A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1887 / 33. szám - Közhivatalnok ellen elkövetett becsületsértés mint felhatalmazási vétség
272 A JOG. hagyó után minden esetben — tehát még ha csupa nagykorú és ismeretes örökös maradt is utána — szabályszerű és egyöntetű örökösödési eljárás indíttassák meg a bíróság vagy gyámhatóság által, minden hagyaték a kir. közjegyző, mint bírói vagy gyámhatósági biztos által leltároztassék és tárgyaltassék, s minden hagyatékot azután a bíróság adjon át az örökösöknek, kik azonban ezen átadás eszközléséig is, az örökösödési törvényjavaslat 374. §-a értelmében, az örökséget birtokba vehetik s azt felelősség mellett, használhatják. Én azonban okvetlen szükségesnek tartom, hogy az alkotandó új örökösödési eljárás még egy lépéssel tovább menjen, melyet megtenni ezen refonnálás alkalmával mulhatlanul szükségesnek tartanék. Minden örökösödési eljárásnak alapját s kiindulási pontját t. i. az elhalálozás constatálása képezi, mert a prts. 559. §-a szerint is: »az örökösödési eljárás azon időpontban áll be, a melyben az örökhagyó elhunyt, vagy jogérvényesen holtnak nyilváníttatott«. Rendszerint, t. i. midőn az örökhagyó rendes lakhelyén hal meg, a halálozás bekövetkeztét a hatósági halottkém constatálja a szabályszerű hullavizsgálat megejtése által, melyről azután a községnek jelentést tesz. A községi közeg ennek alapján a gyt. 223. és 224. §-ai értelmében fölveszi a halálesetfölvételt, mely községi halálesetfölvételekre alapittatik azután az egész további örökösödési eljárás, s már ez okból is föfontosságu az, hogy ezek lehetőleg alaposan és szakértelemmel vétessenek föl. Erre azonban a községi, illetve körjegyzők, városi aljegyzők, fővárosi kerületi előljárósági jegyzők vagy tollnokok, kikre ezen halálesetek fölvétele jelenleg bízatott, nem rendelkeznek sem elég idővel az alapossághoz, sem elég jogi képzettséggel a szakértelemhez, miért is az örökösödési eltárásunk reformjának alapkövét én azon intézkedésben látnám letettnek, a mely által a halálesetek fölvétele a kir. közjegyzőkre bízatnék. Rónaszéki T r u x Hugó kir. táblai biró ur jeles müvének 6. oldalán a 6. §. 4-ik bekezdésében eléggé behatóan illusztrálja a jelenlegi halálesetfölvételek basznavehetlen voltát, mely valóban türhetlen állapoton csakis az említett reform behozatala által le hetne segíteni. Mellékesen megjegyzem itt, hogy ezen nagyfontosságú újítás a kir. közjegyzők létszámának több, mint megkétszerezését tenné ugyan szükségessé ugy, hogy minden járásbiróság székhelyén legalább egy, sőt a nagyobb jbirósági területek s a kir. törvényszékek székhelyén okvetlenül két közjegyzőnek, de nagyobb vidéki centrumokban (mint pl. Arad, Debreczen, Kassa, Pécs stb.) háromnak is kellene lenni, a fővárosban pedig minden közigazgatási kerületben Budán egy, Pesten legalább 2, sőt 3 — 4 közjegyzőnek kellene működnie. Ezen újítás által levétetnék az amúgy is túlterhelt közigazgatási közegek vállairól eme teher, melynek megfelelni a kellő alapossággal és szakértelemmel soha sem lesznek képesek. Végül még fölemlitésre méltónak tartom ezen reformnak azon nem megvetendő további nagy előnyét, hogy a közjegyzők létszámának ilyetén megszaporitása s ezzel krröltve a telekkönyveknek minden egyes kir. járásbírósághoz decentralizáltatása folytán lehetővé tétetnék a telekkönyvi közjegyzői okirati, vagy legalább közjegyzői hitelesítési kényszernek behozatala, mely egyedül lenne képes azon, az ingatlani vagyonátruházásoknál jelenleg a községi jegyzők s egyébb jó madarak zugirászkodása által előidézett égbekiáltó, hallatlan visszaéléseknek és rendetlenkedéseknek elejét venni. Csakis igy volna lehetséges a nemsokára szerkesztendő telekkönyvi betéteknek folytonos rendbentartása. Ezen kettős indokból tehát, hogy a kir. közjegyzők ugy a haláleseteket alaposan vehessék föl, mint az okiratok fölvételét, vagy legalább a hitelesítéseket többnyire személyes imerősök vagy személyesen ismert tanuk igazolása alapján eszközölhessék, célszerűnek tartanám, hogy mindazon járásbirósági területek, melyek székhelyén a lakosság nagyobb létszáma miatt két vagy több kir. közjegyző lenne alkalmazandó, ezen kir. közjegyzők közt több kerületre fölosztatnának, ugy azonban, hogy azért a kir. közjegyzők mind a székhelyen lakhassanak, s mindegyik kir. közjegyző csakis a saját kerületébe tartozó községekben vehesse löl a haláleseteket s leltározhassa és tárgyalhassa a hagyatékokat, illetve az ezen községekből való felek okiratait csakis ő szerkeszthesse, illetve hitelesíthesse. Sőt a fővárosban területileg kellene az egyes közigazgatási kerületeket az egyes kir. közjegyzők közt alkerületekre fölosztani, hogy a kir. közjegyző 1-2 évi működés után az ő alkerületébe tartozó feleket s azok személyes és vagyoni viszonyait részletesen ismerhesse. Csakis igy volna igazán megvalósítható a közjegyzői törvénynek a személyes ismerésre s a személyesen ismert tanuk általi igazolásra alapított hitelesítési intentiója, s igy azután a haláleseteket is nem csupán szakértelemmel, de alaposan is lehetne fölvenni, s a hagyatékokat a valódiságnak megfelelőleg leltározni s letárgyalni. Elteldntve attól, hogy ez által a kincstár érdeke is nagyban elömozdittatnék, a gyöngébb örökösök érdekei is igy lennének jogosan érvényesíthetők s e kir. közjegyzők anyagilag sokkal arányosabb helyzetbe jutnának, megszűnnék a eoncurrentia és ellenségeskedés, mert mindegyiknek meg volna a maga területe. Ezen reform nem lehetne az ügyvédi karnak sem kárára, mert a kir. közjegyzők számának ilyetén több mint megkétszerezése folytán épen az ügyvédek jó része neveztetnék ki kir. közjegyzővé, másrészt ki lehetne mondani a telekkönyvi közjegyzői okirati kényszer behozatala esetében azt, hogy a kir. közjegyző csak az okiratot készítse el, míg a telekkönyvi beadványt ügyvédnek kellene készítenie s igy ilyen beadványt a telekkönyvi hatóság csupán ügyvéd által ellenjegyezve fogadhasson el. Ezen intézkedés által az ügyvédi kar csak nyerhetne, és — a mi fő — a zugirászat komolyan lehetetlenné lenne téve, a közönség — főleg a falusi közönség — érdeke jogállamhoz méltó módon lenne megóva. Addig pedig, mig a törvényhozás magát ezen intézkedések megtételére el nem határozandja, addig virulni fog a slendrián, zugirászat és felek becsapatása. Ezek után át fogok térni a halálesetek felvétele s a végrendeletek kihirdetése körüli eljárás reformjára. özhivatalnok ellen elkövetett becsületsértés mint felhatalmazási vétség. Irta: VARGHA FERENC, b-gyulai kir. alügyész. A kir. Curia 1887. évi április hó 20 án 485. sz. a. Ítéletében kimondotta, hogy: »a BTK. 262. §-ában meghatározott becsületsértés vétségére nézve az eljárás hivatalból, de csak ugy és akkor indítható meg, ha a kir. ügyésznek vagy a sértett hivatalnok felettes hatóságától, vagy magától a sértett hivatalnoktól annak megindítására külön felhatalmazása van«. *) Kiváló fontossággal bir ezen ítélet, mert általános jogszabályként állítja fel azon elvet, hogy a nyilvános becsületsértés (262. §.) iránt az eljárás mindig hivatalból, de csak felhatalmazásra indítható meg. Hogy mily nagy horderejű ezen kijelentés, nyilvánvaló lesz akkor, ha megfontoljuk azt, hogy a f e 1hatalmazás az indítvány megtételére előszabott három havi határidőhöz kötve nincs. S igy, miután a curiai Ítélet szerint a BTK. 262. §-ában meghatározott becsületsértés felhatalmazási deliccumot képez minden esetben, ebből következnék, hogy a közhivatalnok, ellene nyilvánosan elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés esetén a felhatalmazást a rendes három éves elévülési határidőn belül bármikor megadhatja. **) Hogy ezen kérdésben eligazodhassunk, vizsgáljuk a BTK. 262. és 270. §-ait. A BTK. 262. §-a a becsületsértésnek és rágalmazásnak egy súlyosabb faját állítja fel, mely akkor lesz megállapítható, ha a becsületsértés vagy rágalmazás törvény által alkotott testület, hatóság, vagy azok küldöttségei, tagjai ellen nyilvánosan követtetik el. Tehát, mint látjuk, ezen delictum a közönséges injuriától két irányban különbözik : a) a bűncselekmény tárgya és b) a vétség elkövetési módja tekintetében. Ha akár egyik, akár másik ismérv hiányzik, a 262. §. nem alkalmazható. Ettől eltekintve, az elmondottakból kitűnik az is, hogy a nyilvános becsületsértésről szóló 262. §. ezen vétség tényálladéki ismérveit állapítja meg; de arra nézve semmi intézkedést nem tartalmaz, hogy az eljárás minő föltételek mellett inditható meg. A rágalmazás és becsületsértésről szóló XVII-ik fejezetnek 268. s következő) szakaszai azok, melyek az eljárás megindításának föltételeit szabályozzák s itt általános szabályként kijelenti a 268. g. hogy: »A jelen fejezetben meghatározott büntetendő cselekmények miatt csak a sértett fél indítványára inditható meg a bűnvádi *) B. J. T. XIV. k. 8. szám. **) V. ö. Dr. Balogh Jenő: »A sértett fél jogköre a büntetöjogban« c. m. I. k. 532. 1. és dr. Illés Károly kommentálának II k 313. 1. —