A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 12. szám - A magyar börtönügy fejlődési története a jelen század kezdetétől. 1. r. - A közjegyzői költségjegyzék

90 A JOG. Evvel, ugy hiszszük, a takarékossági szempontnak is megfeleltünk. Ha mindamellett a birói fizetésnél is mindenáron takarékoskodás kellene, ám kapjanak az uj birák csekélyebb fizetést, — de ne sértsük ok nélkül az 1883. XLIIT. t.-c. 2. §-ában meghatározott azt az elvet, hogy a birák a kir. Curia bíráival egyenlő ranggal és jelleggel birnak, — az összes birák egy és ugyanazon rangban maradjanak. Elég pályázó lesz ugyan a kir. táblai rang mellett is, de a kinevezetteknél ugy az alárendelt személyzettel, valamint különösen a közönséggel szemben tartóssá tétetik a kellemetlen elégedetlen helyzet, melyből az új birák mindenáron kiszabadulni akarnának. Az 1883. XLIII. t.-c. 2. §. csak azt mondja, hogy a birák a kir. Curia bíráival egyenlő ranggal és jelleggel neveztessenek ki, — a fizetést e törvény meg nem állapítja és látjuk is, hogy a birák fizetése a kir. Curia bíráinak fizetésével nem mindenben egyforma, — mert mig a kir. Curia bíráinak fele 5000 frt, másik fele 4000 frttal van megállapítva, addig a pénzügyi bíróságnál a bíráknak csak egy harmadrésze húzza az 5000 frt fizetést. — A kilátásba helyezett 3500 frt mellett tehát nem tilthatja a törvény a curiai rang fenntartását. Mindamellett ismételjük, hogy a csekély különbözetre való tekintettel is az eddigi fizetés fenntartását ajánljuk. Végre tán elég egyszerűen utalni azon visszásságra, mely kétségkívül abban fekszik, hogy az ország egyedüli közigazgatási pénzügyi bíróságát, mely utolsó és végleges eldöntésben itél az állam egyik legfontosabb közigazgatási ágazata felett, még azon külső tisztelet attribútumaival sem tudjuk ellátni, melyet rang- és állás valamely hivatalnak ad, és melyekkel a hivatalt épen hatályosabb működése érdekében mindenütt környeznek és környezni kell. A közjegyzői költségjegyzék.* Irta: MILÁSEVITS MÁRTON, bajai kir. közjegyző. Tizenegy éve mult már, hogy a közjegyzői intézmény nálunk életbe lépett, mégis, dacára annak, hogy a jogkereső * Tisztelt munkatársunk ezen érdekes cikkét az illető körök figyelmébe ajánljuk és szivesen veszszük, ha ezen ügy megbeszélése által e kérdés tisztáztatnék. A szerk. y és jogászközönség sűrű érintkezésben van a közjegyzővel, vajmi kevéssé ismerik az eljárást, illetve a vonatkozó törvényt a legtöbb esetben helytelenül alkalmazzák és értelmezik. Igaz ugyan, hogy a közjegyzői ténykedés és munkakör bizonyos specialitásokban culminál, a mit csakis a gyakorlat tehet teljesen ismertté, de mindamellett a gyakorlati jogász felismerheti e specialitásokat és csakhamar eligazodhatik, s helyes alapon indulva bírálhatja el a közjegyző ténykedését s az igénybe vett jogsegélyt meg nem tagadja. Látjuk azonban, hogy különösen a k ö z j e g y z ő i díjak behajtásánál mily rendszertelenség uralkodik, ugy, hogy mondhatni, minden bíróság vagy hatóság e tekintetben külön álláspontot foglal el, pedig a közjegyzői díj behajtására nézve az eljárást oly tisztán irja körül a törvény, mint tán kevés egyéb intézkedést. Ugyanis, a közjegyző, a közjegyzői intézmény alapfogalmánál fogva és mert az is közhatóság s okiratai végrehajthatók, a bírósággal egyenlő rangú közhatóság, más hatósági körrel ugyan, de mégis egy alapon nyugvó s igy természetes, hogy a magasabb közhatóság niveauján áll: tehát jogosan állapithatja meg díjait, annál is inkább, mivel e díjak törvénynyel szabályozvák. Mégis némely bíróság és árvaszék a törvény szerint felszámított s a közjegyző által megállapított díjakat felülbírálva, esetleg leszállítja és megállapítja. Pedig a közjegyző díjait felülbírálni, annál kevésbé pedig azt leszállítani sem a bíróság, sem az árvaszék jogosítva nincsen, mert az 1874. évi XXXV. t.-c. 198. §. szelleme szerint a közjegyző törvénynyel szabályozott díjait önmaga állapítja meg és ép e célból köteles azt az okmány végén jegyzékeim. A kir. Curia is, egy felmerült esetben, 1885. dec. 16-án 7,903. sz. a. kelt elvi jelentőségű határozatában kimondta, illetve megerősítette azt, hogy a bíróság a közjegyző által felszámított és megállapított törvényszerű díjakat felülbírálni' és leszállítani jogosítva nincsen, ha csak a fél a felszámítás és megállapítás közlésétől számítva, az esetleges sérelmes díjfelszámítás ellen a közjegyzői törvény 206. §-ához képest, a személyes bíróságnál 8 nap alatt panaszt nem emel, — vagyis, y TÁRCA. A magyar börtönügy fejlődési története a jelen század kezdetétől.* Irta : Dr. LÁSZLÓ ZSIGMOND, igazságügyi miniszteri tanácsos, Budapesten . — A »Jog« eredeti tárcája. — (Első közlemény.) A magyar 'börtönügy történetében három korszakot lehet megkülönböztetni, melyeket egymásután adunk elö. Az első korszak a jelen századdal kezdődik és a börtönügy szervezetéről szóló 1843-ik évi törvényjavaslattal végződik. A második korszak az osztrák uralommal esik egybe a magyar parlamenti kormányzás visszaállításáig (1867). Végül a hárma d i k a jelenkor, mely a szabadságvesztés büntetéseknek és azok végrehajtásának a büntetőtörvény által behozott rendszerét képezi. Törvények, melyek a szabadságvesztés büntetés minőségét és tartamát az egyes bűntettekhez viszonyítva szabályozzák, ezelőtt nálunk egyáltalában nem léteztek. E tekintetben mindig a »prudens judicis arbitrium« volt az irányadó. Börtöneink e század első felében igen szomorú képet mutattak. A megyei törvényszékek, melyek a megyei közigazgatásnak * Ezen dolgozatot a legutóbb Rómában tartott harmadik nemzetközi börtönügyi congressuson olvasta fel jeles szerzöje.A hazai viszonyainkat nem ismerő külföldi szaktudós hallgatók miatt szerző kénytelen volt hazánk törvénykezését, politikai intézményeit, a megyei rendszert stb. néhány be vezető vonásban ismertetni. Ez azonban lapunk olvasó közönsége előtt ismeretes lévén, a szerző beleegyezésével ezen bevezető részt mellőzve, mindjárt magára a börtönügy érdekes történetére térünk át. Fogadja szerző ur olvasóink nevében is köszönetünket azért, hogy a mi lapunknak bocsájtotta rendelkezésre ezen, a congressuson nagy elismerést nyert értekezését. A szerkesztőség. csak egy részét képezték, a bűnösöket csak az ő házi békéjük zavaróinak tekintették, a miért is ezekkel minden tekintet nélkül, rendkívül szigorúan bántak el. A szabadságvesztés-büntetéssel járó nélkülözéseket és fájdalmat a legvégsőig fokozták, a mi annál inkább megrovandó, mivel a vizsgálati fogság és a kirótt büntetés között a valóságban alig volt bizonyos különbség. Az akkori börtönügyünk — jelentéktelen kihágási esetekben alkalmazott fogság büntetésen kivül — csak a rabságot ismerte, a mi abból állott, hogy az illető azon egész idő alatt, melyre el lett ítélve, számos más sorsossal együtt, egy rendszerint földalatti helyiségbe vitetett, melyben semmiféle berendezés nem volt, hanem annál több piszok, hol a rabok korlátlanul érintkeztek egymással. A legtöbb rab lábán nehéz lánczot hordott. Azok, kik közmunkákra, mint favágás, vizhordás és utcaseprés, vagy egyes hivatalnokoknál házi munkák elvégzésére alkalmaztattak, ezt ily körülmények között különös jótéteménynek tekinthették, ámbár lánczaikat ekkor sem vették le róluk. Időnként, az Ítélet rendelkezéséhez képest, a megye vagy városházának nyilt udvarán büntetésük súlyosbításául testi fenyítésben részesültek, és ugyanezen ezélra szolgált az élelemnek időnkénti megvonása is, a mi annál érzékenyebb volt, mert a legtöbb megyében a rabok hetenként csak háromszor kaptak meleg ételt, és a többi napokon csak kenyér és vizben részesültek. Legélénkebb képét fogja adni az akkori rabéletnek, ha azon korbeli megyei hivatalnokok leírását a következőkben szó szerint idézzük: Szabolcs megyének börtönét egyik hivatalnoka, ki hírneves iró is volt, igy irja le : »A megyei börtön 3 részből állt. Az egyik, melyet alsó börtönnek neveztek, földalatti pinczehelyiség, vagy jobban kifejezve mély lyuk volt, melyben 70—80 rabló, gyilkos és gyújtogató nyirkos és fojtó levegőben összezsúfolva élt. A megyei ügyész a fegyveres megyei csendőrök kíséretében, fáklyafénynyel