A Jog, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887 / 16. szám - Észrevételek a legújabb igazságügyminiszteri törvényjavaslatokra - Súlyositó körülmény-e a kártérítési képtelenség? 1. r.

A J OG. 137 törvényhozó törekvése tehát velők szemben, csupán arra irányulhat, hogy amaz, az igazság rovására felmerülhető veszélyek, melyek esetenkinti megállapítási jogának az itélő biró kezébe való letétele okán, nagyon is gyakran előfordulhatnak, megfelelő korlátok felállítása által, lehetőleg csökkentve legyenek. A magyar btk. a relatíve határozott büntetési rendszer elfogadása által ugyanezen szempontnak hódol s midőn a büntetési tételek maximuma és minimuma között fekvő középmértéket jelöli meg a büntetés megszabásának kiindulási pontjául, a célt lehetőleg meg is közelíti. Annak megvitatása, hogy vájjon nem lehetett volna-e ezen célt megfelelő intézkedések által, még teljesebben megvalósítani, ez igénytelen cikkecske keretébe, már címénél fogva sem tartozhatik. A mennyiben azonban tárgyunk szükségessé teszi, mégis foglalkoznunk kell a tudománynak ezen de lege ferenda tárgyalt kérdésével. Annak indokolását, hogy az u. n. francia rendszer, mely az enyhitö és súlyosító körülmények elbírálásának kérdését minden korlátozás nélkül a bíróságra, respektive az esküdtszékre bizza, ma már meg nem állhatja helyét, azt hiszem, bátran mellőzhetjük. Csupán az marad tehát hátra, hogy az ellentétes rendszerre vessünk néhány pillantást. Carrara, a büntető jogtudomány egyik legkiválóbb bajnoka, ama nagy és kétségtelenül helyes elvből indulva ki, hogy nem az ember, hanem a törvény az, a ki büntet, ama következtetésre jut, hogy az enyhítő és súlyosító körülmények, mennyiben egész általánosságban meg nem határozhatók, leghelyesebben az egyes bűncselekményeknél lennének, lehetőleg kimerítően csoportositandók. lutentiója tehát oda irányul, hogy^ ez által szabjon a törvény korlátot a birói bölcs belátásnak. És ezen felfogás, a gyakorlatban elő forduló s ez oknál fogva nagyrészt generikus jellegű ilynemű körülményekre figyelemmel, teljesen jogosult is, mert mig egyrészről biztosítékot nyújt az iránt, hogy a tudománynak a gyakorlati élet próbakövén helyeseknek bizonyult igazai, nem fognak mellőztetni a biró által, másrészt ott, hol szükség nincs reá, nem köti meg kezét annak, ki a konkrét esetet elbírálni hivatott. A taxativ felsorolás, minden kétséget kizárólag lehetetlen. Es pedig nem csupán ama veszély okán, melyet a nagy tudományú író az enyhítő körülményekre vonatkozólag valószínűnek tart, hogy t. i. vagy a körülmények elsorolása nem lesz kimerítő, vagy oly körülmény lesz enyhítőnek deklarálva, mely egyik esetben enyhítő, másikban azonban súlyosító. Veszély rejlik abban is, ha súlyosítónak vétetik oly körülmény, mely enyhítő ugyan soha sem lehet, de mely bizonyos esetekben súlyocitó körülmény jellegéve 1 sem bír. Sietünk hozzá tenni, hogy ezen veszélyek akkor is fennforognak, ha az itélő biró belátására bízzuk az enyhítő és súlyosító körülmények szabad mérlegelését, mert, nehogy e kifejezés tévútra vezessen — tudnunk kell, miszerint a biró funkcióját nem csupán a puszta mérlegelés képezi, hanem az enyhítő és súlyosító körülmények esetenkinti megállapítása és fogalom határozása is, mely ténykedést a mérlegelés, mint már megtörténtet feltételezi. A magyar btk. kétségtelenül a tudomány magas színvonalán álló rendszere szempontjából, tehát tekintettel arra, hogy generikus jellegű enyhitö és súlyosító körülmények kétségtelenül léteznek, azt tartanok szükségesnek, hogy ezek, eme tulajdonságuk okán, ha már a positiv törvény (a beszámithatóságot leszállító vagy kizáró jellegűek néhányának kivételével) az exemplifikació felsorolás veszélyétől való félelem miatt, nem foglalkozik velők, legalább a tudománynak ne legyenek mostoha gyermekei. Pedig ez, néhány dicséretes kivételtől eltekintve, igy áll. Jelen cikkecske szűk keretében, egy ily, a megcsontosodott gyakorlat által generikus jellegűnek s minden esetben és minden kétely nélkül súlyosítónak deklarált körülménynyel foglalkozunk. (A kétely legtöbbször jogosult lévén, nem tarthatunk attól, hogy felvetett kérdésünk, szemben az épen említett gyakorlattal, minden további fontolgatás nélkül, meghaladott álláspontnak tekintessék.) Ezen körülmény a kártérítési képtelenség. Hogy a címfeliratban felvetett kérdésre adandó feleletünk, a tudomány szempontjából — mint a mely forrásból egyedül meríthetünk — kellőleg megvilágittassék, szükséges, hogy a bűnI cselekmény alanya tárgya és erői, úgyszintén mérlegelésének szabályai tekintetében, kissé bővebben szemügyre vegyük. Elfogadva Carrarának a bűncselekményre felállított következő fogalomhatározását: »A polgárok biztossága védelmére kihirdetett állami törvények, az ember positiv vagy negatív, erkölcsileg beszámítható, külső tettéből származó megszegése/' a bűntett alanyául az embert, tárgyául a sértett jogot jelölhetjük ! meg. R figyelemmé! arra, hogy e definíció szerint a büncselekmény létrejöttéhez, egy a jogrendbe ütköző emberi cselekmény j szükséges, el kell fogadnunk azt is, hogy e cselekmény a benne rejlő erők érvényre emelése által válik bűntetté. Ezen erők, az erkölcsi és fizikai erő; eredményük az erkölcsi és fizikai kár. Az erkölcsi erő az ember értelmes akaratában rejlik, a bűntettre irányuló szabad és tudatos elhatározásban nyer életet s — menynyiben e külső cselekmény is hozzájárult — a társadalommal szemben hoz létre büntetésre méltó eredményt. A fizikai erő, az erkölcsinek megfelelő külső tevékenység, hatásának szüleménye az egyéneknek közvetlenül előidézett jogsérelme, köz- vagy magánkára. Erkölcsi kár, a törvény által védett általános jogbiztonságnak, a félelem előidézése és a rossz példaadás által történt megrenditése. Eizikai kár az egyén törvényes oltalom alatt álló jogának önkényű megsértése. Az első a társadalom, a második az egyén ellen intézett támadás folyománya. A büntető hatalom, a társadalmi jogvédelem szükséges voltában találván igazolását, abüncselekmény fogalmához nem elég a puszta közvetlen, vagy egyéni kár mely helyrehozhatósága okán, a társadalom rendjét zavarólag nem érinti, hanem elengedhetetlenül szükséges hozzá a társadalmi vagy erkölcsi kár is. (S ezen lényeges fogalmi jegy az, mi a puszta magánjogi védelem hatáskörét képezi.) A kettő kombinációja folytán határozzuk meg aztán a bűncselekmény faját, (minőség) és mennyiségét. A faji eltérést első sorban a sértett jogok különfélesége szüli, inig a mennyiség, a fajilag meghatá rozott bűncselekmények összehasonlításának, a súlyosság különbözetében kifejezett eredménye. A bűntett emberi cselekmény, minősége és mennyisége megállapításán kívül tehát, a közte és az elkövető alany között szükségszerűen feltételezendő oki összefüggés bizonyítását is megköveteli. A tudománynak és a pozitív törvényeknek, e kérdés in abstracto való megoldása körül kifejtett elvei és szabályai, a beszámithatóság tanát képezik, melytől a beszámítás, mint a konkrét esetek ezen szempontból való elbírálása, különbözik. A beszámithatóságnál a kérdés arra irányul, hogy mennyiben tudható be az embernek, mint a bűntény alanyának, a tárgyi momentumok által bűntettnek deklarált cselekménye : mig a beszámításnál ugyan e kérdés X-re, vagy Y-ra, mint egyénileg megjelölt alanyra s a lopásra, ölésre, stb. mint konkrét cselekményre vonatkozik. Amott figyelembe veendők mindama lelki momentumok, melyek a teljes beszámithatóságot általában megállapítják, leszállítják, vagy megszüntetik; emitt csupán az X vagy Y-ra vonatkozólag fennforgó egyes mozzanatok jönek megítélés alá. A most vázolt lelki momentumok — (mint a fizikai cselekmény rugói) — mérlegelésének a teljes beszámithatóság megállapítása, leszállítása, vagy kizárásában kifejezésre jutott eredménye alkotja a bűntett fokát, mely a tárgyi jelleg által feltételezett minőséget és mennyiséget meg nem változtatva, csupán az elkövető alany szempontjából hoz létre változást a bűncselekményen, illetve annak büntetésén. És ezen szempontból, a bűntett fokát leszállító, vagy a beszámithatóságot kizáró körülmények nern tartoznak szorosan az u. n. enyhítő és súlyosító körülmények tanába. Tekintve azonban ama tényt, hogy a tudománynak e finom és bizonyos tekintetben scholastikus különböztetése a gyakorlati jogászt igen könnyen konfundálhatja működésében s figyelemmel arra, miként a bűntett fokát leszállító mozzanatoknak eredménye (t. i. a büntetés leszállítása), a tulajdonképi, vagyis a bűntett minőségét és mennyiségét kisebbé tevő, euyhitő körülmények hatásával azonos : mi, a magyar btk. szellemében, a fokleszállitó körülményeket is az enyhitö körülményekhez sorozzuk s velők (kizárólag alanyi momentumokkal), a teljes beszámithatóságot kiindulási pontul véve, szembeállithatókuak véljük, a beszámítást, respektive a bűnösség fokát öregbítő s egyszersmind a társadalmi ! kárt is emelő lelki mozzanatokat, mint súlyosító körülményeket. Ezen változtatással azután, az olasz lénytani iskolának, a büntettet és annak büntetését (és pedig az elsőt nemcsak a minőség és mennyiség, hanem a bűnösség foka tekintetében is) enyhitö, vagy súlyosító körülmények külön csoportba osztása által felállított különböztetését elfogadhatjuk és alkalmazhatjuk.