A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 33. szám - Néhány szó az "előterjesztésről"

A JOG. 275 k á s r a irányuló k i k ö t m é n y 30. Itt azonban megjegyzendő, hogy ez utóbbi esetben az elidegenithetlenség indoka nem annyira a személyi állapot kivételes jellegében, mint inkább azon jogelvnek consequentiájában gyökerezik, melynél fogva a joggal szemben álló kötelezettség az átruházás által terhesebbé nem válhatik ; már pedig ezen elvvel semmikép sem volna összeegyeztethető, ha oly esetekben, a midőn a jog tartalma valamely meghatározott személy egyéni szükségletei, vagy egyéb különleges minősége által van feltételezve, a jog alanyábani változás akadálytalanul végbe mehetne. Ugyanezen tekintetnél fogva nem ruházható át a használat és lakás személyes szolgalmi jogának gyakorlása sem. Az özvegyi joggal kapcsolatos jogosítványok clidegenithetésének kérdését két szempontból kell fontolóra vennünk. Miután az özvegy mindaddig, mig ebbeli joga férje leszármazó örököseinek kérelmére nem korlátoztatik és az özvegyi tartás szabályszerűség nem biztosíttatik, az egész hagyaték haszonélvezetére van feljogosítva; kétséget nem szenved, hogy a haszonélvezet fogalmából kifolyólag az özvegyet a hagyatéki javakból szedett hasznok feletti szabad rendelkezésben s igy a haszonélvezeti jog gyakorlásának más személyre való átruházásában korlátozni nem lehet31. Mihelyt azonban a leszármazó örökösök kérelmére az özvegyi jog törvényszerű módon megszorittatik, s az özvegy részére a személyes szükségleteinek megfelelő lakás és tartás megállapíttatik, ezen jog gyakorlását is — szabály szerint — az özvegy személyéhez kötöttnek kell tekintenünk. Egyébiránt alig szükséges külön megemlítenünk, hogy a fennebb kifejtett általános elveknél fogva az özvegyi haszonélvezet, illetve özvegyi ellátás alapjául szolgáló özvegyi jog — mint ilyen — harmadik személyre való átruházás tárgyául nem szolgálhat32. A mi már most a jogok személyhez kötöttségének harmadik alapját, vagyis a magánintézkedést illeti, általános szabályként felállíthatjuk, hogy minden jogra nézve, melynek keletkezési alapját valamely derivativ szerzésmód képezi, már magában az erre vonatkozó jogügyletben az elidegenithetlenség feltétele kiköthető33. Az, a ki saját dolgát terhelöleg, vagy saját jogát megszoritólag, valaki számára jogot enged, avagy magát egy más személy javára valami szolgáltatá-ra kötelezi, jogosan nem korlátozható abban, hogy az elvállalt kötelezettséget megalapító jogügylet feltételeit és határozmányait — esetleg a jogokat szerző másik fél hozzájárulásával — ez utóbbinak személyi minőségéhez mérje, s a kötelezettség súlyát a jogosított félhez való közvetlen viszonyának értéke szerint mérlegelje. Kivételnek egyedül a tulajdoni jogra vonatkozólag lehet helye, mely mint a szó legszorosabb értelmében a b s o 1 u t, s minden más jogra való vonatkozás nélkül képzelhető jog, önálló jogi jelentőséggel és gazdászati rendeltetéssel bír. Ezen, a jelen dolgozat bevezető részében egyébiránt már részletesebben méltatott felfogáa követelménye, hogy a tulajdonátruházást gátló magánintézkedésnek csak feltételesen, vagyis csak addig lehessen hatálya, a mig az által a tulajdon intézményének 1 é n y e g e nem érintetik, a miért is a tulajdon elidegenithetésére vonatkozó törvényi rendelkezéseknek a többi jogokétól eltérő különleges álláspontból kell kiindulniok. Mindennek pedig szükségképeni folyománya, hogy az e 1idegenitési és terhelési tilalom tana a tulajdonjogalapelveiből fejtessék ki. /

Néhány szó az »előterjesztésről *. Irta : LEPOSSA DÁNIEL, m -óvári kir. járásbiró. A végrehajtási törvény 34. §-a szerint a kiküldött eljárása, végzései és intézkedései ellen előterjesztésnek van helye. Az ingóságokra vezetendő árverés szintén a kiküldöttnek eljárási, illetőleg intézkedési körébe tartozván, nem szenved kétséget, hogy erre nézve is adható be előterjesztés. L. a Curia 1883. évi 6,244. sz. határozatát (13. J. T. XIII. k. 17. m.): A kötelesrész, mely a törvény kivételes, illetve megszoritó rendelkezésénél fo^va csak a gyermekeket és az ezektől leszármazottakat, továbbá a szülőket és°ezek elődeit épen ezen minőségüknél fogva megilleti, nem képez oly jogot, mely az oldalrokonokra örökség utján átszállana. 00 1 887. évi 4,508. sz. curiai határozat (B. J. T. XI. k. 11. m.) al V. ö. a lf. ítélőszék 1874. évi 3,662. sz. határozatát (Dtár r. f. XII. 111.) és ugyanannak 2,935/1870. sz. határozatát (Dtár i. f VIII. 143 ). I 8a W e n z e 1 i. m. II. k. 8. 1. 83 Stubenrauch szerint (i. h.) a jog át nem ruházhatóvá válik : iwenn bei der Einráumung eines Rechtes die Unübertragbarkeit zur Bedingung gestellt wurde* (O. P. Tv. 1098. §.). Mig azonban a törvény szövegéből a fentebbiek minden kétség kizárásával kimagyarázhatok, sokkal több gondolkodásra ad okot az, hogy mi legyen voltaképen az ingók árverése elleni előterjesztésnek gyakorlati értéke, melyre nézve a fenthivatkozott törvényben hiába keresünk megoldást. A végrehajtási törvény 108. §-a értelmében, ha a vevő a birói árverésen az ingóságnak árát lefizeti, ugy az neki azonnal birtokába adatik : tehát a vevő azzal most már szabadon rendelkezvén, azt tovább adhatja, elhasználhatja, megsemmisítheti, stb. Az árverés ellen előterjesztés adatván be, a biró — ha a kiküldött eljárása szabálytalan volt — az eljárást megsemmisíti. Az eljárás megsemmisítéséből önként következik, hogy újabb eljárás rendelendő el, illetőleg a kiküldött az árverésnek újabb, szabályszerű megtartására utasítandó. Azonban minek elárverezésére utasittassék újabban a kiküldött? Az összes lefoglalt ingóságok már az előterjesztéssel panaszolt árveréskor eladattak s a vevők azokat megvették s velük, mint tulajdonukkal bántak, azokat elhasználták, megsemmisítették, tovább adták, stb. De ha a vevők a megvett ingóságoknak még birtokában volnának is, akkor sem kötelezhetők azoknak visszaadására, illetőleg újabb árverés alá bocsátására, mert az ingóságok a vevőknek feltétlenül tulajdonaivá váltak. E szerint tehát, ha az árverés megsemmisíttetik is, annak azon logikai következése, hogy újabb árverés rendeltessék, illetőleg tartassék, lehetetlen. Nyújt ugyan egy kisegítő módot ennek megelőzésére a végrehajtási törvény 109. §a, mely megengedi, hogy ingók árverésénél is külön árverési feltételek állapíttassanak meg és igy ilyen megállapítható feltétel lenne az is, hogy a megvett ingóságok csak az árverési eljárásnak jogerejű birói határozattal történt jóváhagyása után lépjenek a vevő tulajdonába ; de nézetem szerint ez a célnak nemcsak hogy nem minden esetben felel meg, de sőt a legtöbb esetben annak épen ártalmára van, például egy kereskedői- vagy iparüzlet, avagy bolti árúk árverésénél a vevők kedvét ugyancsak lehűtené s a vételi versenynek szárnyát szegné azon körülmény, hogy a megvett és sok esetben a vevők napi szükségletének fedezésére vásárolt tárgyakkali szabad rendelkezési joguk még csak egy később bekövetkezendő feltételtől függjön. Dr. Imiin g Konrádnak »A végrehajtási törvény magyarázata« című jeles munkája sem oldja meg a kérdést egészen a gyakorlati életnek megfelelőleg. A kiküldött elleni kártérítési kereset legtöbb esetben nem vezetne célra s minden esetben hosszadalmas és nehézkes. Az árverési vevők ellen a vett tárgyak visszaadása, illetőleg kiadása iránti keresetet pedig a végrehajtási törvény 110. §-ának utolsó előtti bekezdésében foglaltak kizárják, de különben is az ily keresetek az árverési vevőket jövőre minden árverési vételtől alaposan elriasztanák. A fentebbiekkel kapcsolatban a végrehajtási törvény 35. §-ában foglaltakra nézve sem mulaszthatom el néhány szóval megjegyzést tenni, mely §. szerint az előterjesztés felett a szükséghez képest »a feleknek, vagy a kiküldött nek« meghallgatása után határoz a biró. A bizonyítási eljárásról egy szóval sem emlékezik meg ezen törvényszakasz s hogy ezzel a bizonyítási eljárás kizárása volt a törvényhozó által célozva, már abból is következik, hogy ott, hol az megengedve van, például a végrehajtási törvény 15. § ánál, külön felemlittetik. Igy tehát a birói határozat csupán a felek és kiküldött előadására volna alapítandó. Itt azonban a kiküldött is már mintegy »féllé« lesz, kire nézve nem közönyös az eljárás jóváhagyása, illetőleg az előterjesztés elutasítása, mert esetleg a költségekben ő elmarasztalható s igy kétségtelen, hogy előadására, mint nyilván érdekelt, meg nem esketendő. A végrehajtást szenvedett viszont az árverés megsemmisítését célozza legtöbb esetben, mig a végrehajtatónak érdekei a körülmények szerint változnak, majd az árverés megsemmisítését, majd annak jóváhagyását óhajtja. Ily ellentétes érdekek által diktált előadásokból hogyan állapitáa meg a biró a valódi tényállást, melyre határozatát alapithassa ? Nézetem szerint ha csak a felek és kiküldött megegyező előadásából a tényállás világosan meg nem állapitható, a bizonyítási eljárás nem zárható ki s a biró itt épen ugy, mint más birói határozatok hozatala előtt, a felek és kiküldött ellentétes előadása után a bizonyítási eljárást elrendelheti s határozatát a bizonyítékokra alapithatja. Nem volna talán kárba veszett idő és munka ezen kérdéseknek e helyen való megbeszélése!