A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 31. szám - Az ügyvédi nyugdijintézet kérdése - A telekkönyvi rendtartás 74. §-a

246 A JOG. Nem egyszer fordult elő s bizonyára ezután is meg fog történni, hogy egyik elhatározást fölváltotta s fölfogja váltani egy másik ^ elhatározás. Sapientis est consilium mutare — in melius. Azért én kissé szétszedem az idézett 34. számú döntvényben conglomerálva levő kérdéseket és a jogi praxisnak, valamint a gyakorlati élet követelményeinek megfelelő válaszokkal ruházom föl saját tapasztalataimból szedve össze okaimat. Nincs közölve az eset, mely alapul szolgált a kérdéses döntvény meghozatalánál s mely némi világosságot vethetne az elhatározás belső indokainak curiai rugóira. Annyi mondatik csak, hogy ha az adóstól különböző személy kapja a terhelt ingatlant, a zálog hatályát veszti. I. Az adós-örökös hagyatéki tárgyaláskor nem nyilatkozik örökösnek, az örökséget nem fogadja el, a mihez teljes joga van; ekkor része örökös társainak részeit öregbiti, ezek az örököstársak (tehát az adóstól különböző más személyek) kapták meg ez esetben a 74. §. szerint terhelt ingatlant. Es ebben az egyetlen egy esetben helye van a 34. számú döntvény alkalmazásának. II. Midőn azonban az adós-örökös a tárgyaláson megjelenik, örökösnek nyilatkozik, de örökjogát nyomban át is adja egy 3-ik személynek s a tkvi rdttás 73. §-a értelmében ezen 3-ik személy, tehát az adóstól különböző más egyén jegyeztetik be tulajdonosnak a 74. §. szerint terhelt örökségre: ekkor a nyert zálogjog hatályát el nem vesztheti; mert: a) a hitelező bejegyzett joga összes tételes törvényeink, s különösen a tjkvi törvények értelmében, ezen törvények rendelkezéseinek megsemmisítése nélkül már egyszerűen az elsőbbségnél fogva nem törölhető; b) az adós, a ki tudja, hogy adós és vevője, a ki látja (látnia kell, emtor debet esse causus) a terhelt tjkvet és mégis megkötik a szerződést: egyenesen csalást követnek el a hitelező kárára (ha megmarad a döntvény!); c) senki sem ruházhat másra több jogot, mint a mennyivel maga rendelkezik; adós az eladáskor (a II. eset szerint) már saját adósságával előzetesen terhelt örökséget kapott, tehát a jóhiszemű és jogszerű hitelező érdekei kijátszásár tehermentes eladást többé nem tehet. A tkvi rdttás rendelkezése mellett az 1881. évi LX. t.-c7 138. §-a teljes és tökéletes forgalomra méltatja az őrőkő jogot s a mennyiben ingatlant tárgyaz, az e tekintetben foga natositott mindennemű tjkvi bejegyzés csakis a tjkvi törvén rendelkezései szerint bírálandó el és semmi önkénynek fo nem áldozható. Az erkölcsiség és sértett jogérzet is könnyebben megnyugszik, és könnyebben napirendre tér vesztesége fölött hitelező is, ha látja, hogy ő ugyan követeléséhez nem juthatott, de legalább adósa sem pénzel az örökségből, illetve nyíltan legalább el nem adhatta az ő érdekeinek kijátszására mig a 34. sz. döntvény egyfelől mindannyiszor a közönséges csalás szentesítését eszközli, másfelől elkeseríti a közönséges jogérzetet. Az nem remedium legkevésbé sem, a mi a döntvény indokában foglaltatik, hogy hitelező a károsító ellen kártérítési keresettel lépjen föl; mert midőn az adós, épen a hitelező kijátszása végett adja át örökségét s teszi magát vagyontalanná: ekkor, a 74. §. szerint nyert zálogjognak is önkényes törlése után, hiába való a kereset indítás, a nyertes ítélet nem exequálható fedezet hiánya miatt. Mindezek a körülmények — de több is összeszedhető — azt követelik, hogy a tkvi rdttás 74. §-a értelmében nyert zálogjog ne töröltessék azon puszta tény következtében, mert az adós-örökös jutaléka nem neki, hanem más személynek adatott át a megterheltetés után. A 34. sz. döntvény azon másik számba vehető argumentuma, mintha ezen feltételes zálogjognak az örökség átadása utáni fentartása bénitó befolyást gyakorolna az ingatlanok tényleges felosztására, sőt az örökösöknek a tkvi rdttás 73. §-ában engedélyezett rendelkezési jogára — legkevésbé sem bír realitással; mert hogy pl. négy osztatlan örökös közül valamelyik eladhassa az örökségét a hagyaték átadása előtt, ennek korántsem akadálya az soha, ha egyik vagy másik örökös-társ adós, hanem egyedüli akadály itten az osztatlan állapot; a hol pedig már megosztozva vannak, ottan ugy az örökösi részek, mint a netalán létező adósságok számTÁRCA. Egy mérgezési bűnper Londonban. — A »Jog« eredeti tárcája. — Irta : —y. Londonban. Ritka bünper keltett Angliában oly nagy érdeklődést, mint az, mely Mr. Bartlett ellen e napokban fejeztetett be a londoni központi büntető bíróság előtt. Anglia egyik legkiválóbb büntető birája, Mr. W i 11 s elnökölt s ugy a vádat, mint a védelmet az angol kar legkitűnőbb tagjai vezették a jury előtt. A vádhatóság képviseletében a jelenlegi Attorney General, Sir Charles R u s s e 1, Q. C. működött közre s oldalán Mr. P o 1 a n d, Mr. R. S. Wright és Mr. M o 1 s n e y, a szigetország nagynevű barristerei vettek részt, mint a vádhatóság közegei a tárgyalásban. A védelem Mr. Edw. Cl a r ke Q.C. (Queen's Counsel) Mr. M e a d és Mr. Beal kezeibe volt letéve. A bűnügy már magában rendkívüli sensatiót keltett; de e mellett érdekes volt a tárgyalás menete azért is, mert az angol büntető eljárás nem egy sajátszerűségét hozta felszinre s kézzel fogható jelenségekben mutatta ama küzdelmet, mely az accusatorius bünpernek Angliában divó hagyományos szabályai ellen az angol jogászok körében megindult. Nagy feltűnést keltett e tekintetben mindenek előtt az, hogy a vádhatóság nem emelt vádat egy egyén ellen, kinek az elnöklő biró nézete szerint, a mit összegezésében nyíltan kijelentett, mint vádlottnak kellett volna a tárgyalás során szerepélnie. E mellett a védelem részéről e perben is, mint ez az utóbbi időben gyakran történik, határozott felszólalás történt az ellen, hogy a vádhatóság képviselőjéé legyen az utolsó szó. A biró emiitett nyilatkozata, melyben constatálta, hogy a vádhatóság helytelenül mellőzte a vádat az egyik vádlott ellen, természetesen csak( academicus jelentőségű volt, minden gyakorlati eredmény nélkül. Ep ilyen volt a védelem tiltakozása is az ellen, hogy az Attorney General a maga részére igényelte az utolsó szó jogát, a mit hosszas traditio szentesitett. De mindkét felszólalás eléggé mutatja ama mozgalom nagy jelentőségét, mely Angliában a vádközegnek a vádemeléshez való absolut joga és a vád képviselőjét megillető utolsó szó tekintetében folyamatban van. A mi a vádlás tekintetében Angliában a korona jogát illeti, köztudomásúak azon correctivumok, melyek a jog nem kellő gyakorlását illetőleg fenállanak. Hogy azonban e rendkívüli széles körre terjedő correctivumok még a popularis actio dacára sem bizonyulnak mindig elégségeseknek, mutatja a most emiitett eset. De a kérdés ezen része szakközlönyben nem igényel bővebb magyarázatot. Nem igy áll a dolog a vádlónak biztosított utolsó szóra nézve s e tekintetben talán helyén lesz kiemelnünk azok kedveért, kik az angol büntető eljárás minden sajátszerűségeit nem ismerik, hogy az angol bünperben a vád- és védelmi eljárás két teljesen elkülönített szakot képez a főtárgyalás menetében és valamint a vádeljárás szakában a védelmet a keresztkérdések és a kifogások joga megilleti, ugy a védelmi eljárás szakában a vádhatóság gyakorolja a keresztkérdezésnek és a védelem conclusióira való válaszadásnak jogát, a mi, minthogy ekként mindig a vádlóé a tárgyalás folyamában az utolsó szó, a védelemre nézve természetszerűleg hátránynyal jár, annyira, hogy akárhányszor a védelem inkább eláll attól, hogy a vádlott érdekében utólag valamely kifogást, vagy bizonyítékot érvényesítsen, semhogy lehetővé tegye a vádlónak, hogy arra az utolsó szó jogával élve, megjegyzést tegyen. De térjünk át magára az esetre. London egyik városrészében : Pimlicoban, békés egyetértésben