A Jog, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886 / 11. szám - Enyhitő, súlyosító körülményekről és egyébről

A JOG. 8:J elégséges felfokozása által jön létre a c u 1 p a." (Löw. Anyaggyüjteraény 500 lap.) Nagyon bölcs szavak ezek s csak azt az egyet kell sajnálnunk, hogy a kir. Curia idézett ítélete felkölti azt a gyanút, hogy az eme szavakban kifejezett bölcs oktatás is már a tudomány rég meghaladott tantételeinek lomtárába száműzendő. De bármiképen álljon is a dolog e részben: annyit talán merhetek bátran állítani, hogy az, a ki tud magyarul, a miniszteri indokolásnak bár csak amaz egyetlen mondatából is: »azon tétel, hogy a gondatlanság a szándék teljes kizárása volna, ma már aligha fog állittatni«, nem juthat arra a következtetésre, melyet abból a kir. Curia szűrt le, midőn emiitett ítéletében azt állította, hogy egyes enyhítő és súlyosító körülmények azért nem alkalmazhatók a gondatlanságból elkövetett cselekményeknél, mivé' ezeknél hiányzik a szándékosság. Szerény nézetem szerint legalább élesebb ellentét, mint mely az idézett két állítás közt létezik, alig képzelhető. Azt hiszem tehát, hogy a curiai ítélet indokolásának eme kiszakított első tételével nem volna érdemes még hosszabban foglalkoznunk és azért mehetünk bátran tovább a megkezdett irányban. A kir. Curia a büntetlen előéletet emliti, mint olyant, a mely enyhítő körülményül a gondatlanságból elkövetett cselekményeknél nem fogadható el. Álláspontomhoz híven a kir. Curia emez állításával szemben is azt a kérdést vetem fel, — és a kir. Curia irányában, tekintettel annak 49. számú büntetőjogi döntvényére, talán bátran kockáztathatom is: mit tartalmaz e részben a büntetőtörvénykönyv javaslatának miniszteri indokolása ? Olvassuk csak! —• »Ma már átalános a meggyőződés, hogy azon rendkívül sok és változatos eshetőségek folytán, melyek részint a tettes személyes viszonyainál, részint egyéb körülményeknél, részint pedig tárgyi mozzanatoknál fogva, melyek a cselekmény elkövetése előtt, alatt, sőt után is felmerülhetnek, nem lehetséges sem az enyhítő, sem pedig a súlyosító körülményeket kimeritőleg elősorolni.« Van-e ebben az idézetben csak egy árva szó is arról, hogy a tettes személyes viszonyaiból felmerülhető körülmények, átalában vagy azoknak egyike is csak, a büntetés mértékének enyhitésére e g y e d ü 1 azoknál a büntetendő cselekményeknél szolgálhatnak nyomatékul, a melyek nem tartoznak a gondatlanságból elkövetettek közé? Az én nyelvérzékem szerint: nincs ! És épen azért bátran elhagyhatnók a kir. Curia Ítéletének indokolásában foglalt eme második állítást is, a nélkül, hogy vele tovább foglalkoznánk : ha nem volna ennek, a német minta szerint eléggé szerencsétlenül alkotott »b ü n t e 11 e n e 1 ő é 1 e t« műszónak, mint enyhítő körülménynek a birói gyakorlatban már némi kis története. De van! Pár éve annak, hogy a kir. Curiának a legsúlyosabb bűntettekre vonatkozó s igy kétségtelenül a legszándékosabb bűncselekményeket tárgyazó több ítéletében, gyors egymásutánban az volt olvasható : »m erőben alaptalan a kir. itélő táblának az az intézkedése, mely szerint a büntetlen előéletet az enyhítő körülmények közé sorolja, mert ez nem enyhítő körülmény, hanem csak súlyosító körülmény hiánya.« Kétségtelen, hogy ez a gondolat nem volt szerfölött ügyesen szövegezve, sem pedig az ország legfelsőbb bírósága részéről, az ország másik felsőbb biróságával szemben, valamely túlzott udvariassággal elmondva, holott felsőbb bíróságok aligha vannak arra hivatva, hogy az alsóbb bíróságok intézkedéseit, a vélemény nyilvánításának szabadságát némileg veszélyeztető, kissé vastag modorban bírálgassák, hanem csak arra, hogy a maguk nézetét, a mennyire tőlük telik, tüzetes érveléssel behatóan és önállóan indokolják. De ez utóvégre mellékes dolog; jelesül köztudomású, hogy természete sajátosságait a legritkább ember birja fékezni, a mint is lovak rendszerint arra ragadják a kocsit, a merre ennek a rúdja irányul. Azonban a kérdés nem az : nem volt volna-e a kir. Curia Ítéleteinek gondolata helyesebben szövegezhető s különösen kissé műveltebb alakban elmondható, hanem az, hog^y a nem helyes formába öntött gondolat való-e vagy sem ? Es erre vonatkozóan egész készséggel elismerem, hogy a büntetlen előéletnek az enyhítő körülmények sorából való kiküszöbölésére irányult kísérlet abban az alakban, a mint az azokban az Ítéletekben tétetett, vagyis a nélkül, hogy e részben a legszándékosabban, kevésbé szándékosan vagy épen nem szándékosan elkövetett cselekmények egymástól elhatárol1 tattak volna, bir is a jogosultságnak némi látszatával és vita I tárgyát képezheti. Ebben az alakban a kir. Curia emiitett ítéleteiben foglalt gondolat nem is valamely meglepő újság. Kifejezte azt már jó Vuchetich Mátyás apó is régmúlt időben, vagyis 1819. évben Budán »Institutiones juris eriminalis hungarici* címmel megjelent munkájában. Idézzük bizonyításul a nevezett nagynevű tudósnak szavait, még pedig, hogy igazoljuk, miképen mi sem feledtük meg a magunk quae maribus-át, melyet annyi »Clamantes« segítségével ösztökéltek egykor belénk, eredeti mivoltukban szórói-szóra: »Vitae retro actae honestas — nec objectivam, nec subjectivam quantitatem reatus de natura sua imminuit, ergo non est causa legitima poenam mitigandi." (164. lap.) Csakhogy tény az is, hogy a magyar birói gyakorlat nem hallgatott a pesti egyetem nevezett tudós tanárának emez oktatására, hanem széltiben ugy alsóbb, mint felsőbb fokban, mindig mint enyhítő körülményt vette számba azt, hogy vádlott az ellene hozott ítélet keletkeztéig még nem volt büntetve, vagyis azt, hogy vádlott rovatlan és tisztességes múlttal bírt. Nehéz volna most már azt kétségtelen bizonyossággal megállapítani, hogy a magyar birói gyakorlat azért indult-e ezen a nyomon, mert egy másik, hazánkban szintén nagynevű tudós tanár, Sz lemen ics Pál, 1827. évben már második kiadást ért és igy bizonyára igen elterjedt »Elementa juris hungarici judiciarii criminalis<< című munkájában a tisztességes multat olyan körülménynek tekintette, mely a fejedelmet a büntetés enyhitésére bírhatja, minthogy — mint ezt ő mondja latinul — »spes enim justa adest, ut talis minori etiam poena emend a t u r« (96. lap), vagy azért tette-e, mert jól tudta, hogy a magyar nép jogérzete fel fogna zúdulni, ha tapasztalnia kellene, hogy az a duhajkodó ember, ki fogatával szokásosan hegyenvölgyön lakodalmat tartva, már három embert elgázolt és az ezért szabott büntetést ki is állotta, mindamellett azonban még sem fékezi szenvedélyét, hanem ismét halálra tapostat egy negyedik embert lovaival; ha ez az ember épen ugy fogna büntettetni mint az, a ki álmatlan éjszaka után épen akkor szundit el rosz órában a kocsis ülésen, midőn kocsija lejtőre jut s egy anyja vigyázatlansága miatt az útra kitévelyedett két éves gyermeket kerekeivel összetöret. De volt légyen a magyar bíróságok említett állandó gyakorlatának bármi is a forrása és oka: ismét tény, hogy a kir. Curiának az az elmélete, mely a tisztességes, rovatlan múltra ráfogta, hogy csak súlyosító körülmény hiánya, újabb időben sem birt zöld ágra vergődni. A budapesti kir. itélő tábla csökönös maradisággal ragaszkodott a büntetlen előélet enyhítő körülményéhez és tehette is bátran, mivel csakhamar sikerült észrevennie, hogy a kir. Curiának három büntető tanácsa vele egy nyomon jár s az említett fennen kárhoztató ítéletek a kir. Curiának mindig ugyanazon egy tanácsából, sőt mindig ugyanannak az egy előadónak a kezéből kerülnek ki. (Tegyük hozzá minden félreértés elkerülése és célzás feltehetésének elhárítása végett sietve, hogy az az egy tanács nem volt a kir. Curiának második büntető tanácsa és az az egy előadó nem volt az, kiről — joggal vagy jogosulatlanul — azt regéli a kósza hir, hogy túlságosan sötétre színezett szemüvegen át mérlegeli embertársai bűnösségének a súlyát.) Mi lett e téren a nézetek összetűzésének a vége ? Az, hogy a tanszékről hirdetett tudomány meghátrált a valódi élet bölcsesége, a srófos észjárás a birói józan ész nyilvánulása elől. A kir. Curia három tanácsa s a kir. tábla jól cselekedtenek, hogv mereven ragaszkodtak az ősi hagyományhoz, mely a bírótól megI követeli, hogy ott, hol — mint a jelen esetben is — tételes törvény I ezt határozottan nem tiltja, kerüljön gondosan mindent, a mi őt a vele élő társadalom jogérzetével nyilt összeütközésbe hozhatná. A magyar társadalom pedig mindeddig még nem birt megbarátkozni avval a tudománynyal, mely azt tanitia, I hogy az az ember, ki életében, habár saját gondatlansága miatt, I először megbotlott, hasonló ténykedés miatt a megrögzött gonosztevővel egyenlő bánásmódban részesüljön. A »merőben alaptalan«-féle ropogások lassankint gyérültek, végre teljesen elnémultak. A »büntetlen előéleW enyhítő körülménye kitúrta a súlyosító körülmény hiányát és bitorolt helyéről is visszafoglalta ősi jogát. Győzött az egész vonalon a nemzeti hagyománvokat tiszteletben tartó és talán emberiebben érző maradi többség. Szentnek látszott a béke. De csak látszott! Az újitás viszketegétől nem szabadulhat oly könnyen, a kit ez a nyavalya már egyszer meglepett. Ha nem