azért tartottam teljesen feleslegesnek, mert azon praktikus jogásztól, ki a nyilt kérdést felvetette, csak fel nem tehettem, hogy nem tudná miképen kell eljárnia, ha az eredeti fölött nem rendelkezik és csak hiteles másolatot bír felmutatni. Azt állítja továbbá dr. Imling ur, hogy a tkv. rend. 119. §-a alapján a hitelezőnek nincsen kérvényezési joga arra nézve, hogy a telekkönyvben adósának tulajdonjoga tekintetében változtatás történjék, mert »csak nem mondhatni, hogy a hitelező adósának jogutódja, vagy hogy a kérdéses bejegyzés körül mint kötelezett van érdekelve*. Ámde én nem ezzel indokoltam nézetemet, hanem a hivatkozott §. azon kitételével, mely szerint telekkönyvi kérvényeket azok benyújthatnak, kik mint jogosítottak érdekelvék, tehát a jelen esetben a végrehajtató hitelező. Nézetem mellett szól a tkvi rend. 120. §-ának e) pontja is, mely világosan megengedi, hogy a hitelező adósa javára még a tulajdonjog bekeblezését is kérheti olyan ingatlanra, mely telekkönyvön kivül szállott az adósra és melyre ez a hitelezőnek zálogjogot engedett. A kinek a »több« meg van engedve, az a »kevesebbet« bizonyára kérheti. A praxisban legalább a telekk. rend. 119. §-ának megjelölt kitétele tág értelemben alkalmaztatik, és' mindennapi eset, hogy a hitelező olyan telekkönyvi bejegyzések iránt folyamodik, melyek közvetlen az adóst érdeklik és a bíróságok minden nehézség nélkül a kérvénynek helyt ad-