Hargitai László (szerk.): Nemzetközi közúti árufuvarozás - CMR. Az 1956-ban, Genfben kötött CMR Egyezményről, a hazai ítélkezési gyakorlat összeállításával (Budapest, 2008)

Nemzetközi közúti árufuvarozás - CMR 120 állóan értékelte az elsőfokú bíróság az alperes magatartását úgy, hogy a bírói felhí­vás ellenére az ellenkérelem előterjesztésének hiánya, és a tárgyaláson való meg nem jelenés úgy tekinthető, hogy a felperesi tényállításokat vitatni nem kívánja. Mindebből az következik, hogy a felperes által előadott tényállást az alperes nem tette kétségessé, így lehetőség volt a rendelkezésre álló aggálytalan adatok alapján döntés meghozatalára, ugyanis bizonyítási eljárás lefolytatásának szükségessége nem merült fel [Pp. 163. § (l)-(2) bekezdés]. Az ítélőtábla álláspontja szerint az alperes által a csupán a fellebbezési eljárásban felhozott érdemi hivatkozások en­nél fogva figyelembe már nem vehetők, különös tekintettel arra is, hogy az alperes első tárgyalást elmulasztó magatartása vétlennek nem tekinthető [Pp. 235. § (1) be­kezdés]. Az előzőekben írtak miatt az ítélőtábla szerint a tényállás kiegészítésének szüksé­gessége tekintetében sem helytálló a fellebbezés hivatkozása. A tényállást ugyanis a bíróságnak a felmerült bizonyítékok alapján kell megállapítania, a felperes által be­csatolt okiratok pedig egyértelműen alátámasztották az elsőfokú bíróság által megál­lapított tényállást. Megjegyzendő azonban, hogy az alperesi felelősség megalapozá­sa szempontjából nem az alperes által hiányolt nyomozást lezáró határozatnak lehet jelentősége, a CMR egyezmény 17. Cikk 2. pontja teljesüléséhez ugyanis nem az alperes vétlenségét kellene bizonyítani, mentesüléséhez legfeljebb külső elhárítha­tatlan ok vezethetne. Az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását semmiképpen sem indokolja az alperes azon fellebbezési hivatkozása sem, hogy a peres felek kö­zött CMR felelősségbiztosítási jogviszony állt fenn, ugyanis az elsőfokú bíróság íté­letének helyes értelmezéséből kitűnik, hogy az elsőfokú bíróság éppen ezen jogvi­szonyra alapítottan - az alperesi felelősségkorlátozást is figyelembe véve (CMR Egyezményt kihirdető tvr. 23. Cikk 1. és 3. pontja) - döntött a peres felek közötti jogvitában. A felperes perindítást megelőző és a keresetlevél mellékleteként becsa­tolt írásbeli felszólításból megállapíthatóan csupán a CMR felelősségbiztosítás ter­hére elszámolt összegen felüli 20%-os önrész mértékéig terjesztette elő kereseti ké­relmét, amire a peres felek közötti biztosítás nem nyújtott fedezetet, és az elsőfokú bíróság is csupán az úgynevezett önrész összegének és ezen összeg után a CMR Egyezményt kihirdető tvr. 27. Cikk 1. pontjában szabályozott mértékű kamata meg­térítésére kötelezte az alperest. Amennyiben a peres felek közötti jogviszony értéke­lésére az érdemi döntés meghozatalánál nem került volna sor, úgy az alperesi fele­lősség a jelen ügyben meghatározott marasztalási összegnél jelentősebb lehetett volna. A peres felek közötti szerződéses jogviszonyban kikötött önrész hiányára az alperes az első fokú eljárásban nem hivatkozott, ugyanakkor a felperes által becsatolt okirati bizonyítékokból az önrész kikötése következett, a perindítást megelőző fel­szólításban is erre alapítottan hívta fel teljesítésre az alperest. Az előzőekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése és 254. § (3) bekezdése alapján helyes indokaira figyelemmel helyben­hagyta.

Next

/
Thumbnails
Contents